Most én jövök! – a Terézanyu-díjas Csernák Krisztina írása

Csernák Krisztina

A FŐNIXMADÁR KEGYELME

Vége… 

Ülök a kis a belvárosi szálloda szobájában, és nem akarok elmenni. Nem akarok hazaindulni. Csak ülök a széken. Nehezek a lábaim. 

Kemény, négy évig tartó önmagamon végzett munka ért véget tegnap este. Befejeződött a Személyközpontú csoport. Tizennyolc társamra gondolok, s az együtt töltött 420 órára. Gyászolok… Már soha többé nem leszünk együtt ilyen formában! 

Hirtelen felállok, kihúzom a bőröndöm a szobából, kilépek a zajos utcára, és elindulok vissza, az Életbe. Haza a gyerekeimhez. Mellettük a helyem.

„Más” ez a Valaki, aki az utcára kilépett, mint négy évvel korábbi kiadása. Egy életerős, sok nehézséget átélt, győztes csatákat magában hordozó, mégis visszafogott fiatal nő vagyok, szemben egykori önmagammal. Pszichológus, egészségügyi szakember, vállalkozónő, egyszemélyes családfenntartó, nő és anya vagyok. Mennyi-mennyi szerep! Néha nem is tudom, hogyan fér el bennem minden.

Ki voltam korábban? 

2020 nyarán a vírus első hulláma után zsíros hajú, melegítőnadrágos anyuka voltam. Identitását és pácienseit elvesztett szakember, aki háztartásbelivé visszaváltozva óvodás gyerekét pesztrálta, és első osztályos gyerekének tanította a betűírást s a tízes átlépés matematikáját. 

Valaki, aki úgy érezte, elfáradt, és egyedül maradt a feladataival. 

Valaki, aki úgy érezte, egyedül maradt a házasságában. 

– Most én jövök! – mondtam Ferinek, mikor egy késő nyári este hazaért a munkából. – Jelentkezem egy 420 órás Személyközpontú kiképző csoportba. Fejlődni szeretnék! Terapeuta szeretnék lenni!

Jelentkeztem, beválogattak a csoportba, és nagyon vártam a szeptembert. 

Szeptember 15-e hétfői napra esett. Feri többször írt napközben, hogy rosszul érzi magát. Hazamentem a kórházból, és bevittem a sürgősségire. Először a zöld csempés váróban ültünk. Valamivel később behívták a vizsgálóba, ahonnan már nem jött ki, engem pedig tapintatosan hazaküldtek. „A hasi ultrahang furcsa foltokat mutat a májamon. Felvesznek a belgyógyászatra” – írta éjjel. 

Kora reggel fehér köpenyben, vállamon az utazótáskába összeszedett kórházi cuccokkal álltam a belgyógyászat folyosóján. A hírhedt főorvos épp a kórtermeket vizitelte. Mint az ócska filmekben, kívülről látom a jelenetet: hozzám lép, nem néz rám, majd kevert orvosi latinnal közli, hogy a májon több helyen is hatalmas metasztázisok vannak. „Meg kell keresni a primer tumort… sajnos gyorsan meglesz… és nagyon sajnálom, hogy ilyen fiatalon…” – közölte a hírhedt főorvos a halálhírt – önmagához képest méltányolható tapintattal. 

Pár nappal később ott ülök az első személyközpontú csoporton. Tökéletesen elrendezett kör, zavarban lévő kedves ismeretlenek. Mindenki pszichológus. 

– Most én jövök? – A szám, mintha magától beszélne, viselkedésem feszes kontrollja elillan. 

– Kriszti vagyok, rákos a férjem, és hamarosan meg fog halni. Két kisgyerekem van – fojtogat a sírás, de csak azért is végigmondom narratívámat. 

A kedves ismeretlenekkel ebben a pillanatban válunk évekre egymás szövetségeseivé. 

„Empátia, hitelesség, feltétel nélküli elfogadás” – ezek Rogers és a Személyközpontú irányzat alappillérei. Mi pedig hónapról hónapra 420 órán át támasztjuk velük egymást, hogy aztán klienseinket is megtámaszthassuk általuk. Krízisek, halálok, betegségek, házasságok, születések, sikerek a pályán – mindezeket együtt, egymást segítve éltük meg csoporttársaimmal. 

A kívülről látott kórházi képek sokáig emlékbetörésként kínoznak. 

Kemoterápia, uralhatatlan fájdalmak, mentőhívás, sürgősségi beszállítások. Alvászavar, készenlét, mindig-újratervezés. 

Érzem a bőrömön: ez a Trauma…

Feri május elsejét, a munka ünnepét választotta a meghalásra. Mindörökre szabadnap marad számunkra. 

A temetést ismét kívülről látom: ott áll egy fiatal nő, két kicsi gyerekkel és nagyon tartja magát. 

A migrénes fejfájás pár nappal később váratlanul csapott le. 

Szembesültem: „vége” lett, de most kezdődik csak igazán. 

Hánytam, feküdtem, fájtam, majd újra hánytam… 

Éreztem a bőrömön: ez a Trauma… 

 Ott, azon a délutánon öregen, gyengén égtem el, mint egy főnixmadár. Megsemmisültem.

Ez a pillanat a keleti kultúrában az égi kegyelem jelképe, ma már tudom, ebben a drámai és megszentelt pillanatban kezdtem el újjáépíteni magam. 

Tudom, a krízis és a trauma szele, ha elillant, a távoli horizonton feltűnnek a lehetőségek. 

Kaptam egy második esélyt!

Vagy én döntöttem róla?

Csoportom hónapról hónapra várt, mint egy ölelő anya. Nemcsak „énidőt”, nem puszta kiszabadulást jelentett, hanem az öngondoskodás egy új formájának a megtanulását, lelki egészségem újjáépítését.

Kicsi főnixből felnőtt főnixszé érve fokozatosan éreztem meg a bőrömön életem értelmét, új céljait, küldetését.

 Vége...  

Már soha többé nem leszünk együtt ilyen formában, de örökre ott leszünk egymásnak.

„Most én jövök!” 

Kihúzom a bőröndöm a szállásról. Lezárom az elmúlt négy évet. 

Kilépek a zajos szegedi utcára, és elindulok új életembe.

Csernák Krisztina vagyok.

Pszichológus és édesanya. 

Elfogadom az életem, s boldog vagyok benne.