Ivkovic Milán: nekem saját utam van

Kötelező ott lenni? 

- Egyáltalán nem. De nagyon szerettem volna játszani. Persze azzal kezdtem, hogy beszéltem a csapattal. Ez az ő U20-uk, természetesnek vettem, hogy a srácok döntsék el, jöhetek-e. Örülök, hogy azt mondták, számítanak rám és Tóth Barnára is. 

Mit szólt a szakmai stáb? Hónapok óta tudni lehet egy makacs térdsérülésről, kihagyott edzésekről, fájdalomcsillapítóról, folyamatos terápiákról. Nem lett volna okosabb kihagyni a döntőt?

- Mondhatom, a stáb nem boldog emiatt. De ezekkel a srácokkal sokat játszottunk együtt, nagy élmény lenne együtt elérni valami szép sikert, és erre lehet is esélyünk. Hozzászoktam a fájdalomhoz, tényleg hónapok óta kínlódom a térdemmel, sok edzést kellett kihagynom, de még a playout idején, abban a rettentő sűrű és nehéz időszakban is meg tudtuk oldani, hogy játszani tudjak. Várhatóan más szerepem lesz a csapatban, mint a felnőttben, úgy gondolok a tornára, hogy ebből is, mint mindenből, sokat lehet tanulni.

A playout... Hogyan élte meg a csapat a kiesés veszélyét? És egy fiatal, még a karrierje elején járó játékos hogyan viselte ezt az időszakot?

- Furcsa volt. Valahogy úgy éreztem, hogy az alapszakasz végén tudatosodott igazán minden játékosban, milyen helyzetbe hoztuk magunkat. Az utolsó tíz meccset olyan erős közösség játszotta le, amelynek minden tagja tudta, mekkora felelőssége van mindannyiunknak ebben a helyzetben, és ennek megfelelő volt a teljesítmény is. Persze ez a fokozott nyomás mindenkire másképpen hatott, a legtöbben nemcsak elviselték, hanem koncentráltabbak, erősebbek, pontosabbak lettek. 

A legtöbb játékosnak javultak is az egyéni statisztikái az alapszakaszhoz képest.

- Igen, végül ezek adódtak össze, ettől lett jobb a csapat teljesítménye. Éreztem, hogy nekem is jobban sikerültek a meccsek. Nagy hiányérzetem volt korábban a dobások pontossága miatt, de próbáltam jól megcsinálni minden mást, ami a csapat számára hasznos, ez visszaadta az önbizalmamat és szerencsére ebben a szakaszban a dobásaim is pontosabbak lettek. Valószínűleg ekkorra tanultam meg kezelni azt a felelősséget, ami rám maradt azzal, hogy nem volt más játékos a posztomon. 

Mindez a statisztikában jelentős javulást jelent a pontokban, a dobáshatékonyságban és VAL-értékben is.

- Örülök, ha a számok is alátámasztják az igyekezetemet, persze sokszor el kell fogadni azt is, hogy a kevéssé látványos, sokak számára nehezen észrevehető feladatokat is el kell végeznie valakinek a győzelem érdekében. De a javuló számaimnál sokkal jobban érdekel a csapat összteljesítménye. Egyébként engem ebben a szakaszban csak egy mérkőzés viselt meg, a Kaposvár elleni hazai meccs. Korábban még sohasem szembesültem ekkora téttel, ilyen nagy felelősséggel, amikor minden egy meccsen múlik. Persze rám nem csak önmagam miatt hatott keményebben ez a helyzet. A kecskeméti Akadémián nőttem fel, onnan lettem felnőtt játékos, tudom, hogy vannak többen, akiknek ugyanezt az utat kell bejárniuk, és muszáj, hogy megmaradjon az A-csoport a céljaik miatt, ezzel együtt a kecskeméti kosárlabda jövője miatt is.

És még ott a családi háttér is...

- Azzal, hogy apám a csapat edzője, nekem nem szabad foglalkoznom. A Béres Tímea-Ivkovic Stojan házaspár gyermekeként nyilvánvaló volt, hogy a kosárlabda része lesz az életemnek. Ám ma már próbálom ettől függetleníteni magam. Nem azért járok külön munkára, konditerembe, dobóedzésre, nem azért figyelek az étkezésemre, a pihenésre vagy mindarra, amit a sportpszichológus tanácsol, hogy nekik megfeleljek. A szüleimtől azt tanultam, arra neveltek, hogy az életben semmi nincs ingyen, mindenért meg kell dolgozni. Az eredményért, a sikerért sokat kell kínlódni, sokszor kell fizikai vagy akár lelki fájdalmat elviselni. Otthon erős alapértékeket kaptam, elveket, ezek mindig segítenek majd az életben. Mindig hálás leszek nekik, mindig büszke leszek rájuk, de ők is tudják, hogy nekem saját utam van, saját elképzelésem a kosárlabdáról, és igen, az életről is. Egy példa. Szerettem volna egy kutyát. Már két éve nem élek együtt a családdal, és rájöttem, hogy kell valami, ami megtartja bennem a rendszert a mindennapi életben. A kutyával fel kell kelni, séta, etetés, gondozás, felelősség. Jó ötletnek tartottam, ráadásul nekünk a családban mindig voltak kutyáink. Gondoltam, támogatnak majd. Nálunk mindig nagy, erős kutyák voltak, most is egy németjuhász van apuéknak, de az én kedvencem a corgi, szóval harcolnom kellett a döntésemért. Nem megengedték, hanem elfogadták. Persze tisztában vagyok azzal, hogy ilyen névvel, ezzel a családi háttérrel nekem sokkal nehezebb, nagyobb a felelősségem, de tudom, mi a dolgom, a célom, és engem ez motivál. Ja, és persze szeretek kosarazni... 

Hogyan alakul a nyári program? Lesz hosszabb pihenés?

- Hosszabbat biztosan nem tartok. Pihenni persze kell, a térdemnek jót tesz majd, de amint lehet, edzek. A saját értékrendem szerint van lemaradásom fizikailag, kell dolgoznom a dobásbiztonsággal, a lábmunkával is, ebben számíthatok Hegedűs Gergelyre és Dusan Markovicra, akikkel sokat gyakorolunk. Wittmann Krisztián is jelezte, hogy jön edzeni. Tudom, tőle sok olyan részletet lehet tanulni a kosárlabdából, amit semmilyen edzésen sem, egy legendás pályafutás finomságait. Vannak komoly táborok, ahol sokat tudok tapasztalni, tervezem, hogy részt veszek az egyiken. A következő szezon előtt úgy szeretném majd elkezdeni a csapattal a felkészülést, hogy érettebb, jobb játékos vagyok, aki többet tud tenni a csapat sikeréért, mint korábban.

Szerző: KTE Kosárlabda Klub, Ma, 16:58