„Csak hadd álljak egy helyben, mint viaszszobor” – Vámos Tibor versei

Megkapó eredendő őszintesége, nyíltsága. Olykor ostorként odasuhintó egyszerűsége, egyénisége valamiképpen megidézi a József Attila-i vallomásos, keserűen igaz lírai hangot. Legtöbbször nem is számít rá az olvasó, hogy mikor csattan az ostor – sem önmagán, sem máson, pusztán amolyan figyelmeztetésképp, mint Szilveszterkor karikásostorral szokás elűzni a gonoszt…

A Piarista Iskola egykori diákjaként nem meglepő, hogy közelít a zsoltáros lelkülethez, s mélységesen megveti a „fecsegő felszínt”. Nem tartja gyengeségnek az önfeltárulkozást, mert érzi, hogy a „költői hőfok” mérője az úgynevezett (vagyis Pilinszky által elnevezett) „mezítelenségi fok”. Nem szégyenkezik, nem mentegetőzik, vallomását egyszerre fohászként, könyörgésként fogalmazza meg bízva a mennyei irgalmasság hatalmában, a bűnbánat szentségében.

Miközben viaszszoborként vesztegel a saját maga által körülfont (kérdéses) nihilizmus légkörében, paradox módon nem fél számon kérni Istent. Élő kapcsolatot tart fönn vele, s szenvedélyesen faggatja a Kafka-szerűen félhomályos, abszurd valóságban, ahol mindenki perben áll –

Profán és szent különös módon keveredik a kötetben, e kettőt a szerző különös módon ütközteti.

Nem kér időt, lehetőséget, csak véghezvinni sorsát, melynek jutalma a halál, hiszen a jó halált ki kell érdemelni. Nem kér a „hízelgő arcnyalásból”, rögtön átlát rajta; kérdéseitől nem tágít. A miérteket kutatja, sz ismeretlen félelme, a zuhanás és az istenség némasága fullasztja, szorítja a levegőtlen térbe.

Vámos Tibor

Áruló gyermeked

Istenem Istenem!

Megnyílt az ég felettem.

Egykor szent koronád csúfolva

tapostam neved a porba.

Fejedre én is töviskoronát tűztem,

ártatlan tested én is a halálba küldtem.

Istenem, Istenem!

Gyermeked vagyok, bocsáss meg nekem!

Megtagadtalak és szívedbe szúrva

árultalak el. És mikor újra

fényt adtál szememnek,

akkor is elárultam szent nevedet.

Istenem, Istenem!

Áruló vagyok. Adj irgalmat nekem!

Elvesztem a bűn tengerében.

Ott, ahol képmutatóként éltem.

Bárányod vagyok,

elhagytam testvéreim,

szent tanod és szenvedéseid.

Júdás voltam, gyűlölettől égve,

csörrent zsebemben a hazug érme.

Eladtalak, háromszor megtagadtalak.

Hűséget ígértem, mégis

hatástalan lett szavam.

Istenem, Istenem!

Gyenge vagyok, érts meg engem!

Bűnös vagyok, mint a többi gyermeked.

Érintsd meg gyarló lelkemet.

Szálljon bűnöm és makacsságom

az Égbe Veled.

Ha kell a keresztfád mellett leszek

elítélve én is,

és minden vétkem ellenére

megnyílik felettem az ég is.

(2014)

Nem kérek én többet

Hízelgő arcnyalásból nem kérek én többet,

Szemembe hamisan vigyorogni nem túl jó ötlet.

Nem kértem én soha, hogy engem szeressenek,

De azt sem, hogy sárba tapossák alig ismert nevemet.

Nem akarok mást, csak csendet és nyugalmat,

Ha úgy akarom, személyem megkaphat:

Egy meghitt hangulatot egy eldugott kávézóban,

Egy lány édes leheletét a szeretlek szóban.

Csak hagyjon a felszínes világ, a közhelyes hangulat,

Csak hagyjon a felszínes világ, a közhelyes hangulat,

Mondanivalója csak frusztrál, nem érthetik szavamat.

Nem érdekel a közvélemény, a cinikus hahota,

Egyénem ne akarják, és ne mozdítsák sehova.

Csak hadd álljak egy helyben, mint viaszszobor,

Melyben néha semmi akarat nem honol.

Hagyjon engem a gyűlölködők csokra,

Szívem választottja se hívjon, csak egy csókra.

Nem akarom, hogy rajtam segítsenek,

Hogy ápolják harsányan felépített lelkemet.

Nem kell agyturkász, sem lélekbúvár,

és megélt éveim száma se legyen több a húsznál.

Rövid időt kérek magamnak, miben elérhetem célom,

De addig a magányban, a kietlen térben bízom.

Ha egyszer küldetésem meghallja végszavát,

Eltaposhat a végzet, nekem adhatja jutalmul:

A Halált.

(2014)

Perben vagyunk

Perben vagyunk,

szürke, koszos,

érthetetlen perben.

Hogy lehet, hogy minden percben,

válasz nélkül

maradunk?

Elítéltek. Miért?

Miért álltok egy nyílt folyosón?

Nincsenek bizonyítékok,

ha választ nem kapok,

és nem méltatnak a szürke falak

kegyelemre, szabadságra, értelemre.

Zuhanok, egyre zuhanok,

tapinthatatlan a mélység,

szűkül a folyosó, a légtér,

és kapkodom a levegőt,

felidézem a mindenható Őt,

az Istent és számon kérem.

Hogy miért kellett félnem?

De helyette az emberek beszélnek.

Egyre sűrűbben és hangosabban,

és kérdezem: mit kerestek ti itt?

Miért vagytok perben?

Folytatják, nem maradnak csendben.

Zajt keltenek, fel-alá járkál

mindegyik és nem értik

ők sem, ügyvédet kérnek,

egyfajta pogány rendet,

mert szeretnék feloldani

a szürkeséget,

és némán hazamenni.

(2017)

/Vámos Tibor, Az élet halált okoz, Holnap Magazin, 2023/