Barna Nóra: Szerelemre ítélve

Barna Nóra angol kéttannyelvű tanulmányok után jelenleg a Katona József Gimnázium 10. osztályos tanulója matematika-fizika emelt tagozaton. A reál tárgyak szeretete mellett az olvasás lételeme, az írás pedig régi álma. Díjnyertes novellájában egy család szétbomlásának majd újjáépülésének fájdalmait, örömeit meséli el, ahol a váratlanul felszínre bukkanó titok új távlatokat nyit a jövő felé egy szomorú eseményekkel terhes múlt tragikus lezárása által. A fiatal tehetség a márciusban elindult Irodalmi Műhely tagjaként is folytatja a megkezdett alkotómunkát, így még reményeink szerint találkozhatnak nevével rovatunkban.

Barna Nóra: Szerelemre ítélve

A gyermekkorom nem volt tökéletes, sőt, volt olyan pillanat, amikor biztos voltam benne, hogy az egész világon nekem a legrosszabb. De természetesen nem így volt, a maga módján csodás gyermekkorom volt, mindenem megvolt, amit csak kívánhattam, kivéve a testvér, akire egész gyerekkoromban vártam. Az pedig teljesen normális, ha a szüleink veszekednek, nem igaz?

    Természetesen mára már tudom, hogy nem volt egészségesnek nevezhető a szüleim kapcsolata a folyamatos veszekedéseikkel, hiszen én azt a toxikus családképet, amiben felnőttem, tekintettem átlagosnak, normálisnak, Szerelemre ítélve A gyermekkorom nem volt tökéletes, sőt, volt olyan pillanat, amikor biztos voltam benne, hogy az egész világon nekem a legrosszabb. De természetesen nem így volt, a maga módján csodás gyermekkorom volt, mindenem megvolt, amit csak kívánhattam, kivéve a testvér, akire egész gyerekkoromban vártam. Az pedig teljesen normális, ha a szüleink veszekednek, nem igaz? Természetesen mára már tudom, hogy nem volt egészségesnek nevezhető a szüleim kapcsolata a folyamatos veszekedéseikkel, hiszen én azt a toxikus családképet, amiben felnőttem, tekintettem átlagosnak, normálisnak, nem pedig az igaz szerelmen alapuló házasságot – azt, amiben már én is élek -, ahol a gyermek nem teher, hanem áldás, amikor nem esnek egymásnak a családtagok még a legapróbb dolgon is. De egyke, introvertált gyerekként nem nagyon volt kivel megbeszélnem az otthoni életemet, így inkább a könyveimbe temetkeztem és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, amikor a legkisebb dolgon is összekapott anya és apa.

    Egyetlen veszekedés volt, ami kitűnt a többi közül és örök emléket hagyott bennem. Hetedikben egy adott időszakban egymás után kaptam a rosszabbnál rosszabb jegyeket, mivel nem tudtam a tanulásra koncentrálni. Nem hitték el, hogy nem tudok koncentrálni, hiszen nem tudtam, nem mondhattam el nekik, hogy mi az a bizonyos dolog, ami folyton eltereli a figyelmem. Még most sem tudom, hogy el kellett volna-e mondanom, ugyanis vagy sok évnyi veszekedést spóroltam volna meg, vagy rosszabb esetben még nagyobb, és még súlyosabb veszekedések következtek volna, így inkább hallgattam róla. De hogy mi is történt? Abban az időszakban tudtam meg, hogy apám megcsalja az anyámat, és nem tudtam feldolgozni az információt. Nagyon sokat sírtam, csúfoltak is miatta, de nem tudtam ellene mit tenni. A szüleim egyre csak azon veszekedtek, hogy miért történt ez, jött a sok “Miattad sír Bori, ha így haladsz, még kibukik az iskolából!” és a riposzt is, mint “Miért minden az én hibám? Egyértelmű, hogy a te zagyvaságaid zavarják össze az egyébként teljesen okos lányomat!”. Persze engem is több soron leszidtak, hogy nem tanulok eleget, de őszintén szólva nem hatotta meg őket annyira a dolog. A gyermekkorom nem volt tökéletes, sőt, volt olyan pillanat, amikor biztos voltam benne, hogy az egész világon nekem a legrosszabb. De természetesen nem így volt, a maga módján csodás gyermekkorom volt, mindenem megvolt, amit csak kívánhattam, kivéve a testvér, akire egész gyerekkoromban vártam. Az pedig teljesen normális, ha a szüleink veszekednek, nem igaz? Természetesen mára már tudom, hogy nem volt egészségesnek nevezhető a szüleim kapcsolata a folyamatos veszekedéseikkel, hiszen én azt a toxikus családképet, amiben felnőttem, tekintettem átlagosnak, normálisnak, nem pedig az igaz szerelmen alapuló házasságot – azt, amiben már én is élek -, ahol a gyermek nem teher, hanem áldás, amikor nem esnek egymásnak a családtagok még a legapróbb dolgon is. De egyke, introvertált gyerekként nem nagyon volt kivel megbeszélnem az otthoni életemet, így inkább a könyveimbe temetkeztem és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, amikor a legkisebb dolgon is összekapott anya és apa. Egyetlen veszekedés volt, ami kitűnt a többi közül és örök emléket hagyott bennem. Hetedikben egy adott időszakban egymás után kaptam a rosszabbnál rosszabb jegyeket, mivel nem tudtam a tanulásra koncentrálni. Nem hitték el, hogy nem tudok koncentrálni, hiszen nem tudtam, nem mondhattam el nekik, hogy mi az a bizonyos dolog, ami folyton eltereli a figyelmem. Még most sem tudom, hogy el kellett volna-e mondanom, ugyanis vagy sok évnyi veszekedést spóroltam volna meg, vagy rosszabb esetben még nagyobb, és még súlyosabb veszekedések következtek volna, így inkább hallgattam róla. De hogy mi is történt? Abban az időszakban tudtam meg, hogy apám megcsalja az anyámat, és nem tudtam feldolgozni az információt. Nagyon sokat sírtam, csúfoltak is miatta, de nem tudtam ellene mit tenni. A szüleim egyre csak azon veszekedtek, hogy miért történt ez, jött a sok “Miattad sír Bori, ha így haladsz, még kibukik az iskolából!” és a riposzt is, mint “Miért minden az én hibám? Egyértelmű, hogy a te zagyvaságaid zavarják össze az egyébként teljesen okos lányomat!”. Persze engem is több soron leszidtak, hogy nem tanulok eleget, de őszintén szólva nem hatotta meg őket annyira a dolog, inkább csak egy újabb ürügy volt számukra, hogy veszekedhessenek valamin. Idővel egyre jobban koncentráltam, és kijavítottam a jegyeimet, habár elég stresszesek voltak számomra azok a hónapok, de legalább addig sem a szüleim kapcsolati problémájával kellett foglalkoznom.

    Mindenesetre a szüleim a létező összes dolgon - akármilyen apróság is az - összevesztek. Voltak párterápián a házasságuk utolsó hónapjaiban, de apám az első alkalom után kijelentette, hogy az egész csak kitaláció, nem használ. Akkor vált teljesen egyértelművé, hogy ő feladta az egész kapcsolatukat.

    Nem sokkal később anya rájött az apám titkos, de azért annyira mégse titkos, hogy ne a családi házunkban randizgassanak, kapcsolatára. Egyből intézkedett, még aznap este kapkodva összepakoltunk és átköltöztünk a nagyihoz. Anya nem sokkal később már a válópert is benyújtotta, de a szüleim még hónapokig egy házaspár voltak. Én ekkor voltam tizennégy éves, a központi felvételi előtt álltam, és nagyon féltem, hogy újra koncentrációzavarom lesz, de szerencsére sikerült jól megírnom a felvételit, és bekerültem az álomközépiskolámba.

       Apámmal ugyan tartottam a kapcsolatot, a válástól kezdve, de próbáltam minimalizálni a vele való érintkezéseimet, hiszen minden egyes alkalommal, amikor találkoztam vele, minden pozitivitásomat kiszívta belőlem, és nem tudtam jól érezni magam, olyan volt, mintha újra ott élne velünk. Apán semmiféle megbánás nem látszott, sőt, semmi jele nem volt annak, hogy most esett túl egy váláson - hogy is lett volna, hogyha az illetőnek a kapcsolata már nem is jelentett semmit, hiszen érzelmileg már régóta egy másik nőhöz kötődik?

    Anyát nagyon megviselte a válás. Tanárként kénytelen volt mindennap bejárni, és mosolyogva foglalkozni az őt körülvevő harmadikos gyerekekkel, akik mindennél jobban szerették az ő Éva nénijüket. Teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy az a harminchárom gyerek szeretete, és az én szeretetem volt anyának az, ami tartotta benne a lelket, ami értelmet adott neki, hogy minden nap felkeljen, és ne csak a megromlott házasságán kattogjon az agya.

    Körülbelül fél évig gyászolta a tönkrement házasságát. Utána egyre többet mosolygott magától, egyre jobban érezte magát akkor is, ha nem voltak körülötte a gyerekek. Egy idő elteltével az iskolából egy tanár, Tamás elhívta anyát randizni, amire óriási meglepetésemre anya beleegyezett. Emlékszem, hogy milyen fejet vágtam, amikor elmondta – teljesen leesett az állam. Anya csak mosolygott és annyit mondott nekem, hogy “Bori drágám, hisz nem zárkózhatok el örökké az emberi kapcsolatoktól, nem igaz? Szeretnék végre boldog lenni... ha csak kis időre is”. Számomra ez volt az a mondat, amire szükségem volt, hiszen az én tizennégy éves fejemmel éppen azon gondolkoztam akkoriban, hogy mi értelme a párkapcsolatoknak, amikor nem lehet más a vége, csak szívfájdalom? Miért kockáztatja, miért kínálja tálcán az ember a saját szívét, hogy összetörjék? Senki sem akarhat összetört szívvel élni, nem igaz? De anya mondata után kezdtem megérteni, hogy habár óriási a kockázat, a lehetséges nyeremény, az igaz, a viszonzott szerelem teljes mértékben megéri a kockázatot.

    Anyáék randevúja jól sikerült, fél évvel az első randevújuk után összeházasodtak, egy évvel később pedig megszületett a gyönyörűséges kishúgom, Lengyel Sára, akinél szebbet még életemben nem láttam. De egyszerre furcsa és sokkoló is volt számomra a tény, hogy van egy nálam tizenöt évvel fiatalabb húgom, akinek ráadásul nem is ugyanaz az apja, mint nekem. De tudtam, hogy Sári az Isten ajándéka mindannyiunknak, anyát újra teljes szívéből láttam mosolyogni, Tamáson, a mostohaapámon látszott, hogy anyát, Sárit és még engem is tiszta szívéből szeret, nekem pedig végre megadatott a testvér, akire egész kiskoromban vártam. Akkor jöttem rá, hogy mennyire nem is volt egészséges a szüleim kapcsolata, amikor évekkel anya és Tamás házassága után is ugyanazzal a szerelemmel teli pillantással néztek egymásra, és amikor nem azt hallottam minden egyes este, hogy bármi történik, az a másik hibája. Sári egyre nagyobb lett, de ő ugyanolyan okos és ügyes maradt, mint volt. Nagyon sokat beszélgettünk, beszélgetünk, a tizenöt év korkülönbség ellenére is, ami elsőre sokkolónak hatott. Anya és Tamás boldog volt együtt, ami anya és apa kapcsolatáról nem volt elmondható. Én is boldogabb voltam, hogy nem egy toxikus családban kell a tinédzser éveim maradék éveit töltenem, hanem egy olyan családban, ahol a szeretett alapvető, nem pedig csak valami jutalom, ami akkor jut ki, ha nincs valami ok a veszekedésre. Nagyon szerettem szeretettel körülvéve élni, veszekedések nélkül, ezért szomorúan hagytam el a családi házunkat, amikor egyetemre mentem négy évvel később.

    Az egyetemi éveim alatt megismerkedtem egy másik hallgatóval, aki nálam két évvel volt idősebb, és mivel az egyik tantárgy nem volt az erősségem, neki pedig igen, egyre többet beszélgettünk, segített nekem a tanulásban, és ahogy egyre jobban megismertem, és láttam a szemében azt a tüzes vágyat, hogy minél többet megtudjon rólam, tudtam, hogy mi bizony szerelemre vagyunk ítélve, nem lehet ellene tenni. Nagyon féltem a kapcsolatoktól, hiszen tudtam, hogy nem szeretném, ha az én kapcsolatom is úgy - vagy akár rosszabbul - végződne, mint anyáéké, így nagyon nehéz volt számomra, hogy ne csak magammal foglalkozzak, hogy legyen valami, amit nem tudok szabályozni, de végül csak sikerült. Kis lépésekből állt a folyamat. Azzal kezdődött, hogy elkezdtem bízni benne. A kapcsolatunk építgetése során nagyon sokszor felrémlett bennem anya mondata, illetve a tizennégy éves énem gondolatai. Viszont egy idő után arra eszméltem fel, hogy elértem arra a pontra, amikor ténylegesen, teljes mértékben megértettem, hogy valóban megéri vállalni a kockázatot, hogy összetörik a szívem, ha addig is megkapom azt az igaz szerelmet, amit minden kislány álmodik magának, azt a tökéletes, de mégis tökéletlen kapcsolatot, ami alapvetően mindenkinek kijárna. Ami számomra Márk szerelmét jelentette – ami teljes mértékben az enyém lett, tudva, hogy ő nem fogja összetörni a szívem, hogy nem fog a kapcsolatunk megromlani. Nem tudom, hogy honnan tudtam mindezt, de biztos voltam benne.

    Márkkal az egyetem éveiben kezdtük el a kapcsolatunkat, majd az egyetem után néhány évvel összekötöttük az életünket, a házasság szent kötelékével. Akkor már nem voltam bizonytalan, hiszen tudtam, hogy Márk az az ember, aki nem hagyna cserben, inkább keveri magát bajba, minthogy én egyedül legyek egy olyan szituációban, amiben ketten kellene lennünk. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy a kapcsolatunk nem lesz olyan, mint amilyen anyáé és apáé volt, inkább fog anya és Tamás, az igaz szerelem kapcsolatára hasonlítani.

    A házasságunkat követően megbeszéltük, hogy mindketten készen állunk a gyermekvállalásra, így az ezt követő évben megérkezett életem kicsi csodája, a szemem fénye, Szekeres Hanna. Nem volt kérdés számomra, hogy az akkor még csupán tizenhárom éves húgom, a drága Sári lesz a kislányom keresztanyja, hiszen Isten eddig két ajándékot adott számomra, egyikőjüket a nehéz idők elűzésére, másikukat pedig a boldog idők még örömtelibbé varázsolására. Bennem kérdés sem merült fel, hogy Isten két ajándékának kapcsolatát szorosabbra fűzzem-e, vagy sem.

Örökké hálás leszek Istennek azért, amit értem tett, hiszen nem csak kimentett a kilátástalan időkből, többször is, de még a szép időszakomat is sikerült még ámulatosabbá varázsolnia egy gyermekáldással, aki – ha rajtam múlik - nem fogja megtapasztalni, hogy milyen egy mérgező, toxikus családban felnőni. Hanna születése után két évvel egy nem várt telefonhívás fogadott - apám második feleségétől, a mostohaanyámtól. Sírós hangon beszélt, röviden tájékoztatott róla, hogy apám autóbalesetben elhunyt, és egy hét múlva lesz a temetése. Mondtam, hogy rendben, anyával ott leszünk, de megtiltotta, hogy anyát elvigyem a temetésre - a lelkiismeret nagy úr, de nem hittem, hogy képes (az amúgy sem felhőtlen) viszonyukat tovább rontani. Természetesen anyát tájékoztattam a hírről, és mondtam neki, hogy elviszem, de nemet mondott rá. Márkkal és Hannával mentünk el apám temetésére, rossz volt a tudat, hogy a csupán kettő éves csöppségem nem ismerheti meg igazán a nagyapját.

Mindenesetre elmentünk, végigültük a temetést, elbúcsúztunk az édesapámtól, sírtam sokat. Mikor már indulni szerettünk volna, akkor egy nagyjából velem egykorú nő jött oda hozzánk. - Szia, nem ismersz, Fülöp Lotti vagyok – mutatkozott be. Furcsálltam, hogy apám rokona, de nem ismerem, de nem jelentettem neki nagy jelentőséget. - Szekeres-Fülöp Borbála - mutatkoztam be, majd a kezemet nyújtva megráztam az övét. - Ő a férjem, Szekeres Márk, ez a törpe pedig Szekeres Hanna, a kislányom - mutattam be a családom többi tagját is. - Igen, tudom – mondta Lotti. - Tudom, hogy apád halála sokkolóan hatott, de azt kell, hogy mondjam, hogy még egy sokkoló információt tartogat számodra a mai nap. Én nem csak valami távoli rokon vagyok, akivel még nem találkoztál - itt nagy levegőt vett, majd kifújva egy szusszal hadarta el a következő, sokkoló sorokat. - Apád az én apám is, mikor anyád már terhes volt veled volt egy céges útján, megismerkedett anyámmal, és az ismerkedésüknek én lettem a nem tervezett eredménye. Anyával sokat összejárt az anyád háta mögött, de érzelmileg szerintem egyikőjükhöz sem kötődött igazán. Apánk elcseszett ember volt, de nekünk adott lehetőséget az élethez, szóval annyira mégsem lehetett elcseszett. Csak gondoltam nem lenne rossz, ha lenne egy nővérem. Szeretném veled tartani a kapcsolatot, és szeretnélek jobban megismerni téged, drága nővérkém.

Évekkel Lottival való első találkozásunk után, immár három csimota édesanyjaként, egy boldog, egészséges házasságban élve elmondhatom magamról, hogy minden gyermekkori álmom megvalósult - lettek testvéreim, két imádnivalóan lenyűgöző húg; lett három, olykor huncut kisgyermekem, Hanna, Balázs és Kinga; és végül, de nem utolsó sorban, meglett álmaim hercege, a férfi, aki cserben engem soha nem hagyna, aki számomra a házasság definíciójának mintaképe. Szavakkal nem írható le az az érzés, amikor érzem, hogy szeretet vesz körül, hogy nem csak a kényelem és megszokottság az, ami összetartja a kapcsolatunkat, hanem az egymás iránt érzett kölcsönös szerelem, történjék bármi, ott vagyunk egymásnak. Jó történik? Együtt örülünk neki. Rossz dolog történt az életünkben, ami kiszívja a lelkünkből a pozitivitást? Együtt próbáljuk meglátni a mindennapok szép oldalát, egymást istápolva vészeljük át azt az időszakot.

Számomra a húgaim és a gyermekeim a legnagyobb ajándék, amit kaptam, viszont Márk az a bizonyíték részemre, hogy Isten valóban létezik, hiszen ha ő nem lenne, mégis hogy találtam volna rá a férjemre, amikor egy egész terem, tele hallgatókkal, választott el minket? Az életem során mindenféle érzés kijutott számomra; öröm, bánat, félelem, szomorúság, elveszettség érzése, a megtalálás, a felüdülés, a szeretet, ami szavakkal egyszerűen kifejezhetetlen, ha nem szeretnénk a már jól ismert közhelyeket ismételgetni. Viszont hiszem, hogy minden érzésnek, az életem összes történésének megvolt a maga jelentősége, hiszen véletlenek nincsenek, Istennek mindennel terve volt, én pedig minden szituációból megtanultam, amit meg kellett tanulnom. Kifejezhetetlenül örülök neki, hogy visszatekintve az életemre nem azt látom, hogy egy romhalmaz volt az egész, amelyben olykor-olykor voltak jó részek, nem egy rothadó, kukacokkal teli almát látok, aminek van egy-két ehető négyzetmilliméternyi felülete, hanem egy csillogó-villogó palotát, amit ugyan próbáltak bemocskolni, de nem hagytam, hiszen mindig eltakarítottam azt, inkább csak egy újabb ürügy volt számukra, hogy veszekedhessenek valamin.

Idővel egyre jobban koncentráltam, és kijavítottam a jegyeimet, habár elég stresszesek voltak számomra azok a hónapok, de legalább addig sem a szüleim kapcsolati problémájával kellett foglalkoznom. Mindenesetre a szüleim a létező összes dolgon - akármilyen apróság is az - összevesztek. Voltak párterápián a házasságuk utolsó hónapjaiban, de apám az első alkalom után kijelentette, hogy az egész csak kitaláció, nem használ. Akkor vált teljesen egyértelművé, hogy ő feladta az egész kapcsolatukat. Nem sokkal később anya rájött az apám titkos, de azért annyira mégse titkos, hogy ne a családi házunkban randizgassanak, kapcsolatára. Egyből intézkedett, még aznap este kapkodva összepakoltunk és átköltöztünk a nagyihoz. Anya nem sokkal később már a válópert is benyújtotta, de a szüleim még hónapokig egy házaspár voltak. Én ekkor voltam tizennégy éves, a központi felvételi előtt álltam, és nagyon féltem, hogy újra koncentrációzavarom lesz, de szerencsére sikerült jól megírnom a felvételit, és bekerültem az álomközépiskolámba.

Apámmal ugyan tartottam a kapcsolatot, a válástól kezdve, de próbáltam minimalizálni a vele való érintkezéseimet, hiszen minden egyes alkalommal, amikor találkoztam vele, minden pozitivitásomat kiszívta belőlem, és nem tudtam jól érezni magam, olyan volt, mintha újra ott élne velünk. Apán semmiféle megbánás nem látszott, sőt, semmi jele nem volt annak, hogy most esett túl egy váláson - hogy is lett volna, hogyha az illetőnek a kapcsolata már nem is jelentett semmit, hiszen érzelmileg már régóta egy másik nőhöz kötődik? Anyát nagyon megviselte a válás. Tanárként kénytelen volt mindennap bejárni, és mosolyogva foglalkozni az őt körülvevő harmadikos gyerekekkel, akik mindennél jobban szerették az ő Éva nénijüket. Teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy az a harminchárom gyerek szeretete, és az én szeretetem volt anyának az, ami tartotta benne a lelket, ami értelmet adott neki, hogy minden nap felkeljen, és ne csak a megromlott házasságán kattogjon az agya.

Körülbelül fél évig gyászolta a tönkrement házasságát. Utána egyre többet mosolygott magától, egyre jobban érezte magát akkor is, ha nem voltak körülötte a gyerekek. Egy idő elteltével az iskolából egy tanár, Tamás elhívta anyát randizni, amire óriási meglepetésemre anya beleegyezett. Emlékszem, hogy milyen fejet vágtam, amikor elmondta – teljesen leesett az állam. Anya csak mosolygott és annyit mondott nekem, hogy “Bori drágám, hisz nem zárkózhatok el örökké az emberi kapcsolatoktól, nem igaz? Szeretnék végre boldog lenni... ha csak kis időre is”. Számomra ez volt az a mondat, amire szükségem volt, hiszen az én tizennégy éves fejemmel éppen azon gondolkoztam akkoriban, hogy mi értelme a párkapcsolatoknak, amikor nem lehet más a vége, csak szívfájdalom? Miért kockáztatja, miért kínálja tálcán az ember a saját szívét, hogy összetörjék? Senki sem akarhat összetört szívvel élni, nem igaz? De anya mondata után kezdtem megérteni, hogy habár óriási a kockázat, a lehetséges nyeremény, az igaz, a viszonzott szerelem teljes mértékben megéri a kockázatot.

Anyáék randevúja jól sikerült, fél évvel az első randevújuk után összeházasodtak, egy évvel később pedig megszületett a gyönyörűséges kishúgom, Lengyel Sára, akinél szebbet még életemben nem láttam. De egyszerre furcsa és sokkoló is volt számomra a tény, hogy van egy nálam tizenöt évvel fiatalabb húgom, akinek ráadásul nem is ugyanaz az apja, mint nekem. De tudtam, hogy Sári az Isten ajándéka mindannyiunknak, anyát újra teljes szívéből láttam mosolyogni, Tamáson, a mostohaapámon látszott, hogy anyát, Sárit és még engem is tiszta szívéből szeret, nekem pedig végre megadatott a testvér, akire egész kiskoromban vártam. Akkor jöttem rá, hogy mennyire nem is volt egészséges a szüleim kapcsolata, amikor évekkel anya és Tamás házassága után is ugyanazzal a szerelemmel teli pillantással néztek egymásra, és amikor nem azt hallottam minden egyes este, hogy bármi történik, az a másik hibája. Sári egyre nagyobb lett, de ő ugyanolyan okos és ügyes maradt, mint volt. Nagyon sokat beszélgettünk, beszélgetünk, a tizenöt év korkülönbség ellenére is, ami elsőre sokkolónak hatott.

Anya és Tamás boldog volt együtt, ami anya és apa kapcsolatáról nem volt elmondható. Én is boldogabb voltam, hogy nem egy toxikus családban kell a tinédzser éveim maradék éveit töltenem, hanem egy olyan családban, ahol a szeretett alapvető, nem pedig csak valami jutalom, ami akkor jut ki, ha nincs valami ok a veszekedésre. Nagyon szerettem szeretettel körülvéve élni, veszekedések nélkül, ezért szomorúan hagytam el a családi házunkat, amikor egyetemre mentem négy évvel később. Az egyetemi éveim alatt megismerkedtem egy másik hallgatóval, aki nálam két évvel volt idősebb, és mivel az egyik tantárgy nem volt az erősségem, neki pedig igen, egyre többet beszélgettünk, segített nekem a tanulásban, és ahogy egyre jobban megismertem, és láttam a szemében azt a tüzes vágyat, hogy minél többet megtudjon rólam, tudtam, hogy mi bizony szerelemre vagyunk ítélve, nem lehet ellene tenni.

Nagyon féltem a kapcsolatoktól, hiszen tudtam, hogy nem szeretném, ha az én kapcsolatom is úgy - vagy akár rosszabbul - végződne, mint anyáéké, így nagyon nehéz volt számomra, hogy ne csak magammal foglalkozzak, hogy legyen valami, amit nem tudok szabályozni, de végül csak sikerült. Kis lépésekből állt a folyamat. Azzal kezdődött, hogy elkezdtem bízni benne. A kapcsolatunk építgetése során nagyon sokszor felrémlett bennem anya mondata, illetve a tizennégy éves énem gondolatai. Viszont egy idő után arra eszméltem fel, hogy elértem arra a pontra, amikor ténylegesen, teljes mértékben megértettem, hogy valóban megéri vállalni a kockázatot, hogy összetörik a szívem, ha addig is megkapom azt az igaz szerelmet, amit minden kislány álmodik magának, azt a tökéletes, de mégis tökéletlen kapcsolatot, ami alapvetően mindenkinek kijárna. Ami számomra Márk szerelmét jelentette – ami teljes mértékben az enyém lett, tudva, hogy ő nem fogja összetörni a szívem, hogy nem fog a kapcsolatunk megromlani. Nem tudom, hogy honnan tudtam mindezt, de biztos voltam benne. Márkkal az egyetem éveiben kezdtük el a kapcsolatunkat, majd az egyetem után néhány évvel összekötöttük az életünket, a házasság szent kötelékével. Akkor már nem voltam bizonytalan, hiszen tudtam, hogy Márk az az ember, aki nem hagyna cserben, inkább keveri magát bajba, minthogy én egyedül legyek egy olyan szituációban, amiben ketten kellene lennünk. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy a kapcsolatunk nem lesz olyan, mint amilyen anyáé és apáé volt, inkább fog anya és Tamás, az igaz szerelem kapcsolatára hasonlítani.

A házasságunkat követően megbeszéltük, hogy mindketten készen állunk a gyermekvállalásra, így az ezt követő évben megérkezett életem kicsi csodája, a szemem fénye, Szekeres Hanna. Nem volt kérdés számomra, hogy az akkor még csupán tizenhárom éves húgom, a drága Sári lesz a kislányom keresztanyja, hiszen Isten eddig két ajándékot adott számomra, egyikőjüket a nehéz idők elűzésére, másikukat pedig a boldog idők még örömtelibbé varázsolására. Bennem kérdés sem merült fel, hogy Isten két ajándékának kapcsolatát szorosabbra fűzzem-e, vagy sem. Örökké hálás leszek Istennek azért, amit értem tett, hiszen nem csak kimentett a kilátástalan időkből, többször is, de még a szép időszakomat is sikerült még ámulatosabbá varázsolnia egy gyermekáldással, aki – ha rajtam múlik - nem fogja megtapasztalni, hogy milyen egy mérgező, toxikus családban felnőni. Hanna születése után két évvel egy nem várt telefonhívás fogadott - apám második feleségétől, a mostohaanyámtól. Sírós hangon beszélt, röviden tájékoztatott róla, hogy apám autóbalesetben elhunyt, és egy hét múlva lesz a temetése. Mondtam, hogy rendben, anyával ott leszünk, de megtiltotta, hogy anyát elvigyem a temetésre - a lelkiismeret nagy úr, de nem hittem, hogy képes (az amúgy sem felhőtlen) viszonyukat tovább rontani.

Természetesen anyát tájékoztattam a hírről, és mondtam neki, hogy elviszem, de nemet mondott rá. Márkkal és Hannával mentünk el apám temetésére, rossz volt a tudat, hogy a csupán kettő éves csöppségem nem ismerheti meg igazán a nagyapját. Mindenesetre elmentünk, végigültük a temetést, elbúcsúztunk az édesapámtól, sírtam sokat. Mikor már indulni szerettünk volna, akkor egy nagyjából velem egykorú nő jött oda hozzánk. - Szia, nem ismersz, Fülöp Lotti vagyok – mutatkozott be. Furcsálltam, hogy apám rokona, de nem ismerem, de nem jelentettem neki nagy jelentőséget. - Szekeres-Fülöp Borbála - mutatkoztam be, majd a kezemet nyújtva megráztam az övét. - Ő a férjem, Szekeres Márk, ez a törpe pedig Szekeres Hanna, a kislányom - mutattam be a családom többi tagját is. - Igen, tudom – mondta Lotti. - Tudom, hogy apád halála sokkolóan hatott, de azt kell, hogy mondjam, hogy még egy sokkoló információt tartogat számodra a mai nap. Én nem csak valami távoli rokon vagyok, akivel még nem találkoztál - itt nagy levegőt vett, majd kifújva egy szusszal hadarta el a következő, sokkoló sorokat. - Apád az én apám is, mikor anyád már terhes volt veled volt egy céges útján, megismerkedett anyámmal, és az ismerkedésüknek én lettem a nem tervezett eredménye. Anyával sokat összejárt az anyád háta mögött, de érzelmileg szerintem egyikőjükhöz sem kötődött igazán. Apánk elcseszett ember volt, de nekünk adott lehetőséget az élethez, szóval annyira mégsem lehetett elcseszett. Csak gondoltam nem lenne rossz, ha lenne egy nővérem. Szeretném veled tartani a kapcsolatot, és szeretnélek jobban megismerni téged, drága nővérkém.

Évekkel Lottival való első találkozásunk után, immár három csimota édesanyjaként, egy boldog, egészséges házasságban élve elmondhatom magamról, hogy minden gyermekkori álmom megvalósult - lettek testvéreim, két imádnivalóan lenyűgöző húg; lett három, olykor huncut kisgyermekem, Hanna, Balázs és Kinga; és végül, de nem utolsó sorban, meglett álmaim hercege, a férfi, aki cserben engem soha nem hagyna, aki számomra a házasság definíciójának mintaképe. Szavakkal nem írható le az az érzés, amikor érzem, hogy szeretet vesz körül, hogy nem csak a kényelem és megszokottság az, ami összetartja a kapcsolatunkat, hanem az egymás iránt érzett kölcsönös szerelem, történjék bármi, ott vagyunk egymásnak. Jó történik? Együtt örülünk neki. Rossz dolog történt az életünkben, ami kiszívja a lelkünkből a pozitivitást? Együtt próbáljuk meglátni a mindennapok szép oldalát, egymást istápolva vészeljük át azt az időszakot. Számomra a húgaim és a gyermekeim a legnagyobb ajándék, amit kaptam, viszont Márk az a bizonyíték részemre, hogy Isten valóban létezik, hiszen ha ő nem lenne, mégis hogy találtam volna rá a férjemre, amikor egy egész terem, tele hallgatókkal, választott el minket?

Az életem során mindenféle érzés kijutott számomra; öröm, bánat, félelem, szomorúság, elveszettség érzése, a megtalálás, a felüdülés, a szeretet, ami szavakkal egyszerűen kifejezhetetlen, ha nem szeretnénk a már jól ismert közhelyeket ismételgetni. Viszont hiszem, hogy minden érzésnek, az életem összes történésének megvolt a maga jelentősége, hiszen véletlenek nincsenek, Istennek mindennel terve volt, én pedig minden szituációból megtanultam, amit meg kellett tanulnom. Kifejezhetetlenül örülök neki, hogy visszatekintve az életemre nem azt látom, hogy egy romhalmaz volt az egész, amelyben olykor-olykor voltak jó részek, nem egy rothadó, kukacokkal teli almát látok, aminek van egy-két ehető négyzetmilliméternyi felülete, hanem egy csillogó-villogó palotát, amit ugyan próbáltak bemocskolni, de nem hagytam, hiszen mindig eltakarítottam azt.