Könyvajánló - Bán Judit: Anya vagyok, bombanő

2023. 01. 08., 18:25
Nem bánja meg, s jó eséllyel bánatos sem marad, ki elolvassa Bán Judit humoros, közvetlen hangvételű regényét az anyaságról, az anyává válás könnyesen komikus útvesztőjéről, melyből többet nem keveredhet ki, aki egyszer belevág. Szürke téli-koratavaszi, avagy hótakarós télnek álmodott langyunalmas éveleji bús napokra kiváló olvasmány e kis regény mindazoknak, kik nemrég csöppentek bele az anyaságba, de azoknak is, kik távlatokból nosztalgiáznának a régmúlt megszépült emlékképei közt…

Részben. A könyv ugyanis ennél kicsit több: a néhol már-már butácskának tetsző játékosság mögül előviláglik a női lét, az anyaság tragikus magánya.

Bán Judit ebben a műfajban az abszurd helyzetkomikum dramaturgmestere, s noha a koherencia és a felépítés néha ingadozik, elfelejtjük neki az apróbb zökkenőket, olyannyira dől belőle a jól irányzott humor. Egy-két „netes kritikusa” föl is rója a szerzőnek a valószerűtlenséget, de ő éppen erre a valószerűtlenségre épít. Tudja, hogy az élet sokszor a legképtelenebb dolgokat produkálja, s hogy az anyaságot illetően jócskán túl vagyunk Bovaryné (kevésbé izgalmas) problémavilágán. Persze, megfordul a fejünkben, hogy mit is keres szenteste a férj egy tudóskonferencia kapcsán külföldön, miközben az újságírónő feleség azon dilemmázik a konyha hideg magányában, hogy most csak bepisilt, vagy szülni fog-e, amíg férje telefonon okítja mondván, hogy „lehetnél magabiztosabb!”.      

És anyaként tudjuk, hogy szülés kapcsán, s főként első szülés kapcsán – a tankönyvi leíráson kívül – szinte minden lehetséges manapság. Sajnos. A végtelenül magára hagyott nőt látjuk, aki épp az anyává válás útján indul meg előttünk, s akinek mérhetetlen magányát és magárahagyatottságát a humorba csomagolt történéseken keresztül talán még jobban „levesszük”. Századunk ideálisnak hazudott női elidegenedettsége tárul elénk, ahol szembesülünk azzal, hogy nincs, aki felkészítené a kismamát arra, hogy mi vár rá, az elvárások azonban rögtön zúdulnak felé. Nem csoda, hogyha csak erre gondol az őrült menetben zajló szülés közepette:

„Mindjárt itt van a gyerekem, én meg az előbb még azt sem tudtam, hogy szülök-e. Milyen anya leszek, ha még szülni sem tudok rendesen?”
— Bán Judit: Anya vagyok, bombanő

Régi korokban a lányok belenőttek az anyaszerepbe, több generáció adta át tudását észrevétlen, míg manapság jóformán a nő annyit kap útravalóul az ismeretlentől való félelem mellett, hogy „ezt ösztönösen érzi minden anya”. S a kegyetlen valóságot, hogy sokszor a nőtársak a legkegyetlenebbek. Persze általában nem a barátok, ők itt a regény fő vonalait kuszálják, egyengetik. A regény első részeinek üzenet még hozzátartozik talán az is, hogy korunk egyik nagy sebe, tragédiája, hogy kivették a nők kezéből a szülés egyedülálló élményét futószalagra kényszerítve a természetet. A regény szülésjelenete épphogy csorba tükörként áll előttünk a tökéletesen kudarcra ítélt szülésélménnyel, ahol még a mentők sem érkeznek meg, történelmi vitába fullasztva a jelenetet, ugyanis Hunyadi László utca helyett a Hunyadi Jánosba indultak…

A két legjobb barátnő egyikeként megismerjük Verát, a szingli modellt, aki drámaibbnál drámaibb helyzetekbe keveredik, s mintegy ellentétezi a könyv anya-barátnő párosát: Monát, s Marát. Mara, a főszereplő újdonsült anyuka végigvezet minket az anyaság első lépéseinek szinte megkerülhetetlen nehézségein, téve ezt úgy, hogy minden anya mintegy terápiás nevetés közepette magára ismerve engedheti el a hol kínos, hol mulatságos, hol szívszaggató pillanatokat.

Nem véletlen, hogy különböző korú nők különböző könyvboncolgató blogokon lelkesen idéznek a regényből jeleneteket, hiszen ezeken a jeleneteken keresztül valamiképpen minden anya megélheti azt, ami manapság talán az anyaság legnehezebb része: azt, hogy nincs egyedül a problémáival, hogy nem csak ő küzd, hanem sokan mások is: „Nem is tudom, hogy fejezzem ki hálámat barátnőmnek, aki ajánlotta a könyvet, mert ennyire szórakoztató, élménygazdag olvasmányban már igen rég volt részem…voltak jelenetek, melyeket hangos vihogással kommentáltam és rengeteget töltődtem, mire a végére jutottam” – írja egy blog-olvasó kommentjében (gabtun.blog.hu).

Máshol a könyv kiváló stílusérzékét (Libri könyvajánló), s humorral párosult öniróniáját emelik ki: „Jó tollú, kiváló stílusérzékű szerző lehengerlő humorral megírt műve.” ; „A nagyon szórakoztató, lendületes történetben humorral párosul a címben is felismerhető önirónia. Eredetisége abban rejlik, ahogyan a boldogság törékenységéről szól.”

A sokrétű kismama-paranoián túl („Abban a pillanatban villámként hasított belém a felismerés: alulképzett, kiskorú vendégmunkások kezébe került a gyerekem” – hasít belé a valóságként megélt őrület az újdonsült kismamába a kórház falai közt) valóban fontos kérdések merülnek föl. Egyik ezek közül az anya joga, hogy maga mellett tudhassa kisbabáját a kórházakban, melyért még sok helyen küzdeni kell, és mely probléma jogos táptalajt szolgáltat az anya bizalmatlanságának. A feleség megvalósíthatatlan egyensúlya munka és család közt, melyben manapság így vagy úgy, minden látszat ellenére, csak rosszul járhat, s mégis, ez az egyetlen helyes út: az állandó egyensúlyozás. Ezt példázza a regényben a háromgyermekes barátnő, Mona alakja, aki elsőre talán kicsit túlságosan is lehangoló képet fest a többgyermekes anyák életéről, mikor aztán később egyszerre kitisztul a kép: mind a gyerekekkel reggel hajat tépve veszekedő, mind a családi idill társasjátékában fürdő anyamodell – mindkettő igaz és igazi – egyszerre. Mert az élet része ez is, az is, sem az anyaság, sem a gyermekkor nem csupa idill vagy puszta nyűglődés. Bán Judit könyvének egyik legnagyobb erénye, hogy magával ragad bennünket a valóságba, miközben kiszakadunk belőle: igen, egyszerre a kettő! Filmszerű ez a regény, kiváló bestseller-feldolgozás születhetne belőle. A meglepetésszerű és drámai vágások pergővé és olvasmányossá teszik a könyvet.

    Nem utolsósorban pedig: mi, kecskemétiek helyi írónőt ismerhetünk föl a rejtőzködő Bán Juditban, aki vezetéknevével egy kiváló, és igen jól ismert sikersorozat szerzőjének „másik fele”-ként is elénk lép itt. Egyik szellemes fejtegetésben Ballószög tájai is fölbukkannak, mikoris az anyatermészet „gyengébb alkotóperiódusairól” meditál a főszereplő újságírónő, mikoris ez előbbi túlbonyolítja a dolgokat:

„lásd: Niagara, Mount Everest és a vadregényes Új-Zéland. De az ilyen kilengések után összekapta magát az öreglány, és megalkotta Ballószög külsőt.”

   Jól érződik azonban minden irónia mögött az életöröm és az a fajta életigenlés, melybe sosem vegyül cinizmus. Üdítő vonás még a könyvben, hogy senki sem veszi túlságosan komolyan magát. Egyik üzenete, ami miatt már önmagában is érdemes volna elolvasni, hogy bármilyen kudarcra ítélt helyzetben humorral tovább tudunk lépni, s hogy a felelősségvállalás nem zárja ki a lét kettősségének, paradoxonainak folyamatos megélését, újraélését, boldogságát. Lehetsz például egyszerre anya, s bombanő – ha máshogy nem megy, legalább kerekséget tekintetében.

/Bán Judit: Anya vagyok, bombanő - Korona Kiadó, Budapest, 2007/