Könyvajánló – François Mauriac: A kis idétlen

2023. 03. 26., 13:50
Egy hazánkban keveset emlegetett 20. századi Nobel-díjas francia szerző, François Mauriac remekművét ajánlom e héten: műfaját tekintve kisregény, tematikájában kozmikus tanítás, melyben helyt kapnak a mai ember számára aktuális kérdések: az úgynevezett „bullyingtól” kezdve a családon belüli erőszakon át az elmagányosodáson keresztül az öngyilkosságig. Az író nagy rajongójával, Pilinszkyvel tesszük föl a kérdést: „Róla szólva kötelességünk felelni az önként jelentkező kérdésre: mi lesz Mauriac könyveivel, miket már ma kezd elejteni az irodalmi divat? Erre a kérdésre csak egy másik kérdés válaszolhat. És mi lett János jeleivel, miket Patmosz-szigetén magánosan rajzolt a tengerpart homokjába?”

A kisregény igazi 20. századi műfaj, a rohanó ember számára jött létre: a „ráérős nagyregények”, terjengős családregények korszaka után az elbeszélés és a regény között foglal valahol helyet magának. Első nagy példája Goethe kisregénye, Az ifjú Werther szenvedései, de sorolhatunk még jópár jelentős alkotást a hazai és világirodalomból. Ide tartozik Szolzsenyicintől az Ivan Gyenyiszovics egy napja, Hoffmanntól Az arany virágcserép, Jókai Sárga rózsája, s Mikszáth egyik legnépszerűbb darabja, a Szent Péter esernyője is.

Noha a regénynél rövidebb szövegről van szó, a lehetőségek tárhelyét tekintve azt mondhatjuk, hogy a kisregény – terjedelme ellenére – akár még több lehetőséget rejt magában azáltal, hogy sűrűbb levegőt teremt, s ily módon fölerősíti drámai erejét.

Így van ez François Mauriac, a nagy 20. századi francia regényíró esetében is. Mauriac, irodalmi Nobel-díjas író Bordeaux-ban született 1885-ben. Apja nem sokkal születése után meghalt, talán ez is közrejátszott abban, hogy anyja a szokásosnál is hangsúlyosabban hatott rá, ami műveinek is meghatározó eleme (lásd Anyaisten, A farizeus című regényei). A kis idétlen ezek közül a rendkívüli horderejű írások közül is kiütközik. Mauriac igen szigorú, sőt bigottan katolikus vallási nevelésben részesült, így jól ismerte az úgynevezett „vasárnapi keresztények” világát, akiket a képmutató, alapvetően önző és farizeusi keresztények táborába sorolt regényeiben. A mellkasdöngető és mélységesen hamis magatartást leplezte le kíméletlen éleslátással, ugyanakkor irgalommal. Művészete azonban továbbvisz ennél – a leleplezés, a lélek sötét bugyraiba alászállt író tollán keresztül olyan régiókba röpíti az olvasót, ahol belekóstolhat-kortyolhat időről időre a mennyei kegyelem kiszámíthatatlan forráscseppjeibe.

Mauriac az utóbbi évtizedekben igencsak háttérbe szorult Magyarországon, de nem mindig volt ez így. A vallásellenes magyar érában kifejezetten fölkapott volt, sorra adták ki a műveit félrereprezentáló katolikusellenes vezető illetékesek, nem láttak mást bennük, mint vallásellenességet és kritikát. Nem értették a lényeget, hogy vélekedésüknek éppen az ellenkezője igaz: Mauriac az igazi katolikus, hívő szemével rántja le a leplet az álszent, képmutató kereszténységről, s vonzza be ezáltal az isteni szóra fogékony lelkeket.

Hogyha már a magyar vonatkozásoknál tartunk, nem elhanyagolható momentum, hogy egyik legnagyobb költőnk, Pilinszky János egyik legkedveltebb szerzője volt Mauriac. Publicisztikai írásaiban így vall róla:     

Alapjában két világ izgatja írói ösztönét: az előítéletek, az eliszaposodott életformák és ezzel szemben az önmaguk és környezetük ellen lázadók világa. Mauriac hajlandó a legkészebb, a legelfogadottabb elvekkel is leszámolni, ha kendőzött veszélyt szimatol mögöttük; Majd szereplőiről szólva így folytatja: Környezetüknek és önmaguknak kiszolgáltatott rabok, s a megtérés talán épp azok számára a legnehezebb, kik nem is érzik, jóllakott önteltségben viselik rabságukat. A kispolgári életforma spanyolfala mögött ők Mauriac legkétségbeejtőbb szörnyetegei. S végül: Ilyenkor érkezik el a reménytelen sorsokat föloldó pillanat, a kegyelem pillanata. A Mauriac pillanata. Akár Dosztojevszkij, Mauriac is itt a legmeggyőzőbb, ellenőrizhetetlenül mesteri és fölszabadító. Sodró, kozmikus boldogság, amit kifejez, de ez a kozmikusság nem valami személytelen panteizmust jelent, hanem a szűkkörűen önző személyes élet vigasztalódását a végtelen személyiségben. Ha hiábavalónak látná, letenné a tollat. Erről az íróról mindig beszélni kell, amint ő is kényszernek érzi, hogy írjon. Kegyetlen szerző, de a szeretete fájdalmasan nagy, mint a legnagyobbaké, kik az írást mindenkor hivatásnak érezték.
— (Írás a homokan)

A kis idétlenben Mauriac minden írói karizmája egyesül, s egyúttal az összes számára fontos kérdés. Adott egy anya, aki „kastélybeli” életet, rangot, s vagyont remélő „kicsinyes nagyravágyásában” csúfosan melléfog: mindezek helyett megvetett betolakodóként egy „nyomorék”, ügyefogyott férj asszonyaként találja magát anyósa felügyelete alatt. A külsejét tekintve „pelyhes állú”, kéjsóvár nőt ráadásul meg nem alapozott vádak következtében meggyanúsítják a helyi kispappal, ami rányomja bélyegét egész életére, s elzárja a külvilágtól.

S itt lép a képbe a mű főszereplője, bűnbakja, áldozata, aki nem más, mint egy gyermek. Anyja, Paule, nem lát mást benne, mint csorgónyálú, nyitott szájú, ügyefogyott férjének kicsinyített mását. S itt láthajuk, hogyan áramlik a mélyben a bűn, hogyan lesz áldozatból elkövető. Ahogyan őt megbélyegzi a társadalom, ő ugyanúgy bélyeget süt saját édesfia homlokára: „kis idétlen”. Az eredeti francia szövegben a „sagouin” kifejezés szerepel, ami „fehér selyemmajmot” és „piszkos alakot” is jelent, mint ahogy a regényben is rendszeresen mocskosnak, piszkosnak titulálja saját fiát és undorodva fordul el tőle.

Van-e szívbemarkolóbb és elítélendőbb magatartás, mint mikor egy anya saját gyermekét megveti és gyűlöli? Az anya rontó hatalma, istenségének képe teljesen megnyomorítja a kis Guillou lelkét. Vajon ki tud-e szabadulni belőle? Míg anyja beteg lelke újabb prédát keres, újabb bálványt a helyi tanító személyében, akinek a tanítók által többszörösen visszautasított kisfiút „lepasszolná végre”, addig a gyerek lelke retteg és szenved a számkivetettségben. Egyetlen biztos pont életében apja, kivel a temetőt járják közös nyomorúságukban. De hová vezet ez az út?

Anyja kijárja, hogy a tanítóhoz járhasson, s mitől eddig rettegett, most megváltó reménységbe csalja, a tanító eminens kisfiának szobájában a tanító fölolvastat vele, s kiderül, Guillou épphogy nem ügyefogyott, hanem rendkívül értelmes. Aznap már a kölcsönkapott könyvről, s a tanító mellett töltött órákról álmodik, az egyetlen emberről, aki megbecsülte.

Divat manapság érzékenyítésről beszélni: szivárványos cukormáz helyett odafigyelhetnénk a Nobel-díjas író üzenetére, s lehetne kötelező olvasmány bűnpártolás helyett valódi érzékenyítésként diákok számára ez a kisregény, mely egyúttal a tanároknak is megmutatja, hogy a gyermekbe vetett hit milyen csodákra képes.

Az, amit manapság „bullying”-nak nevezünk ugyanis, itt kezdődik, annál hogy képes vagyok-e fölismerni a másikban embertársamat, patetikusabban szólva: „a szenvedő gyermeket”. A tanító végül saját önzésében és vakságában nem vállalja Guillou tanítását. Azonban jóvá tenni már késő: a kisfiú meglátta a kínálkozó mennyországot, s képtelen tovább saját poklát elviselni…

Kevés hasonlóan megrendítő olvasmánnyal találkozhatunk a világirodalomban, mely ilyen kozmikus erővel hordozza magában „az ember tragédiáját”, méghozzá egy gyermek alakján keresztül. A gyermeki áldozat botránya és tisztasága egyszerre teszi fájdalmas és felemelő élménnyé ezt a remekművet, melyet kötelező olvasmánnyá kellene tenni mindenki számára.

/François Mauriac, A kis idétlen, ford. Pór Judit, Európa Kiadó, Budapest, 1970/