Július 27. szombat, Liliána, Olga

Könyvajánló – Vathy Zsuzsa: Itthon vagyok

2024. 05. 19., 09:42
A mágikus gyerekkor, az elveszett paradicsom örökkévalóságának igézetébe vonzó emlékezés Vathy Zsuzsa jópár évtizede megjelent regénye. Az 1950-es évek elejét megidéző elbeszélés kortól függetlenül mindannyiunkat az ismerősség, a nosztalgia, az álmok és remények, fájdalmak és örömök érzelmi hullámvasútjára ültet, miközben nem szabadulhatunk attól az egyszerre szép és sajgó sejtéstől, hogy az otthon, az otthonlét érzése talán legmélyebb vágyunk, mely boldogtalanságában is a boldogság ígéretét hordozza.

Már tudom, hogy a képzeletbeli és a valóságos ugyanaz – olvashatjuk a szerző szavait a kötet borítóján. A tizenhárom éves kislány ebben a regényben maga a teremtő képzelet, az alkotószellem megtestesítője – egy álom hordozója, s egyben a valóság súlyos gyötrelmeinek megtapasztalója. Az ő szemén keresztül látjuk a világot, a korabeli magyar valóságot éppúgy mint a világegyetem gyökerekig hatoló észleléseit, melyek kortól-nemtől függetlenül elérhetnek bárkit. Mégsem érnek el bárkihez – csak ahhoz, aki nyitott a valóságra, az örömre.

A kötet azzal indul, hogy Zsófi hazatér szünidőre a bentlakásos iskolából, ahol nővérek nevelik. A véges szabadság gyönyörűsége és az otthonlét fájdalmas realitásai keverednek érzékeny lelkében. Mindehhez nehezítő körülményként hozzájárul a kor megfigyelésekkel terhes, végletekig bizonytalan atmoszférája.

Hazatérésének első reakciója, hogy milyen jó kimondani, hogy „nem”! Ez a „nem”, a nemetmondás vágya különös módon egyszerre ellenkezés a történelmi diktatúrával, s foglalja magában az egyéni szabadság, az elfogadottság vágyát: „Megértitek, ugye, eszem ágába sincs megbántani benneteket, csak tíz hónap óta várom, hogy ellentmondhassak valakinek, hogy itthon legyek, hogy nyár legyen, és torkom szakadtából kiálthassam, nem, nem, nem!” Nem mást fogalmaz itt meg Zsófi, mint hogy szabadnak lenni és otthon lenni alapjában véve azt jelenti, hogy biztosak vagyunk benne, hogy akkor is szeretnek, akkor sem üldöznek el, taszítanak el, hogyha nemet mondok, vagy hogyha hibázom, hogyha nem vagyok tökéletes. Hogy biztonságban vagyok, nincs kitől félnem. Mégis, ott a kétség, hogy ez sem tarthat örökké, hogy egyszer vége lesz, s ennek a sejtésnek és félelemnek a végtelen magánya nyomot hagy lelkén.

 A szomszéd katonai ejtőernyős András, aki után három gyerek marad talán félárván, egyik pillanatról a másikra eltűnik. Egyik központi szál feleségének története, aki minden követ megmozgat, hogy nyomára találjon a köz által is nagyra tartott, tekintélyes karriert maga mögött tudó férjének. Senki nem érti, hogyan válhatott egyszerre a rendszer kitaszítottjává. A kafkai poklokat megjárt Mária először egy gusztustalan, morbid, kéjsóvár és az emésztő bűntudattól kiégett ügyvédhez fordul, aki biztatja. A kislány hallgatózásaiból értesülünk a szaggatottan kibontakozó, krimiszerűen izgalmas és a korabeli magyar helyzetet hátborzongatóan valóságosan ábrázoló keserves történetről. A szülőkhöz szalad át éjjelente a riadt nő, hogy valakinek kiönthesse a szívét és legalább időlegesen megkönnyebbüljön rettenetes terhétől. A szomszéd családi idill teljesen váratlan összeomlása Zsófiban is a félelem érzetét erősíti. Egyre nagyobb ragaszkodással fordul öccséhez, iránta megnyilvánuló gyengéd szeretete és gondoskodása megható és sajátos színezetet ad a kötetnek a „kistestvérem” megszólítás visszatérő, kedves odafordulásával. Az elbeszélés zárása is kistestvéréhez szóló játékos hangvételben íródott levélke.

    A szülők személyisége nem idealizált, küzdenek és gondoskodnak, vállukra veszik a mindennapi keresztet. A családon belüli erőszak is megjelenik, de oly módon, hogy a bántalmazó bűntudata és hasogató kínja is intenzíven jelen van, ahogyan a gyerekek érzelmi bevonódása még felkavaróbbá teszi az egyébként nem hangsúlyos epizódot.

A regény jelenetei a lányka szemszögén keresztül nyernek élénk és mélyreható perspektívát. Kérdéseiben, gondolataiban feltűnnek előttünk gyerekkorunk nagy kérdései: „Föl nem foghatom, miért álmosodnak el ebéd után a felnőttek?”; „van nagyobb büntetés, mint az üresség?” „Az angol legyek angolul beszélnek?” „Mit fogunk csinálni halálunk után?” etc.

Az illatok, benyomások virgonc és ösztönös reakciókban csapódnak elénk, miközben a szereplők nagyszerűen kimunkált jellemrajza mutatkozik meg. Olyan benyomást keltenek, mintha mindig is ismertük volna őket, noha csak néhány párbeszéd, vonás világít rá alakjukra. Az emberek, akik megfordulnak az apa irodájában, egy pillanat alatt teljes mivoltukban tárulkoznak ki, éppen a részletek által. Zsófi éleslátása rendre felhívja a figyelmet olyan apróságokra, amik egészen más fényben láttatják a világot. Például a takarítás során tett észrevételek, melyek kilendítenek a hétköznapiságból: „Mióta esik az eső, óránként törlöm föl az előszobában a tócsákat és sáros lábnyomokat. Milyen változatos a cipők nyoma! Veszele úr például hosszú csíkot húz maga után mintha nem is cipőben, hanem két talpfán járna.” A sokféle ember, akik az apa irodájában megfordulnak, mintegy színházként veszik birtokba a teret, állandóak a jelenetek, a sorsok felvonulása különös emberismeretet tesz lehetővé a kislány számára. Gondolatai egyszerre költőiek és érettek, noha érzelmei rendre felülkerekednek az értelmi megközelítésen. A magány érzete, mikor véletlenül fönnmarad a vonaton és órákat kell várnia, mire az állomásfőnök házából hazaindulhat az ellenvonattal, igen markánsan tör felszínre: „Lehet hogy ezután már mindig így lesz? A világ tele van ilyen üres várótermekkel, és ennél sokkal rosszabbak is jönnek?” A sejtés, hogy az élet kegyetlenségétől még a szerető szülők sem tudnak mindig megóvni, s hogy nem is lesznek mindig ott, elkeseredett és szívbemarkoló magányt borít ránk. A biztonság, az otthon védelme az álmokon, álmodozásokon keresztül is átszövi a regényt. Mieczislav, a herceg Zsófi képzeletbeli jegyese, aki egyúttal a kor kegyetlenségét is szimbolizálja, hiszen  még ő sem, még az álomban sem győzhet.

Bárkit elvihetnek, bárkit megvádolhatnak, senki sincs biztonságban. Mégis, felfénylik az oktalan derű: „Amelyik elaltatja a gyanút, elzsibbasztja a félelmet, és elhiteti, hogy van Isten, vagy ha nem Isten, valaki más, aki nem engedi, hogy bármi rossz megtörténhessen.” A gyermeki bizalom, mely a szülők felé irányul, a felnőtt istenhit alapjául is szolgálhat egyben. Az „oktalan” öröm a legszebb oldalát világítja meg ennek a műnek – egyrészt ez az oktalan öröm olyan, mint a kegyelem, nem lehet kierőszakolni, kiszámítani, de hogyha eljön, akkor teljes valójában elragad. Mikor az álomban minden lehetségesnek tűnik: meggyógyítani a haldoklót az élők vizével, repülni, avagy távoli tájakat megpillantani, éppígy a szavak által varázslat születik. Mikor sikerül megfogalmazni egy érzést, lefesteni egy ember jellemét, közelebb kerülünk a megfoghatatlanhoz.

Zsófi szenvedélyesen kutatja, hogy mi volna a számára megfelelő hivatás. Még egy léleklátó-grafológushoz is elmegy, hogy betekintést nyerjen jövőjébe. Az ellentmondásos alak azonban csak a kor reménytelenségét közvetíti, mindent elveszettnek lát. De Vathy Zsuzsa nem hagy meg bennünket a reménytelenségben. A jövő reményét szavakba, a másik iránti érdeklődő szeretetbe ölti, mikor a kistestvérhez szól, s ez a szeretet átsüt téren-időn: „Jövőre már iskolába mész. Milyen lesz az írásod? És a betűid? Gömbölyűek, hosszúkásak, hevenyészettek, vagy apró bolhák? Előre szeretem az írásodat” …

/Vathy Zsuzsa, Itthon vagyok, Magvető Kiadó, Budapest, 1987/