Könyvbemutató – Török Ági: Alkonyuló alkonyidő
Török Ági versein töretlenül folyik át a lélek. Eredendően lírai álláspontját nem nehezítik tanult manírok, noha a magyar költészetet, hagyományt magában tudja. Kecskeméti költőként, aki 70-es éveiben mutatkozik be a magyar irodalomban, érzi, hogy az „aranyhomok” mily könnyedén elnyelheti itt: „Aranyhomok…/ Sülevényes / forró / futóhomok”. Még szerencse, hogy más vidékről erős karok segítségére sietnek. Szókapcsolataiban tovább építi, egy másik dimenzióban a kiváló elődöt, Sántha Györgyöt: „rózsarőzse”, „csöndmohavasárnap”, „vadbársonyég”, „vályogvihar”, „eperálvér”, „kódacél” – nehéz ellenállni, nem mindet idézni. Eredetisége részlet-érzékenységében, az alkony bíborszín átváltozásainak finom, de szókimondó varázslásában rejlik. Ebbe az alkonyba belejátszik a születéskori elkékült csecsemő újraéledése, az idős nagyszülő óvó inkubátora, az özvegység, s a gyász. Áhítat és nyers tapasztalás lajtorjája közt jár föl s alá, miközben felvillan előtte a diótörés „dióbél-mosolya”, a lélek csipkéje, a pusztulás misztériuma. Esendőségei is szimpatikussá válnak őszinte, intenzíven megmutatkozó lírai hangvétele által, melyben a fájdalom fölcsendülése („csoda, ha semmi se fáj”) egy bátor, naturalisztikus, de gyengéd, határozott, de alázattal megszólaló lélek tanúságtétele.
Turai Laura
Török Ági
Fa tetején
eldobhattad volna már
százszor könnyedén
most reszkethetne lelked
valahol egy fa tetején…
néha a szél is megdermed
áll vascsöndszobor
néma sakálok
üvöltöző zúzmarák
hasbeszélő csillagok
holdvacogtató
ezüstvaksugár
nyüzsögő szférák
hőségmélykatlan…
ősállapotú káosz
– magamban külön
Párkányra könyököl a Hold
Lila vadbársonyég…
söpörgetném párnánkra
az összes csillagot,
mohapuha lávacsók
perzselhetne
és körmöm mélyen
hátadba szántanám.
Vágy viaskodva vacog…
Éjpaplanpalást
pőre lelkemet
becsomagolná,
sántikálna a csorba fény,
s párkányra könyökölő
kerek Hold
rám pirít pimaszul
s szégyenít…
Kopott tarisznyába
tokosodott térerő,
a jövő
nem sokat tartogat:
lesben ólálkodik
vakködfélelem…
Az ifjúság
szakadékba billent
s már rojtosra foszlott
a mentőkötél.
Szelleméj
döngenek dongapercek
szél perceg a félhomályban
éjszaka sötétje ködben
nyálszöszöket köppent tova
hátamon a félelem fut
koppan szellem, biccent halál
Fohász
Istenem! Ellep a láp és elvisz a sűrű ár…
Várj kicsit! Őr-szemed óvjon tűzveretes lemezőspáncél
vérttel. Várj még! Félek is – eltagadó szavam ezüstkönny.
Nem nőttem fel a nagy feladathoz – épül a léghíd…
Álmodozó lettem s vagyok: önködmáz – semmireváló
alkat. Lényeg nélküli lényem egyre csak untat
kozmikus égi-eföldi közegbe berejtve szuszog.
Zordon hegyszoros, ódon kőtorok: elharapott szó…
Új tavasz ámit el; fájdalomágon ülő eperálvér:
hamvas porcelán mosolyarcszirom ájul alá,
fényaszalt örömékkristálypehely földre lehull.
Fecskeröptű éveim: ősz-eresz árva lakók.
Fáradt testem-lelkem holdjózan eszem eszmél:
ne húzd árnyporu zsákutcákba e kurta időt!
Punktum
pipacs pirosa porlad
pára ájul pléhtepsibe
pincelépcsőre palást borul
kettényílnak párhuzamok
kiporciózott patás percek
parázs éget, pocsolya hűt
csontom porcain párolog jövő
már sosem lesz pirkadat
pipacs pirosa porlad
Nádirigó
Mesterséges intelligencia
nem vonz …
Gátlások gúlája
rétegeződött kövület
északi szél gúnyosan
forog körbe-körbe
sodródnak barna levelek
Valóságos térben
néha kihúzza
magát a lélek
és áll egy darabig
akár a cövek
Mesterséges intelligencia
nem vonz …
Nádirigó akrobataként
lépked
a nádszálon és
fontoskodva énekel
távoli
tó szélén
Csillámkvarc
Aranyhomok…
Sülevényes
forró
futóhomok…
Csillámkvarcszemcséket
napsugár csiklandozza
sikongató hőségben
Kiszáradó sótlan szó
Csirreg-cserreg
szomjas madár
hangja keserű
itatójukat feltöltöm
Vállamon
ocelotprém
kandalló
Locsoláskor szivárvány
ül a vízsugáron
csillagvirág millió szín-
árnyalatával néz rám
Kiszabott penzum el-
sorvad csimbókos csapáson
lepkeszárnyú gondolat
fülledtségbe rezonál
Sebek gyógyulnak
lepottyanó varral
mindent takaró túl-
korai avarral
Aranyhomok…
Sülevényes
forró
futóhomok…
Szomjúság feneketlen