Minden keresztény misszionárius – Tete Remis verbita szerzetes volt a Wojtyla Ház vendége

Az interaktív előadást Farkas Pál, a Wojtyla Barátság Központ programszervező munkatársa nyitotta meg, majd dr. Jeney Gábor soltvadkerti plébános vette át a szót: az evangélium – örömhír – továbbadása minden Krisztusban hívő feladata, de vajon hogyan válik ez valaki élethivatásává?

A Pápai Missziós Művek az Egyház missziókat segítő és támogató központi szervezete, mely az Evangelizációs Dikasztérum alá tartozik. Európában huszonnégy országban van jelen. Hogyan lehet megszólítani még több embert, szem előtt tartva azt a célt, hogy felébresszék a missziós tudatot minden megkereszteltben, minden korosztályban, a papságban és egyházi kötődés nélküli világiakban egyaránt? Erre keresnek és igyekeznek választ adni mindennapi erőfeszítéseikkel a Pápai Missziós Művek magyarországi szerzetesei is.

– Sokan csodálkoznak, hogy indiai létemre verbita vagyok. Hazám közel 30 állama egyenként is jóval nagyobb, mint Magyarország. A lakosság – államonként mintegy 25-30 millió ember – döntő többsége hindu, kisebbik hányada iszlám vallású, a keresztények aránya összesen alig 3 százalék. Családunkban először a dédszüleim lettek keresztények; én már beleszülettem a katolicizmusba, számomra természetes volt a Krisztus-hit. Orissza állam, ahol világra jöttem, India északkeleti részén fekszik, Calcuttától nem messze, kb. 400 km-re. A verbitákkal már egészen kiskoromtól kapcsolatban álltam, az ő plébániájukhoz tartoztam, az általuk fenntartott óvodába, iskolába jártam. Tizenkilenc évesen beléptem a verbita kisszemináriumba. A noviciátus után filozófiát és teológiát tanultam, 2012-ben szenteltek pappá – mesélt ifjúkori szárnypróbálgatásairól a lelkipásztor.

Ami pedig a későbbieket illeti:

– Az, hogy verbita szerzetes leszek, már nagyon korán kialakult bennem. Naponta közvetlen közelről láthattam, hogy a verbita atyák, a misszionáriusok milyen óriási hittel és lelkesedéssel végzik a küldetésüket. Nem magukért élnek, hanem másokért, Istennek és az embereknek szolgálnak. Ez nagy erővel hatott rám, így nem is volt kérdéses számomra, hogy verbita pap leszek. Követni szerettem volna őket, olyan akartam lenni, mint ők. Pappá szentelésem évében kaptam a missziós kinevezésemet Magyarországra. Szüleim, testvéreim eleinte nehezen viselték, hogy életvitelszerűen nem tartózkodom Indiában, de végül elfogadták Isten rám vonatkozó rendelését.

India és Magyarország két teljesen különböző világ, területi, népességi, vallási, világnézeti szempontból egyaránt. Hogyan sikerült megszoknia nálunk? – hangzott egy kérdés a gondozottak soraiból.

– A hideghez alkalmazkodtam a legnehezebb. Odahaza 40-45 fok a hőmérséklet. Még este sincs lényegesen hűvösebb. Kezdetben szokatlanok voltak számomra az étkezési szokások is, de ma már ez nem jelent gondot. Az indiai és a magyar egyházi élet úgyszintén különbözik egymástól. Nálunk otthon a közösségeinkben több a közvetlenség, a vidámság. Mifelénk erősebb a közösségi szellem, itt inkább az individualista – énközpontú – felfogás a jellemző. Odahaza a kiközösítettséget traumaként élik meg az emberek, itt ez szinte senkit sem zavar. A beilleszkedésem azonban gyorsan ment. Mielőtt ide kerültem volna, sokat hallottam és olvastam a magyar és az európai kultúráról, történelemről. Részt vettem egy kurzuson, amit azoknak tartottak, akiket misszióba küldtek. Felkészültem tehát lelkileg és szellemileg is. Amikor nehézségekkel találtam szemben magam, az segített, hogy tudtam, misszionárius vagyok, a küldetésem most ide szól. Ez Isten velem kapcsolatos terve, akarata.

Noha Európa és benne Magyarország „papíron” hagyományosan keresztény vallású, Krisztus tanítása mégsem igazán érdekli az emberek többségét – érkezett egy másik felvetés.

– Sajnos magam is ezt tapasztalom. Nagyon lényeges, hogy a különböző közösségeken, plébániákon keresztül megpróbáljuk újraéleszteni az emberekben az Isten iránti vágyat. Úgy látom, ha az embereknek van mit enniük, van munkájuk, otthonuk, és viszonylag jól, rendezett körülmények között élnek, akkor hajlamosak elfeledkezni Istenről, vagyis a lényegről, a mindenség Teremtőjéről. Úgy érzik, nincs szükségük Istenre. Természetesen nem mindenki gondolkozik így, de sokan. Szülőhazámban ateista nem igazán van. Arrafelé a vallás fontos része az életnek, az illető identitását fejezi ki. Régen hozzánk jártak keresztény misszionáriusok – ahogy mi mondtuk, „fehér papok” – Európából, most pedig az öreg kontinens lakosságának kellene újra befogadnia a hitet, ezért manapság mi jövünk ide. Mindennek ellenére nem tartom reménytelennek a helyzetet. Ékes példája ennek egy korábbi magyarországi élményem, amikor egy istentagadó kismama kért tőlem áldást, mint ifjú káplántól. Lényegesnek tartom, hogy ne csupán vallásos legyen az ember, hanem missziói lelkület buzogjon bennünk. Ennek felébresztésén fáradozunk egyebek mellett a cigánypasztorációs programunk keretében. Leginkább a családokra koncentrálunk, mert abba mindenki beletartozik. Iskolákba is ellátogatunk, mert a gyerekek fogékonyabbak a hitre, sokkal befogadóbbak. Próbáljuk megtanítani nekik azt a szemléletet, hogy például mondjanak le egy-egy gombóc fagyiról vagy egy szelet csokoládéról, és az árát ajánlják fel a közösség javára.

Mi magunk mit tehetünk a misszióért? – adódott a további érdeklődés.

 – Minden keresztény egyfajta misszionárius. Jézus és a tanítványai is azok voltak. Ha az apostolok nem osztották volna meg Krisztus evangéliumát másokkal, akár nagyon távoli területeken, ma legfeljebb Galilea körzetében csoportosulna néhány Krisztus-követő. A Pápai Missziós Művek a világ minden részén jelen van. A szervezet Isten kegyelméből adományokból folytatja tevékenységét egy adott országban, ahol más nemzetek misszionálására is gyűjtenek. Mi Magyarországról például a bangladesi missziót támogatjuk. Kérem Önöket, imádkozzanak értünk! – fordult végül hallgatóságához Tete Remis SVD.

A nevetésekkel gazdagon tarkított beszélgetős közösségi alkalmat Lévai Jánosné hozzászólása zárta, melyben egyebek mellett a testi és lelki gyógyulás együttesére hívta fel a figyelmet a tanácsnok-önkormányzati képviselő.

Tete Remis SVD az ebédosztásból is kivette részét. Önkéntes felszolgálóként dr. Jeney Gábor atya közreműködésével mintegy 120 adag melegételt nyújtott át a Wojtyla Barátság Központ szegényeinek.

Fotók: Mátyus István