Hunyadi-sorozat: a majdnem elfeledett hőskor reneszánsza

Így vagy úgy, de mindenki a Hunyadiról beszél

Indokolatlanul erotikus, helyenként gyenge karakterábrázolás, túl egyszerű párbeszédek, időnként nehezen követhető cselekmény, kétséges történeti hitelesség stb. – a Hunyadi-sorozat első részeinek levetítése után az ilyen és hasonló kritikai észrevételek szószátyár eklektikában, könyöklő versenyben egymást előzgetve keveredtek a túláradó lelkesedés, sőt rajongás hangjaival. Olyanokkal, mint hogy ilyen produkciót még nem látott a magyar filmtörténet, a világszínvonal legalább középszinten kipipálva, és hogy a látvány, és hogy a profizmus stb. a magyar-nemzetközi stáb kezei között micsoda eredményt produkált. S közben a jelentős közpénz-támogatottság ellenére még a leggyanakvóbb kritikusoknak sem sikerült a produkciót a NER-kurzusfilmek sorába állítani. (Pedig ismerünk párat mostanában ilyen billoggal.)

 S mindezek a vélemények az összes létező mai – profi és közösségi – kommunikációs csatornán számolatlanul ömlöttek/ömlenek, miközben milliós nézettségről beszél a vetítési joggal rendelkező TV2. Mi ez, ha nem hatalmas siker?

Persze, persze, de a negatív kritikák, meg az ember saját, belső kétségei azért árnyat vethetnek a tökéletes katarzisra. Hogyan lehet ebben igazságot tenni? Valami olyasmit mondott egy rádiós kollégám a sajtóvetítés után, hogy „tudod, ez olyan, mint a rádió zenekínálata, sosem fog mindenkinek megfelelni”. Ez történik a Hunyadival is. Mindenkinek van valamilyen elképzelése a korról, elvárása egy hőssel kapcsolatban, kurrens, streaminges előképe egy sorozattal, annak tempójával kapcsolatban. Ízlése szerint dönti el, milyen párbeszéd érinti meg leginkább: moralizálónak, érzékenynek szeretné-e látni Hunyadi Jánost vagy „törökök pörölye” harcosnak, gigerli „fákkbojnak”, egy szép szobornak vagy frappánsan vitázó véleményvezérnek. Vagy mindnek egyszerre. Ha meg épp ilyen, akkor az sem fog tetszeni valakinek.

Én például azt szeretem, ha a hős maga életszerű, akit a sztori néha lehetetlen helyzetek felé terel, lelkesít, ha a készítők bizarr vagy tudatosan lassú – másnak talán vontatottnak tűnő – vonulatokat is beemelnek a cselekménybe. Szívesen elnéztem Tartantino hollywoodi filmjében Brad Pitt hosszas autózását, A visszatérőben DiCaprio véget nem érő ücsörgését az indiánnal a hóesésben, de a Hunyadiban is például rendkívül érdekesnek találtam Zsigmond király hosszú, bizarr haláltusáját, mert ezzel jött hozzám közelebb a kor. Kimondottan idegesítenek általánosságban az egyszerű párbeszédek, valamint amikor ma divatos, nagyvárosi szociolingvisztikával, dialektussal formáz meg egy fiatal színész egy nyers középkori figurát. Konkrétan az önmarcangoló, vívódó Hunyadira is a fejemet fogva reagáltam, de megértettem, hogy a fenti eszmefuttatás miatt a szappanoperák rajongóinak is szerethető produkciót kellett letenni az asztalra. Ez egyszerűen elkerülhetetlen, ha a végtermék sok mindenkihez akar szólni. Egy divatos művészetfelfogás szerint az alkotó nem a kritikának, hanem a közönségnek dolgozik. Valaki egyszer azt mondta, hogy „kritika nélküli irodalmat el tudok képzelni, de közönség nélkülit nem”.

Tényleg filmtörténeti mérföldkő lett itthon

Fentieket latba vetve, a rengeteg munkát nézve, a nehéz helyzeteket – például az intim jelenetek vállalását a női főszereplők részéről – figyelembe véve, a látványra, a döbbenetes operatőri, vágói, CGI-operátori teljesítményre tekintettel nem lehet mást mondani erre a sorozatra, mint, hogy le a kalappal!

És igen, bár én nem szeretem a művészet teoretikus felhasználását, nagy ideák szolgálatába állítását, azt sem vonom kétségbe, hogy van abban valami, amit Bán Mór szerző mond a kortárs magyar történelemfelfogásról a filmművészetben. Eszerint az utóbbi évtizedekben nem mertek vagy nem akartak úgy hozzányúlni a múltunkhoz, hogy büszkén felmutassák ezeréves múltunk dicső időszakait. Erre pedig talán valóban a Hunyadi-éra a legalkalmasabb. És nem dokumentumfilmként lehet vele tömegeket elérni, hanem egy ilyen epikus, jó értelemben vett populáris alkotásban.

Vagyis nagyon biztatok mindenkit arra, hogy nézze végig mind a tíz részt. S ha találkozik olyan résszel, ahol saját ízlésétől vezérelve megforgatja a szemét, megnyugtatom, a következő pillanatban újra beszippantja a film. Legyen ennek oka Brankovics Mara gyönyörű szeme, Murád szultán kisugárzása, a Basiliscus ágyúk mennydörgése, Dugovics Titusz heroikus zuhanása a vártoronyból a törökkel és zászlajával vagy a nemzetközi mezőnyben is helytálló csatajelenetek sora. Direkt utoljára hagytam az emberi, szimpatikus, női környezetem szerint gyönyörű Hunyadi Jánost, aki az én elképzelésemhez képest kevésbé odaillően nyers faltörőkos, de valóban sokat tesz azért, hogy megfeleljen ennek a képnek.

Az egész történet a "grand finale", Nándorfehérvár felé gravitál

A 10 rész alatt alapvetően széles spektrumból, viszonylag sok nemzet, helyszín, karakter kavalkádjából a történet konvergensen halad a drámai végkifejlet, a Nándorfehérvári – vigyázz, spoiler következik: – diadal felé. Reméljük, csak vicc a spoiler, mert a megcélzott széles, a producerek ambíciói szerint nemzetközi tömegekben egyáltalán vagyok biztos abban, hogy elsőre akár csak a századot be tudják lőni. Épp ezért a dramaturgia az emberi és az akció szálat csiszolta sokkal hangsúlyosabbra, s a történetben a történelem igazából csak a keretet adja, és ott is az alapvető tényeket elég sok helyen kezeli művészi szabadsággal, sok a valódi karakter, esemény, de részletkérdésekben nem a teljes valóságot vették alapul. Bán Mór szerint azonban „két történész sem feltétlenül ért egyet abban, mi számít ténynek mondjuk egy félezer évvel ezelőtti eseménysorral kapcsolatban”.

Persze a történeti hitelesség sarokkövei azért a helyükön vannak, valóban világraszóló győzelmet aratott Hunyadi a török felett Nándorfehérvárnál. Ennek állít emléket a 10-es epizód, mely nagyjából egyórás előzményrészkehez képest másfél órás keretet ad az eposzi léptékű csatának. Az alkotók elmondták, ebbe a részbe koncentrálódott a teljes sorozat CGI-jának, vagyis a digitális trükköknek, animációknak a 40 százaléka.

Ebben a részben teljesedik ki a történet: Hunyadi „menybe megy”, nem csak sorsa történetileg is hiteles bevégeztével, de konfliktusos élete vitái is az ő javára dőlnek el, megigazul, s világra szóló győzelmet arat, melynek hatására az egész keresztény világban máig megszólalnak a harangok délben. A film epilógusként tárja ezt írásban a meghatott nézők elé, akárcsak azt, hogy Hunyadi János életművét fia, Mátyás folytatja, aki minden idők legnagyobb magyar királyaként vonul be a történelembe.