Könyvajánló – Kamocsay Ildikó: Sola gratia

„Magdalena von Staupitz néhány másodperccel a halála előtt felocsúdott eszméletlenségéből, s a jelenlévők megrökönyödésére kijelentette, hogy a marienthroni apácák múlt évi szökése nem az ő lelkén szárad.” – indít, s nem kisebb lendülettel folytatja. Igen találékony technikai fogásokkal, villanó képváltásokkal éri el a szerző, hogy teljes valónkban ott érezzük magunkat a protestantizmus atyjának, Luther Mártonnak várában, Wittenbergben. Tüzes, pörgős olvasmány, s nem csak azért, mert olykor magát az ördögöt is megidézi. Már önmagában az is sokatmondó, hogy az apácaszöktetéssel kezdődik. Mintegy in medias res csöppenünk bele a kotnyeles, éretlen és virgonc apácák társaságának közepébe. Épp arról ábrándoznak lázadozásuk lelkesültségében, hogy milyen őrültségeket vihetnének véghez, mikor a nyolc apáca közül az egyik fejéből kipattan az ötlet, hogy írjanak Luther doktornak, a reformáció atyjának, hogy szöktesse meg őket.

Az ötlet annál is őrültebb, mivel a korban az apácaszöktetésért halálbüntetés jár.

Így, mikor megjelenik a lovaskocsi, hogy halashordókban kicsempéssze a szökevényeket, igen meglepődnek, csak annyi lélekjelenlétük marad, hogy az egyik szabadszájú apáca elkurjantsa magát: „Az Ördög segge sincs büdösebb egy heringeshordónál!” Visszakozni azonban már nincs lehetőség, a kereskedő viszi a szökött apácákat, (akik közt ott robog Luther leendő felesége is) Wittenberg várába, ahol Cranach, a festő is részt vesz elszállásolásukban.

A könyvecske, ahogyan a hátlapon olvashatjuk: „Luther doktor és Katharina von Bora házasságának regényes prelúdiuma.” Kamocsay Ildikó meglévő, történeti forrásokból táplálkozik, s igen élményszerűen, szókimondó bátorsággal és nyelvi sokszínűséggel festi le a korabeli világot. Feltűnik a féltékeny Melanchthon, a tudós, tehetős Baumgärtner, Katharina udvarlója. A szökött apácák sorsát, faramuci helyzetüket élvezetes epizódokkal tarkított, jó humorral tálalt részek festik elénk. Így például egyikőjükről megtudhatjuk, hogy régi álma volt egy baromfiudvar, melynek megvalósulásával a teljes földi boldogság érkezett el számára: „Valósággal megfiatalodott, amióta megengedték neki, hogy baromfiudvart létesítsen a kolostor kertjének egy elkülönített részén. A csibék nevelésével, a tojások begyűjtésével kislánykori álma vált valóra, s amint a Cranach-ház díszes szalonjában futkosott, kotyogott, olybá tűnt, mintha maga is csirkévé változott volna.”

Persze nem mindenkinek alakul ilyen fényesen a sorsa, némely apácát szülei kiátkozzák egyenesen „hitehagyott ringyónak” bélyegezvén őket.

Az egész elbeszélésen sötéten és tekintélyesen vonul végig Luther Márton alakja, aki keveset szerepel ténylegesen, mégis mindent meghatároz, mégis mindenkire befolyással bír súlyos és igen erőteljes személyisége által. A szerző érzékletesen ábrázolja ezt a zsenit, aki egyszerre ébresztett környezetében rajongást és dühödt ellenszenvet. A beteges, vesekövet, fejfájást, depressziót és dührohamokat rendszeresen produkáló egyházdoktor ellentmondásos személyisége mindenkit lenyűgöz, s még egyházi ellenfelei is elismerik zsenijét. II. Christian svéd király alakja is több ízben feltűnik.

Tudjuk, Luthernek az egyház megreformálására irányuló törekvései nem rekedtek meg a búcsúcédulák elvetésével, a lelkészi családi életet is példaként állította, noha ő maga látszólag halogatta a nősülést, már meglévő menyasszonya mellett is. Betekintést nyerhetünk a körülötte élő meghatározó alakok szerelmi viszonyaiba is, melyekben legtöbbször nagylelkű közvetítőként lép föl. így Basilius doktor esetében, aki éppen menyasszonyára pályázik, vagy a már említett Baumgärtnerébe, aki pedig jövendő feleségének udvarol. Közben frappánsan megragadott, jól időzített és sűrített mondatok fémjelzik a történetet: „Boldog emberekkel nehéz beszélgetni” – hangzik el a tudós Hyeronimus szájából például.

De megkapó az a leírás is, ahol az egyik apáca nem tudja, hogy vajon szépnek mondható-e, mert eleddig: „A zárdában csak a szentképeken megjelenített emberi testet magasztalták, amiből arra következtetett, hogy szép az, ami áhítatot ébreszt.”

Betekintést nyerhetünk a hitviták kardinális kérdéseibe, így például a címadó Sola gratia jelmondat alapvető és meghatározó szerepébe, s hogy hogyan változott meg a doktor istenképe az önsanyargatás hosszas gyötrelmei után, s talált rá az isteni kegyelem üdvözítő és örömteli valóságára és a kegyelem Istenére.  Mégis, nem holmi filmjelenet idilli és rózsaszín happy endjét tárja elénk a könyv, hanem a folytonos benső küzdelmek csatatere rajzolódik ki a háttérben a parasztháborúval és a történelem különböző bosszúságaival. Igazi csatatérként mégiscsak a lelki vívódások vannak jelen, még hogyha részleteiben nem is kapunk ezekről információt. Komorságát, s állandó harcainak nyomát szókimondásában érhetjük tetten, Luther köztudottan a kemény szavak mestere. Mikor például a svéd királyról esik szó, ennyivel intézi el: „Vérszomjas vadállat. – Luther elmosolyodott, s mutatóujjával tréfásan megfenyegette vendégét. – Eszébe se jusson utánamenni!” – ezeket a szavakat éppen leendő feleségéhez, Katharina von Borához intézi. Már ebből is kitűnik, hogy házasságuk nem az első látásra szerelem és a kétségtelen egymáshoztartozás mintapéldája.

„Luther akkor kérte meg Katharinát, amikor minden összeomlani látszott körülötte, s egy ideig úgy tűnt, hogy a műve semmivé lett, a reformáció sorsa megpecsételődött. Katharina, amikor igent mondott, majd puha-pihe fészket teremtett az enyhén szólva is nehéz természetű Luthernek, a tébolytól vagy az öngyilkosságtól mentette meg a reformátort.
A kiváltó ok tehát nem a szerelemnél kevesebb, nyárspolgári idillre való törekvés volt, hanem valami olyasmi, ami a szerelemnél több: az életmentő szeretet.” – olvashatjuk a könyv egyik ajánlójában (Libri). Éppen ezért különleges és a maga nemében egyedülálló ez a kötetecske. Centripetális erővel szippantja be olvasóját egy-egy fontos pontba sűrített mondanivalójával. A két fél története külön szálakon fut ugyan, de végül – mintegy elkerülhetetlenül – hirtelen kapcsolódik egybe. Mintha mentőkötelet dobna valaki a zuhanónak, s ilymódon egyik pillanatról a másikra kapcsolódik össze két sors. Luther az őrülethez közeli, összeomlás előtti állapotát őrjöngés és dühroham jelzi, majd a düh mellé társul a már jólismert ironikus humor: „A haragtól felfrissül a vérem, és az eszem élesebben vág. Héber szöveget németre fordítani olyan, mint a fülemülét rávenni, hogy kakukkoljon.” Itt is megnyilvánul Kamocsay Ildikó nagyszerű jellemábrázolási képessége. Az Élet és Irodalom korábbi novellistájaként már szert tett az elbeszélői mesterség bravúrjaira, s valóban mesterien oldja meg a hiátusok és ütős jelenetek ütemezését. Észre sem vesszük, hogy a történet vége felé közeledünk, annyira él és lélegzik itt minden és mindenki. Amilyen hirtelen kezdett, éppoly váratlanul is ér véget az elbeszélés, de közben minden a helyére kerül. A benső, lelki események nyugalmi pontja energikus kontrasztban mozog végig a sürgő-forgó alakokkal, így már a vég előtt elénk tárul a kép:

„Amint a szobájába lépett, Luther megsimogatta az arcát, s csak azután öltött alakot. A szellemi diskurzusok után az érintés most a két testet hívta párbeszédre. Luther kitárta karját, s Katharina a mellére borult.”

/Kamocsay Ildikó, Sola Gratia, Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2023/