Akikre büszkék vagyunk - Szöllősi Adrienn interjúja

Kecskemét az évszázadok alatt sok olyan emberrel gazdagodott akik hírét és nevét megőrizték, emelték, s kikről a fiatalság meglehet, hogy nem sokat tud. Viszont én úgy gondolom, hogy a korosztályomnak igenis szüksége van olyan emberekre, akikre felnézhetünk és akiknek a nagysága a szürke hétköznapokban is erőt és elszántságot önthet belénk. Szerencsés helyzetben éreztem magam, mert nem kellett sokáig gondolkodnom azon, hogy én kikre vagyok büszke. Mivel életemet és a jövőről alkotott elképzelésemet is erősen áthatja a színház, ezért kettő olyan embert kértem fel az interjúra, akik maguk is ebben a közegben dolgoznak, alkotnak, és akik számomra az elmúlt időben rendkívül inspirálóak voltak:
Tóth Kata a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház dramaturgja 2023-ban kapott Magyar Bronz Érdemkeresztet, Szegvári Júlia a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház színésznője pedig Magyar Ezüst Érdemkereszttel gazdagodott tavaly.

– Annak apropóján beszélgetünk, hogy tavaly mind a ketten Magyar Állami Kitüntetésben, Magyar Érdemkeresztben részesültetek. Ezt milyen érzésekkel fogadtátok? Hogyan befolyásolja a munkátokat egy elismerés? Egy színházi szakmában dolgozó ember egy elismerésre elérendő célként tekint vagy csak annak visszajelzéseként fogadja, hogy jó fele tart a munkájában?

Szegvári Júlia: – Nekem nem célom, de természetesen mindig jól esik, ha az ember kap visszajelzést, értékelik azt, amit csinál, akár díjak formájában, akár csak pár kedves, jó szóval. Ez egy olyan visszaigazolás, amivel újult erővel tud továbblépdelni azon az úton, amin eddig is haladt.

Tótha Kata: Számomra ez azért nagyon érdekes, mert ha valakit az igazgató úr díjra akar jelölni, akkor általában a színházakban a dramaturg szokott róluk írni méltató sorokat, gondolatokat és amióta én itt vagyok, már tíz éve mindig én írom ezeket. Ha te foglalkozol ezzel, akkor az egy kicsit olyan, mintha te kívül esnél a körön. Pont ezért én nem is gondoltam magamra előtte. Tavaly februárban egy csütörtök este éppen foglalkozást tartottam, amikor jött egy e-mail a telefonomon, hogy: „ Felterjesztés kitüntetésre”. Megnyitottam és teljesen lefagytam. Nem is gondoltam előtte, hogy ez az elismerés milyen nagy örömöt tud okozni. Miután ez realizálódott bennem, jó hosszú ideig egy fél méterre a föld fölött jártam.
Mit gondoltok, melyik az a pozitív, egyedi képességetek vagy belső tulajdonságotok, amely ehhez a díjhoz is hozzásegített benneteket, illetve amire a munka és az élet során támaszkodni tudtok?
Júlia: Ha éppen próbálok, akkor nagyon tudok koncentrálni. Egy próbafolyamatban alkotóként nagyon erősen tudom képviselni azt, amit szeretnék. Színészként pedig szerintem alázatosan tudok dolgozni, odafigyelve a partnerre, akivel együtt játszom - szerintem a színházban nagyon fontos az egymásra figyelés.
Kata: Szerintem nekem több is van. Nekem sokára esett le, hogy ebben a megyében én vagyok az egyetlen dramaturg, ami nagyon menő. Ha valamit kitalálok és jó ötletnek tartom azután is, hogy többfelől megközelítettem, akkor azt nagyon-nagyon ritka, hogy ne valósítanám meg. Én úgy gondolom, akárhogy is változik a színházi világ körülöttünk, én nem mondok le róla. Ezt Cseke Pétertől tanultam, mert ő mindig azt mondta, hogy olyan még nem volt, hogy ne legyen színház. Amióta világ a világ olyan még nem volt. Ezt elhitette velem és én úgy vagyok vele, hogy olyan nincs, hogy én ne találjam meg magamnak a magyar színházi életben a helyemet. A másik, hogy nem ragaszkodom ahhoz, hogy ha valamit én találtam ki, az mindörökké az én fennhatóságom alatt legyen. Sok rossz példát láttam erre, és én megfogadtam, hogyha valaha ilyen helyzetbe kerülök, hogy az általam kitalált dolog terjeszkedik és mások is jeleskednek benne, akkor nem fogok úgy csinálni, mintha a spanyolviaszt én találtam volna ki.

– Kata, ki tudnád fejteni mivel foglalkoztok az általad megálmodott Nemzeti Dobogó drámaműhelyekben, hogy egy kicsit belelássunk ezeknek a csoportoknak az összetételébe és működésébe?

Kata: 2 éve még úgy indultunk, hogy csak egy csoport volt, szerdánként. Az elmúlt időszakban pedig már, úgy belaktuk a színházat, hogy néha már azt érzem, hogy a próbatáblán több Nemzeti Dobogós esemény van kiírva, mint ahány próba és előadás. Hétfő, kedd, szerda és csütörtök is vagyunk, dolgozunk a gyerekekkel, fiatalokkal. A hétfői csoport a Szikra csoport. Ők a legkisebbek. A keddi csoport, akiket én csak "nagykamaszoknak” hívok, a Mustrások. Ők fantasztikusak, most velük dolgozom a legtöbbet. Szerdánként a Dobogósok próbálnak. Szerintem ők a non plus ultra. 23-an vannak, csodálatos tehetségek, ők a legszínházibb csoport. Őket elsősorban már nem én tanítom, hanem Varga-Huszti Máté és Szabó Dorottya, akik kiváló színművészek és e mellett kiváló színészpedagógusok lettek itt. Nagyon nagyok az elvárásaink ezekkel fiatalokkal szemben, mindent elvárunk tőlük, amit a színházban a színészektől el lehet várni.
Nyilván az életkorukhoz igazítjuk a feladatokat, de azokban a dolgokban, hogy hogyan mozgunk, beszélünk a színpadon, hogyan fogalmazunk meg egy gondolatot, abban ugyanazok az elvárásaink, mint amit a színészektől várunk el. A csütörtöki „Énképzőkört” pedig már játékoskedvű felnőtteknek tartom. Rengeteget nevetünk, igazán jó hangulatban zajlanak ezek a foglalkozások.

– Júlia, tudom, hogy te rengeteg mindent csinálsz a színházon belül. Nemcsak színészként szerepelsz, hanem játékmesterként, zeneszerzőként és koreográfusként is megmutattad már magad. Hogyan tudsz egyik szerepkörből átkapcsolni a másikba?

Júlia: Talán a legnehezebb, amikor alkotóként is benne vagyok a csapatban, és színészként a színpadon is jelen kell lennem. Eddig kettő olyan produkció volt, ami nagyon nehéz volt: a Liliomfi (rendező Kocsis Pál) és a Kököjszi és Bobojsza (rendező Jankovics Anna). Mindkettőben nagyon sok tánc volt - mindkét előadásban koreográfusként és színészként is benne voltam. Ott nagyon kellett koncentrálnom és összeszedetten dolgoznom: bent állok a színpadon, és csinálom a dolgomat, közben pedig próbálom megjegyezni, hogy majd milyen instrukciót adjak a kollégának…nem volt könnyű.

– Kata, az említett csoportokat te munka mellett viszed. Júlia, te pedig Budapest és Kecskemét között ingázol és kettő gyermeket nevelsz. Miben találjátok meg azt az erőt, aminek a segítségével mindig új gondolatokkal tudtok felkelni?

Júlia: Nekem az életem most az anyaság és a munka. A kisbabás időszak monotonitásából jó néha kiszakadni. Szerencsém van, hogy a munkám a hobbim is. Kikapcsol és feltölt. De akkor is nagyon nehéz összeegyeztetni a családot ezzel a munkával. A fiam bölcsődés, a lányom még csak fél éves, mindenhova jön velem. Az előadások és a próbák alatt a családtagjaim vagy a bébiszittereim vigyáznak rá. Igazán az ad erőt, hogy a színház számomra szerelemmunka, a gyerekeim szerelemgyerekek, a férjem igazi társ, támogat mindenben. Bár előfordul, hogy otthon a négy fal között kiborulok, elveszítem a reményt, a hitet abban, hogy a holnapi nap is sikerülni fog, de közben hiszem azt, hogy megéri, és én ezt tudom csinálni.

Kata: Én dramaturgként elég szabad vagyok, mert nekem nem kötelező bejárni minden próbára. Már az olvasópróba előtt jóval előkészítem a szövegkönyvet, még az elemzések során bejárok, majd a főpróbahét környékén, amikor jobban rá kell nézni a darabra, vagy ha a rendező segítséget kér. Amikor tavaly a Macbethet állítottuk színpadra, akkor már februárban elkezdtünk rajta gondolkodni, Orth Petivel pedig még korábban, már decemberben arról beszélgettünk, hogy milyen legyen a darab. Viszont mostanában nagyon kevés az olyan nagyon veretes, mély drámai mű a színházakban, amihez igazán dramaturg kell. Sok a zenés darab, a vígjáték. Ezeket nem kell sokat elemezni. Nagyon nehezen békéltem meg azzal, hogy miért nem csak Shakespearet játszunk meg Csehovot, és miért nem halunk bele állandóan abba, hogy színházat csinálunk.
Én még úgy végeztem az egyetemet, hogy tudtam, milyen rendezők vannak Kecskeméten. Amikor idejöhettem, akkor mindenki irigykedett, ugyanis itt voltak azok a nagy „bölények”, akik csinálták a színházat……de megváltozott a világ, megváltozott a nézők igénye is, megváltozott az is, hogy miért jársz színházba, hogy mire van szükséged ha ki akarsz kapcsolódni és én ezt nagyon nehezen fogadtam el. De el kellett, hogy fogadjam és azt hiszem, hogy ez mostanra sikerült.
Azt én is tapasztalom, hogy megváltozott a nézők igénye. Sokan szórakozni jönnek, ami persze természetes, de én úgy gondolom, hogy a színház többet ad, mint szimpla szórakozást. Én szívesen néznék drámát vagy olyan darabot, ami nem feltétlen „happy enddel” zárul, hanem gondolkodással.

Kata: Én is szívesen néznék drámát, de szívesen néznék nagyon igényesen megalkotott vígjátékokat és zenés előadásokat is. Itt Kecskeméten szerencsére van erre lehetőség.

– Tudtok egy kicsit mesélni arról, hogy igazából ti ketten honnan ismeritek egymást?

Kata: Én először a Szín-Táron láttam Júliát több előadásban is fellépni. Csodálatos előadásokban, amiket Kocsis Pali rendezett, az ő volt osztályfőnöke. Amikor idejött társulati tagnak, akkor én már pontosan tudtam, hogy ő kicsoda. Egy ideig nem nagyon találtunk utat egymáshoz. Emlékszem, egyszer a Csárdáskirálynő próba szünetében, egy péntek délután, véletlenül egymás mellé ültünk a padon és valahogy úgy keveredett a szó, hogy elkezdtünk beszélgetni és onnantól kezdve gyakorlatilag nagyon sok éven keresztül közeli barátnők voltunk. A barátságunk mostanra sem tűnt el vagy nem lett kisebb, csak kevesebbet találkozunk, mert nyilván neki ott a család, a kétlaki élet. Egy életkoron túl már nehéz fenntartani azokat a régi, nagy együttállásokat.
Júlia: Ó, én már nem is emlékeztem, hogy mikor találtunk egymásra. Arra viszont igen, hogy hamar rájöttünk, eléggé egy hullámhosszon vagyunk színházilag, és a saját értékrendünk szerint is. Mi a civil életünkben is sok mindent ugyanúgy gondolunk. Több mindent csináltunk már együtt és sok projektünk is volt, amiket közösen vittünk. Ugyan mostanában kevesebb közös munkánk van, de ez azért is van, mert én most a kislányom miatt kevesebbet dolgozom. A következő darab amelyben színészként játszani fogok, az a Naptárlányok című előadás. Ebben Kata lesz a dramaturg, így ott újra összefutunk majd.

– Júlia, a sok munkáért cserébe a nyár az lehet a családé?

Júlia: Nyáron tájolni szoktunk előadásokkal, tehát viszünk különböző darabokat különböző városokba vagy fesztiválokra, szabadtéri színpadokra. Lesz most is pár ilyen. Azt még pontosan nem tudjuk, hogy mikor, de a nyár nagy része azért szabad. Nyáron nem próbálunk, júliustól augusztus közepéig általában szabadok vagyunk, így igen, jut majd idő a családomra is.

– Egy színészt nem viseli meg, ha hosszabb ideig esetleg csak kisebb szerepek találják meg?

Júlia: Amióta gyermekem van, azóta másképp kezelem ezt, nem pörgök úgy rajta, mint régen, hogyha nem én kaptam jó szerepet, akkor magam alá zuhantam. Most már el tudom választani, attól függetlenül, hogy nagyon szeretem ezt csinálni. Azt vallom, hogy a legkisebb szerep is fontos. Amikor színészként játszol kicsi szerepeket, akkor azt ugyanannyi energiával kell csinálni. Például mikor Az Ég tartja a földet című darabban meghal Erzsébet, akkor nekem (Gudát, Erzsébet barátnőjét játszom) egy mondatom sincs. Semmi. Némán búcsúzom. Csendben siratom. Mégis többen meghatódva jöttek oda hozzám és kiemeltek abban a jelenetben. Ez is igazolja, hogy nem mindegy, hogy én Gudaként Erzsébet mellett a kis szerepemet csak dobom és nem foglalkozom vele, vagy pedig tényleg ott vagyok Bori Réka mellett, és minden pillanatban számíthat rám a színpadon. Még akkor is, ha nekem nincs éppen szövegem.

– 2021-ben készült egy gyerekelőadás A jegesmedve szerelMese, ami a környezetvédelmet boncolgatja gyereknyelven, ezért neveztétek klímamesének. Ebben mind a ketten nagy szerepet vállaltatok.

Júlia: Igen, ott mint alkotótársak is együtt voltunk. Kata írta a darabot, én pedig a koreográfus voltam. Már előtte is hasonlóan gondolkodtunk ebben a témában: mindketten próbálunk minél kevesebb szemetet termelni, csomagolásmentesen vásárolni - és ezekből a gondolatokból született A jegesmedve szerelMese.
Kata: Nagyon beleástam magam a témába, tudtam, hogy mit akarok és jó kis sztori kerekedett a fejemben. Varga-Huszti Máténak akkorra már megvolt a Dante nevű zenekara, amit imádtam hallgatni és mondtam neki, hogy ilyen zenéket szeretnék a mesébe. Több se kellett a Máténak, megírta a zenéket szövegestől. A Zöld Missziónak a vezetője, Zubor Melissza is beállt mögénk, így lett egy klassz darabunk. Nagyon-nagyon szuper volt az egész. Volt olyan gyerek, aki a mese után beült az apukájának az autójába, és azt mondta a szüleinek, hogy soha többet ne vegyenek műanyagot és üdítőt.

– Akkor a darab elérte a célját! Tekintsünk most egy kicsit előre! Mi foglalkoztat benneteket? Milyen céljaitok vannak a jövőre nézve?

Júlia: Ó, rengeteg minden van…Én ha most bármit kérhetnék a világon, akkor talán az időt kérném, mert még annyi célom van, annyi mindent szeretnék csinálni, és mindig attól félek, hogy nem fog beleférni az időmbe vagy az éveimbe. A civil életemben szeretném, hogyha minden jól működne a családomban. Nekem ez most a legfontosabb, hogy ott boldogság, harmónia és egymásra találás legyen.
A munkában pedig: Kecskeméten most kezdek egy új darabot próbálni, Pesten pedig felújítjuk a Köldökzsinór-varieté című darabot (Manna Produkció), ami a gyermekvállalásról, majd az azt követő első évről szól - egy keserédes vígjáték. Ha minden jól megy, akkor a Minden negyedik című előadást is újra elővesszük (rendező Csábi Anna). Ezekben a produkciókban zeneszerzőként is részt veszek. A jövőben szívesen rendeznék operát, mert nagyon a szívügyem.

Kata: Engem most lefoglal a Nemzeti Dobogó, mert nem gondoltam, hogy így kinövi magát. Ez most jó sok feladatot ad nekem, amit nagyon szeretek. E mellett van egy nagy álmom. Úgy, ahogy a Dobogósokat színészpalántává neveljük, hasonlóan jó lenne, ha minden színházi szakterületre tudnánk utódokat nevelni. Díszítőt, hangosítót, világosítót, kellékest. Lenne egy kis műhely, ahol ilyen szakmákkal tudnának foglalkozni a fiatalok. Ezek a szakmák nagyon fontos részét képezik a színháznak és nem igazán lehet iskolában megtanulni. Ezeket itt lehet elsajátítani a színház közelében. Van egy olyan vízió a fejembe, hogyha egy gimnazistának fogalma sincs, hogy mit akar az élettől, egyetemre nem akar menni, de érdekli a színház, akkor miért ne lehetne, hogy itt egy műhelymunkában kitanul egy szakmát, amellyel itt tud dolgozni, akár élete végéig is. Ezen kívül szeretnék még sok színházi nevelési előadást és foglalkozást létrehozni és akár ötvözni a környezetvédelemmel.

– A színházi szakma néha nagyon kiszámíthatatlan és úgy gondolom, hogy nagy lelki erő kell ahhoz, hogy mégis megállja a helyét az ember.

Júlia: Ez egy szubjektív szakma. Lehet, hogy a kettő meg kettő az négy, de nem mindegy, hogy milyen árnyalatú az a négy. Lehet, hogy valakinek a zöld tetszik, valakinek pedig a kék. Ezt jó, ha tudod, ha bármikor ezzel akarsz foglalkozni az életedben. Lehet, hogy valakinek tetszik, amit csinálsz, és ott ül mellette egy másik, akinek egyáltalán nem. Minden kiszámíthatatlan - ez az élet kiszámíthatatlan. Úgy érzem, hogy mióta anya lettem, azóta tudom ezt jobban a helyén kezelni. De sosem tudhatod, mikor kap el a gépszíj. Szerintem nem szabad feladni.
Köszönöm nektek a beszélgetést! Még egyszer gratulálok az elismeréshez!
Nekünk pedig csak körbe kell néznünk, hiszen a nagy jellemek, akikre itt Kecskeméten mindannyian büszkék lehetünk, itt élnek közöttünk.

Az interjút készítette: Szöllősi Adrienn
Kecskeméti Katona József Gimnázium 10. évfolyam