Könyvajánló – Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan

A szatíra műfaja az ókor óta használatos, azóta azonban sokkal tágabb értelmezési horizonton mozog, s szinte minden művészeti ág él vele. Ami biztos, hogy a szerző részéről különleges éleslátás, humorérzék, s talán egyfajta szenvtelenség szükséges ahhoz, hogy megragadhatóvá alakítsa mindazt, mi groteszk, abszurd, s téve ezt oly módon, hogy közben az irónia és a komikum eszközeit megfelelő arányban alkalmazza. Anthony Burgess, kinek írói neve a Gépnarancs című futurisztikus regényével vált itthon népszerűvé, zseniálisan játszik mind a nyelvvel, mind a tragikomikum adta kellékekkel. A nyelvi bravúr egyik írói alapvonása, ehhez hozzátartozik az is, hogy mintegy nyolc nyelvet beszélt folyékonyan, köztük a kínait és a malájt.

Az alapállás igen egyszerű: egy huszonhárom éves nő meséli el házasságának történetét, mely akkor kezd bonyolulttá válni, mikoris férje, a használtautó-kereskedő Howard bejut egy tévés vetélkedőre, ahol fotografikus memóriájának köszönhetően megnyeri a főnyereményt, majd újfent képességeit kihasználva, megsokszorozza az amúgy is jelentős pénzösszeget.

Nehéz úgy írni a regényről, hogy ne lőjük le a csattanót. Burgess csodálatos precizitással és türelemmel építi föl, melyet a vége felé már szinte kétséget kizáróan sejtünk, de nem enged a lineáris trivialitásnak, mindig hagy egy-egy kis rést, ami bizonytalanságot ébreszthet az olvasóban.

Azonban Burgess még ezen a fricskán is csavarint egyet azzal, hogy magát a társadalmat megváltani szándékozó, önjelölt mártír-alakot figurázza ki.

Ami a narrációt illeti, végig a feleség beszél, az ő szemszögéből értesülünk az eseményekről. Mint megtudjuk, a reáliskolában nem tanítottak nekik Shakespeare-t, mert a tanárok azt gondolták, „úgyis unalmasnak tartanák”, s hogy tulajdonképpen az öltözködésen és a táncon kívül semmi mást nem tanult. Janet, a látszólag műveletlennek, de önmagát, hibáit-erényeit egyaránt igen jól ismerő és kendőzetlenül megmutató nő igazából nem olyan butácska, mint amilyennek elsőre látszik. Önismerete kivételes eszközt ad kezébe, tudja, hogy hol vannak saját, s éppúgy férje határai, így sosem éri csalódás. Kivéve azt az egy hatalmasat a történet legvégén….

De ne szaladjunk előre: Howard fényképagyával az összes őrülten részletekbe menő irodalmi kérdésre válaszolni tud, mivel előtte több tucat könyvet, lexikont „lefényképezett”. A tény, hogy egy használtautó-kereskedő ész nélkül, de tévedhetetlenül pontosan dobálózik az irodalmi dátumokkal, címekkel, szembesít arra a látszat-világra, melynek illúziója azt sugallja, hogy a műveltség, a tudás, a professzionalizmus az adatokban, a gépi pontosságban, a tévedhetetlenségben rejlik. S ezt a világ tapssal jutalmazza. Persze azt is, – ahogy az tévés vetélkedőműsorokban szokás – gépi irányítású, vezényelt tapssal. További csavar a történetben, hogy Howard aljasságnak, egyenesen tisztességtelennek érzi, hogy ezzel az istenadta adottságával kaszálja a fontokat. Itt gyökerezik, ebben a kíméletlen önbírálatban és önutálatban a szatíra maga, s innen fordulna át lázadásba, világmegváltásba, hogyha nem lenne már önmagában is abszurd a helyzet.

Burgess jól időzített és váratlan helyzetkomikumokkal, nyelvi humorral spékel meg minden egyes oldalt. Nehéz komolyan gondolni a nőre, aki az izgalomtól hányingerrel küszködve beül a nappali-kanapéra estélyi ruhát öltve, hogy ebből a pozícióból szemlélve szurkoljon a képernyőn megjelenő férjnek, aki az angliai kisvárosból Londonba utazott, hogy a tévében szerepeljen. A férjére büszke nő azért nem mulasztja el észrevenni a nagyképűséget és kisszerűséget imádottjában, ugyanakkor teljes szívvel és vállszélességgel kiáll mellette. A történet végéig jellemző a kutyahűség hangján megfogalmazott ragaszkodás, mely annak ellenére töretlen marad, hogy tisztában van a sok ostobasággal és meggondolatlansággal.

Még egy fricska a feminizmusnak. Azonban ahhoz nem elég butuska, hogy ne lássa férje abszurd és esztelen, összességében férfiatlan megnyilvánulásait, így nincs is igazán lelkifurdalása, mikor egy alkalommal megcsalja a lecsúszott költőcskével.

Nem mellesleg ez a fiatal költő férje pártfogoltja, akinek jótékonykodásból az egész vetélkedőből nyert összeget odaadományozza. Ehhez hasonló abszurd jelenetek fémjelzik az elbeszélést. Különösen mulatságos, de elgondolkodtató társadalomkritika, hogy mikor Howard az utcán szeretne a szegényeknek szétosztani pénzéből, rendőrkézre kerül.

Fontos kérdést vet föl Burgess, mikor a pénz kapcsán szereplője szájába adja a bűntudattal teli kijelentést: „nem dolgoztam meg érte”. Ki az, aki megdolgozik a pénzéért? Mikortól mondhatjuk azt, hogy egy munka hasznos, s mutatja-e az ember értékét az, hogy mit dolgozik?

A cím maga egy zen mondáson (koan) alapszik. Az eredeti One Hand Clapping nem utal csattanásra, az egy tenyérrel tapsolás egyszerre utal egyfajta képtelenségre és magában foglalja az űr fogalmát is. Az űr, amit Janet érez, mikor nagyutazásra indulnak, jól példázza azt, hogy a pénz hogyan ronthatja meg az embert. Sokatmondó, ahogyan a luxuséttermek és ötcsillagos szállodák világában unatkozva arra a megállapításra jut, hogy az emberek végső soron mindenhol egyformák, nem tudunk egy jobb világot teremteni magunknak pusztán pénzből. Jól ellenpontozza ezt a megállapítást, hogy mégis, mikor az utazás emlékeit sorra veszi, nem egy-egy hely, műemlék vagy színházi darab jut eszébe, hanem mondjuk egy fiú, aki újságot olvasott a kávézóban, vagy egy tekintet, elkapott párbeszéd. Az ételek is csömört okoznak neki, a hazai pörkölt után sóvárog. Természetesen az élhetetlenség és a kisszerű élvhajhászás nem is ad lehetőséget arra, hogy tágabb dimenziókba, valódi értékek felé orientálódva költsék el a hatalmas summát, így a kudarc borítékolva van. Innen indul az az ámokfutás, ami tulajdonképpen kicsiben már megtörtént a regény első felében, de csak a végére csúcsosodik ki.

Azért időközben gazdagon részesülhetünk az író kifogyhatatlan humorából, ami felszabadító erővel hat. Egyik legjobban sikerült jelenet, mikor Janet elbeszéli, ahogyan dúsgazdagon ülnek a Times által agyondicsért színdarabon: „Ott ültünk, volt egy csomó pénzünk, és az első esténket Londonban, mint nagyon gazdag emberek, azzal kellett eltöltenünk, hogy nyomorgó alakokat nézzünk egy piszkos kis szobában, ahol szárad a mosás, és halat kaparnak a tányérokra.”

Persze számos nüansz és stílusbravúr, a feketehumor végsőkig hajszolt morbiditása teszi egyedülállóvá ezt a szatirikus remekművet. Nem véletlen, hogy szórakoztató hangvételét és rendkívüli írói tehetségét Roald Dahléhoz is hasonlítják. Fordulatai, merészsége és kíméletlen társadalomkritikája által nem csak élvezetes olvasmányt nyújt, de éppen burkoltságában és abszurditásában késztet továbbgondolásra.

/Anthony Burgess, Egy tenyér ha csattan, Európa, Budapest, 2008/