Könyvajánló – Brunella Gasperini: Én és ők /Egy férj feljegyzései/
Egy dilinyós írófeleség, egy művészlelkű hivatalnok férj, három gyerek, egy kutya, békebeli háztartási alkalmazott, valamint egy rozzant tragacs alkotják a regény szereplőgárdáját. A regény túlhajszoltsága, filmvígjátékokat idéző helyzetkomikumai betekintést nyújtanak nem csak a családi élet, a nagycsaládos lét zűrös hétköznapjaiba, de arra is rámutatnak, hogy a mindennapi civódások, zűrzavar közepette mi is az, ami igazán fontos.
A történet ugyanakkor nem sarkítva és idealizálva tárja elénk a férj-feleség viszony, a gyermeknevelés problematikáját, legfőbb eszköze a humor és az irónia, melyek által elviselhetővé, sőt egyenesen élvezhetővé válnak a legkaotikusabb, legbosszantóbb szituációk is.
Előttünk az írónő feleség, aki a haját csavargatva nyomkodja gondolatébresztőként az x-eket írógépébe, miközben a gyerekeket, és a kutyát-macskát koordinálja: „Úristen, de késő van, Tatti, ne zavarj meg percenként, Pop, végeztél a latinnal? Bruna, elég ebből a macskazenéből! xxx, helyedre Bú, Mister John, gyere ki a kalapomból, egy kis csöndet!!! Rosa, a ház ég vagy csak a hús?” – igencsak szembemegy a reklámok desztillált mosóporreklám-világával.
Mára már persze közhelynek számít, milyen nehéz szembemenni a média, a közvélekedés által sugallt tökéletesség-eszménnyel, s itt nem is egyfajta közhelyes lázadási kísérletről van szó. Inkább képet ad a szerző arról, hogy a sokszínűség és a szabadság nem a mindent elfogadásban, s nem is a gyermekeket minden széltől-aprócseprő gondtól védelmező kontrollban, a megfelelési kényszer által hajtott ténykedésben-törekvésben rejlik. Arról van itt szó, hogy az élet zajlik, s hogy a folytonos aggodalmaskodás-fontoskodás megöli az örömöt, a kínálkozó pillanat szépségét.
Mikor a család toposzai életre kelnek, s már egy-egy szó elég, hogy tudja mindenki, mi következik a „milliószor megfogadtuk” ellenére is, az elfogadás és a szerető megbocsájtás új utakat nyit. Mikor elhatározzák, hogy végre nem ragadnak le a kis tavi nyaralónál, hanem végre „a nagybetűs tengerhez” mennek, s aztán a nosztalgia, a közös élmények olykor toprongyos, de végtelen örömöt nyújtó megszokása győz, tudnak ennek örülni. S huszadszorra is ugyanott maradnak.
Ahogy egy egész falu szurkol a giccses hattyúpárnak, hogy a felhőszakadás ellenére kikölthesse három fiókáját, mégiscsak az élet feletti diadal ünneplése, aminek az élet legfontosabb részének kellene, hogy legyen. Mikor a szülők először bosszankodva, majd megbocsátón együtt nevetve emlékeznek vissza saját emlékeikre, mikor a gyerekek a legképtelenebb dolgokon is kacagva hempergőznek, dobálóznak a családi vacsora közepette, valahogy megérezzük, hogy nincs olyan, hogy normális, csak hogy szeretetteljes. A halál is csak egy epizód, a kishattyúkat elgyászolják, de az élet megy tovább.
Persze, attól még meg kell szenvedni mindent rendje és módja szerint, nem a tagadás, s a felelőtlenség visz előre. A könyv egyik legfontosabb kimondatlan üzenete, hogy bármi történjék is, együtt vagyunk, együtt maradunk. Hogy akármilyen hülyén viselkedik a másik, nem taszítjuk el, miután jól hajbakaptunk és kiveszekedtük magunkat, minden megy tovább a régi kerékvágásban. Nagy erénye ennek az igazán magávalragadó, cselekményes regénykének az őszinteség, ami a narrátor személyét különösen szimpatikussá teszi. Burkolt érzelmessége gyakran felszínre kerül, de nem válik érzelgőssé. Mikor például nagynehezen bezsúfolódik a család a rozzant tragacsba, amit csak Öregnek szólítanak, s a marakodások után bent szorongnak mindannyian, megcsillan a felismerés az apában: „Nem tudom, miért, egyszer csak nagy-nagy szeretetet éreztem irántuk.” Azért olyan megkapó ez a történetfolyam, mert megérezzük benne, általa a Jóisten feltétlen szeretetét, azt a szeretetét, amely „nem tudja, miért”, de újra és újra megnyilvánul, ott van, és soha meg nem szűnik. S vágyakozni kezdünk erre a szeretetre, melyet az olykor kétbalkezes, dühöngő és káromkodó, apró hibáit levetkőzni nem tudó apa érez a gyerekei után, amit minden igazi szülő érez, telve lelkifurdalással, hogy „jól csinálom-e”? Hogy mi lesz velük? Mi lesz a még peléket fürkésző kamasszal, aki már menne a barátaival, de fél és ezért unalmat színlel; mi lesz a kicsivel aki „nagy” hétévesen még pelusokkal játszik és ez legfőbb öröme, s így szól iskolakezdéskor: „Kíváncsi vagyok, még moft is olyan bolond-e a tanító néni, mint tavaly volt?; a középsővel, akit mit sem érdekel, hogy a latindolgozatára már nem is „elégtelent”, hanem „hihetetlen!”- t kap…
S fölteszi a kérdést a felelős szülő: Mi is ilyen hülyék voltunk?
Aztán jönnek az ünnepek, ahol „veszekedéssel kezdtünk, mint rendesen”. Azért nem arról van itt szó, hogy önmagában a veszekedés, s az, hogy egy család tagjai időről időre egymás agyára mennek, jó dolog volna. Csak – úgymond – az élet velejárója, ami ellen küzdeni kell, de hogyha bekövetkezett, túl kell lépni rajta. Hogy addig, amíg a szeretet és a hűség uralkodik a családban, addig semmi rossz nem végleges, csupán valami, amit együtt élünk meg és éppúgy elfogadjuk a sorstól, mint a jót. Akkor jönnek a káromkodások-dühöngések utáni felismerések a másik felé, hogy ahogyan ő: „én is mérhetetlenül jól érzem magam – minden pillanatban; és hogy mérhetetlenül szeretem őt: minden pillanatban. S akkor nem számít giccsnek szülőként így szólni magunkban: Kéz a kézben tovafutunk a tavon, s velünk fut a gyerekek árnyéka, akik voltunk. Vagy talán a mi gyerekeinké? De hiszen az mindegy.”