„Az élet gyémántfoteljében ülsz”–Csépes Árpád versei
Csépes Árpád 1956-ban született, mely évszám nem csupán történelmi vonatkozásban, hanem személyes érintettség kapcsán is meghatározó számára, hiszen édesapja részt vett a forradalomban, melynek következtében börtönbe csukták. Családjuk a társadalom peremére, szegénysorsra jutott. Saját megvallása szerint ez a tragédia áttetszik versein is.
Építészként végzett, majd a DUTÉP vállalatnál helyezkedett el, itt ismerkedett meg feleségével. Három lánya született, saját céget alapított. Főként meséket ír, eddig négy könyve jelent meg. Most nemrégiben napvilágot látott, mintegy háromszáz oldalnyi verseskötetéből szemezgetünk.
Csépes Árpád versein meglátszik a szakmájából fakadó gondos építkezés, mely a halott anyagból tart az élő felé rendíthetetlen hittel, keresőkedvvel. A fa, mely ugyan élőként láthatatlan, „halálában” mégis láthatóvá válik a leírt sorok által. Az út, mely maga a szó, a halott anyagból a jövő felé vezet. Itt mindig a múltból támad a jövő, s a múlt – úgy ahogy van – maga az építőanyag.
Emellett bizonyos stílusjegyei mintha a 19. líra szikráiból pattannának elő, merengéseit líraiság, a bensőséges öröm és fájdalom egyszerre hatja át. Fontos eleme Csépes Árpád alkotásainak, hogy nála az önkeresés összeforr a szókereséssel, mely mind újabb utaknak, gondolatoknak nyit teret miközben a prés gyémántfoteljében ülünk.
Csépes Árpád
Fontos
Hóval födte tájon nem látok fát.
Kivágták talán?
Kivágták, de ültetik is, hogy
vörös üszke izzasszon embert, hogy
rajta ember étkét keresse, hogy
benne ember kényelmét lelje,
és fontosként,
ha mind élne
versem most mire írnám.
Az alvilág ura vagy
Csökönyös vagy mint
egy szamár. Nem látod,
hogy az élet
gyémántfoteljében
ülsz
s ujjad egyetlen csettintésére
eláll a szó?
Ha azt mondod legyen
fény,
karok ezres erdeje
teremt világosságot.
Te vagy az alvilág ura!
Szutykos lelki csökevények
Veled
Hull a hó és én megint
rád gondolok,
belül még lángol, de kint
éget a hideg.
Eme tűzön nem fog Antarktisz
jege sem,
se Sámson erős karja, hisz
legerősebb.
Te gyújtottad fel ez égi
szent csodát,
midőn kebledhez bújva régi
emlék ébredt.
Tested ringó völgyébe
beletúrtam én,
és pottyantam a szerencse ölébe
édes kettesben.
Úton
Az égre nézek és a nap sugára
nemet int. Maradj! Pihenj az
árnyékban vándor.Nézz a fára
hisz neked hinti a hűst. Hiszek
neki ezért maradok.Pihennem
kell érzem. A távolság húz és
agyam indulni kész, mennem
kell, pedig az út pora ólom
csizmát húzott lábamra. Hét
éve járom az utat szüntelen,
keresve a helyet, hogy eme lét,
ami osztályrészül jutott nekem,
lecsendesedjen. Láttam helyet,
ahol emberek őrjöngve tépték
a szelet, marva mit csak lehet,
s átgázolva zöldnek ormán ott
keresték a lázas álmot, de én
nem ezt a helyet akarom, ott
nem lelem amit keresek. Nem!
Láttam helyet ahol emberek
imádták az eget és rőt karok
erdeje remegve fonta kerek
koszorút kínoktól menekülve.
de én nem e helyet akarom,
nem! Láttam helyet ahol sok
ember egymást ölelte és rom
alatt kutatta a jobblét kulcsát.
Nem e helyet akarom, nem!
Láttam más helyet, ahol nők
az isten adta gyengébb nem
fekete fátyolban rótta sírva
a kegyeletet s átkot szórt a
végtelenbe. Nem ezt a helyet
akarom, nem! És láttam kurta
teret, kicsiny népet hol nemes
lelkek a szemembe néztek és
mosollyal fizettek mosolyért.
Szeretet,tisztelet,megbecsülés
madara szállt vállról vállra ott.
Ezt a helyet keresem, bár még
előttem a végtelen, meglelem.
Alkonyat
Felhőben kapaszkodik a Nap,
aláhullik kecsesen,
szürke már a táj, csak a zenit
parázslik csendesen.
Lepihent a fény, lágy párával
takarta be a sötét,
felpillant még néha erőtlenül,
magára húzva köntösét.
Elcsendesült minden, álmos
lett a zajos határ,
fénycsíkot húz a félhomályban
a Szent János bogár.
Mintha utat mutatna a sok
éji jövevénynek,
ki most ébred s kél útra, mert
ellene a fénynek.
A fák sötét kontúrja, mint
megannyi óriás
kísérti a tájat, félelmetesebb
mint bármi más.
Neszek törik a csendet nem
hallani hangokat,
elenged minden kínt, mert
ilyen az alkonyat.
