Akkor ismertem meg Kecskemétet, amikor a dolgoknak még volt idejük megtörténni

– Hétvégi koncertjei miatt négy napot töltött Kecskeméten. Milyen emlékek fűzik a városhoz?

– Régről kötődöm Kecskeméthez. A Jókai utca 5-ben lakott Varnus Anna néni, családunk egykor legidősebb tagja. Fénykorában a Piarista Gimnáziumban tanított, jeles pedagógusként ismerték a városban. Szeretett engem, gyakran vendégeskedtem nála, több koncertemre is eljött a régi Kodály Iskolába. Hasonlóan családom több tagjához, furcsán babrált ki vele a természet, hiszen elképesztő volt a memóriája és a logikája 90 éves kora fölött is, amely tulajdonság, persze, nem teszi egyszerűvé a búcsúzást. Katalin nővére a “hírös város” kalaposa volt vagy fél évszázaddal ezelőtt.

– A rendszerváltás után már művészként is rendszeresen megfordult Kecskeméten.

– Igen, a legfontosabb kecskeméti emlékeimet ebből az időszakból őrzöm. A rendszerváltás idején rövidre tervezett látogatást tettem Kanadából szülőhazámba. Egyetlen koncertet vállaltam csak: 1990. április 20-án Budapesten, a patinás Egyetemi templomban. A rendszerváltás hihetetlen turbulenciájában úgy hittem, senkit nem fog érdekelni ez a koncert. A hangverseny kezdetére azonban olyan lenyűgöző tömeg gyűlt össze a hatalmas templomban, hogy hangszórókat helyeztek ki az utcára. Ez egyike volt életem megmagyarázhatatlan csodáinak. Csudálatos tavaszi este volt, az emberek sétálhattak, szerelmeskedhettek volna, ennek ellenére mégis annyian jöttek el, hogy bedugult az esti főváros a koncert miatt. Jelen volt Osváth Zoltán is, a Magyar Rádió zenei főszerkesztője, akinek édesapja, Osváth Viktor volt egykor a kecskeméti református templom lelkész-kántora. Zoli azt mondta, ha maradnék még néhány hetet, koncertkörutat szervezne nekem. Így e turné keretében koncerteztem az egri bazilikában, a szegedi dómban, a pécsi székesegyházban, valamint a régi Kodály Iskolában. Mivel pillanatok alatt elfogytak a kecskeméti jegyek, három egymást követő estén játszottam teltház előtt.

Később gyakran játszottam az evangélikus templomban is: Bach miatt különösen vonzódom ehhez az intellektuális valláshoz, ráadásul Gáncs Péter püspök úr édesapja, Gáncs Aladár lelkész és Bach-kutató volt ifjúságom egyik fontos mentora. S mit tesz Isten: az új evangélikus lelkész, Hajduch-Szmola Patrik és felesége, Barbara személyében régi pécsi barátaimat köszönthettem mostani látogatásomkor. Mindketten muzsikusok, Patrik zeneszerzés és cselló szakon végezte el a konzervatóriumot. Bizonyos vagyok abban, hogy velük, és felfedezettjükkel, Gerhát Domonkossal, a Kodály Iskola ifjú orgonistájával meghatározó egyházzenei élet veszi kezdetét a kecskeméti evangélikusoknál.

– Most újra a Kodály Iskolában koncertezett, hatalmas sikerrel. Ott is elmondta, milyen különleges orgonával büszkélkedhet az intézmény.

– Valószínűleg a legtöbb kecskeméti sem tudja, hogy a Kodály Iskola Jemlich-hangszere az ország öt legkiválóbb orgonája között szerepel. Fantasztikus hangszer, amelyet eredetileg a régi Kodály Iskolába épített fel a legendás német cég, majd később átköltöztették az új épület koncerttermébe. 1992-ben egy Bach CD-t vettem fel e hangszeren, amelyet évekkel később az American Guild of Organists a legkiválóbb Bach-lemezek közé választott. Az orgona magyarországi történelme magán viseli hazánk történelmét is. 1947-től az orgonaművészetet klerikális műfajnak bélyegezték, s a két magyar orgonagyárból az egyiket, a pécsi Angster céget a szocialista országok igényeit kielégítő koporsóüzemmé alakították, a másikat, a pesti Rieger céget pedig visszanyesték olyannyira, hogy nyugati alkatrészek és komolyabb megrendelések híján évtizedekig csak vegetált. Majdnem negyven évet kellett várni, hogy régi mesterem, Lehotka Gábor, kijátszva az ostoba szabályokat, pártkapcsolatainak védőernyője alatt, előbb a váci zeneiskolába, majd pedig a kecskeméti Kodály Iskolába rendelhessen orgonát a több évszázada alapított drezdai Jemlich cégtől, kijátszva azt, hogy az NDK-ban nemhogy üldözték volna, de támogatták is az orgonaépítészetet. A váci és kecskeméti orgona színvonala így vörös posztóvá lett a magyar orgonaépítők számára, és ezáltal emelkedett fel az orgonaépítészet színvonala is. Nos, e fantasztikus korszaknak szimbóluma tehát a Kodály Iskola hangszere. Mostani koncertem alkalmából komoly hangolást is kapott, így régi, csudálatos fényében szólalhatott meg ez a kiváló hangszer.

– Hogy látja a régi emlékek árnyékában a mai Kecskemétet?

– A mai Kecskemét sokkal rendezettebb, szebb, mint akkor volt. Azonban azt tapasztaltam, hogy amíg a régi Kecskeméten kecskeméti patrióták laktak, mostanra már kevesebb itt élőn érzem azt, hogy igazán a sajátjának érezné a várost. Használják, élnek benne, ahogyan a mostani pestiek is Budapesten, de már ritkán tapasztalni azt a Podmaniczky báró-szerű lokálpatrióta megszállottságot, amely különös bájt adott a régmúlt magyar városainak. Persze ez a nagyvárossá válás óhatatlan velejárója. Kecskeméttel való közös történelmem kezdetén a dolgoknak még volt idejük megtörténni.

– Az egész világ felgyorsult, nem csak a kecskemétiek.

– Igen, de kevésbé érezzük e változást abban a közegben, amelyben élünk. Érdekes, hogy a zenében is tetten lehet érni ezt a változást és felgyorsulást. Bizonyíték van arra, hogy az előadási tempók az 1860-as évektől, vagyis az utazó virtuózok korától elkezdtek elképesztően felgyorsulni, hiszen egy-egy híres virtuóz játéka már inkább szenzációs látványosságnak számított, nem úgy, mint a barokk kor vagy a korai romantika elmélyült zenészlétének idején. Beethoven 5. szimfóniáját ma egy átlagos koncerten 25 perc alatt eljátsszák. Beethoven egykor 53 perc alatt adta elő a művet. Ráadásul a digitális világ egyik legnagyobb zenei átka, hogy a muzsikusok ma már jobban hisznek a hagyománynak, mint a kottának, így generációról generációra újabb felvételekkel sokszorosan felülírják azt, amit a szerencsétlen szerző leírt egykoron. A régi korok muzsikusai nem hallgattak felvételeket. Megvették a kottát, következetesen tanulmányozták mindazokat az utasításokat, amelyeket a szerzők nagyon pontosan rögzítettek annak idején. Így, ha manapság tiszta fejjel nyitjuk ki a kottát, egyszeriben rádöbbenünk arra, hogy leginkább köszönőviszonyban sincs a hagyomány a művel, amit a szerző ránk hagyott. Ezért én magam is egyre inkább lassítom a tempókat a felfoghatóság szintjére. Hisz bármennyire is gyorsul a világ, az emberi psziché nem tud ilyen sebességgel változni. Vissza kell térnünk a nyugodott szemlélésbe, mert különben nem fogjuk megérteni a zene harmóniáit és struktúráját.

– Úgy tudom, új hobbija a templomvásárlás.

– Mérhetetlenül vonzódom a régi templomokhoz, s általában véve is a múlthoz, amely csalóka illúzió persze. Még a világjárvány idején vásároltam Kanada keleti partján az első, XIX. századi templomomat, amelyet körbeölel az óceán. Koncerttermet csináltam az elhagyatott, pusztulásra ítélt épületből, hatalmas orgonát építtettem belé, és a nagy építkezésnek pompás mellékhatása volt, hogy nem őrültem meg az elzártság hónapjaiban. 34 milliós nézettségű YouTube-csatornám remek felületet biztosított hozzá, hogy online koncertjeim által pillanatok alatt világhírnévre tett szert az új-skóciai Varnus Hall. Ám a fenséges tavaszok, nyarak és őszök utáni teleken a keleti part lakhatatlan a három hónapon át kínzó mínusz 20 fokával. Így határoztam el, hogy még egy telet nem adok az életemből Kanadának. Épp akkoriban olvastam újra Szerb Antal kultikus regényét, az Utas és holdvilágot, és - életemben sokadszorra - fellángolt bennem az Észak-Olaszország iránt érzett szenvedély. Így vásároltam meg tehát egy XII. századi, tökéletes állapotú, háromemeletes kőházat Umbriában, nagyjából azon az áron, amelyért Pesten már kocsibeállót sem lehetne kapni, s elhatároztam, hogy ezentúl ott telelek, ami persze a magyar telekhez képest inkább tavaszt jelent. Majd, amikor már azt gondoltam, hogy életem nagy kaleidoszkópja épp megnyugodott, újabb jelet kaptam.

Statikailag rendben találtuk, ám borzasztó állapotban volt. És akkor, minden előtte való fogadkozásommal ellentétben, belekezdtünk ennek a szépséges épületnek a felújításába is. Majd megvásároltam Németországból egy 1958-ban épített, a kecskeméti nagyorgonával megegyező méretű orgonát is, amelyet éppen ezekben a napokban építenek fel 240 férőhelyes templomomban.

– Milyen koncerteknek ad majd helyet ez a templom?

– Már az ezredfordulótól belekezdtünk egy nagyon izgalmas balatoni, nyári fesztiválba, ám egy elementáris Ránki Dezső-koncerten rá kellett döbbenjek, hogy a klímaváltozás ellehetetlenítette a nyári templomi programokat, hiszen koncertjeink átalakultak a közönség hamvasztás előtti, zártkörű búcsúztatójává. Így visszavezetem a tavaszi fesztiválok mesebeli hagyományát. Március 21-e nemcsak a tavaszi napéjegyenlőség, hanem Bach születésének napja is, így Mezőlakon e naptól május végéig rendezzük majd meg a Bach-Shakespeare Fesztivált, amely után évente vissza kell menjek kanadai koncerttermembe, hogy elindítsuk az ottani, lényegesebben enyhébb időjárású nyári fesztivált. Nagyon sok vendégművészt hívok majd a mezőlaki terembe, amelyet tragikus hirtelenséggel elhunyt Ádám öcsém emlékére szentelek, s az egyetlen, a kizárólagos feltétel a legmagasabb művészi színvonal. Hivatalos megnyitónk május 14-én, 21-én és 28-án lesz.

– Koncertet ad koncert után, kontinensek között ingázik, közben pedig templomokat újít fel. Hogyan bírja ezt a lendületet?

– Friderikusz Sándor mondott nekem valamit vagy negyven éve, egy kávéházi asztal mellett: a normális rend szerint az ember előbb él, azután meghal. De mi a fenét csinál a halála után az, aki már az életében meghalt? Nagyon sokan végigalusszák az életüket egyfajta hipnózisban, elfogadva azt a megalázó szerepet, amelyet a társadalmi, 24 órás szappanopera ró ki rájuk nap mint nap. Soha nem voltam sem képes, sem pedig hajlandó ezt a fajta agyhalált elfogadni. Az én biciklim, ha nem megy, akkor felborul.

– Jelenleg milyen szellemi kalandok inspirálják?

–  Párhuzamosan vagy húsz könyvet olvasok, ezek hatása alatt élek. Egész életemben hangulatvadász voltam. Csodálom, szeretem a természetet - mintegy három percig. Aztán megőrülök az unalomtól. Mindenhol az embert keresem, hangulataik rabul ejtenek. Az emberi jelenség az egyedüli dolog, ami le tud kötni. Egy kis párizsi kávézóban nézni, hogy az elfeledett színésznő előveszi púderes dobozát, rúzsát, és kistükrében kifesti magát: sokkal lenyűgözőbb jelenség számomra, mint a természet.

– Kanada, Pest, Berlin, újabban pedig Umbria és Mezőlak között ingázik. Hol érzi igazán otthon magát?

– Útközben. Fajtámban él ez a bolygó hollandiság. Kanadából Európába vágyom, innen pedig vissza. Egy sokáig Amerikában élt pszichológus barátom foglalta össze a legpontosabban: Észak-Amerikának magas szintű a polgárosodása, de nincsen civilizációja. Magyarországnak pedig magas szintű a civilizációja, de érdemben soha nem polgárosodott. Itt a polgári létnek, a kiegyensúlyozottságnak, az udvariasságnak az észak-amerikai elemei hiányoznak, ott pedig nincsen jelen az az elképesztő intellektuális nyüzsgés, amely Európát most is jellemzi.

– Mikor érzi boldognak, elégedettnek magát?

– Alkatilag egy kicsit el vagyok rontva, alighanem. Nagyon mélyen a múltban és nagyon erősen a jövőben élek, sokszor azonban kimarad a “most”. Néhány hete egyugyanazon napon volt két őrületes sikerű koncertem a pesti Zeneakadémián. Régebben mintha több érzékem lett volna ahhoz, hogy másnap egy kávéházban önmagamat szeretgessem, és átéljem az ünneplést. Most viszont már másnap azzal foglalkoztam, hogy megjött-e a tetőcserép a templomomra. Valószínűleg azért csinálok ennyi mindent, mert abba az illúzióba kergetem magam, hogyha ennyi szállal kötődöm a Földhöz, akkor nem fog csak úgy kivetni magából. De ha mégis eljön ez a pillanat, abban reménykedem, hogy Bach muzsikája szól majd éppen a szomszéd templomból, és megkötős csokornyakkendőben leszek, mert mégiscsak hogyan venné ki magát, ha kinyúlt melegítőnadrágban és mulatós zene hangjaira kapaszkodnék fel a másvilági konflisra? Tudom, elitista vagyok, és sokan kiröhögnek ezért, de vállalom.