Könyvajánló – Hegyi Botos Attila: Evangélium

Hegyi Botos Attila kötetét kézbe véve már a borító is sugallja, mit várhatunk:„csapra vert sugarak mustja” (Vörösbegy), „aranykori töredék” – tükrözi. Korábbi könyvei hagyományához illeszkedőn veszi föl ismét a lantot, hogy elvarázsoljon. Mert az „örömhír” egyik tulajdonsága, hogy kimozdítja befogadóját az időből, ráérbreszti az örökkévalóság perspektívájának valóságára. A mindennapok idejébe ragadt emberből kitisztítja a reménytelenség és a halálos gondolatok salakját. Hegyi Botos Attila költészete nem él a divatos közhely-poétikával, mely a profán „pofán csapásán” keresztül próbál „hatást vadászni”. Nyelvezete kimunkált, s noha nem ragaszkodik a klasszikus formákhoz, nemes és érzékeny szövésű, hangja lágyan hullámzó.

A természethez hajol anélkül, hogy hivalkodna tettével. A költői én nem összevet, hanem vagy azonosul a látomásos elemekkel, vagy lágyan hozzájuk simul: „Tamariszkuszt nevel / a kiszáradt csatornaparton. / Hajnalpírba borul, csak le kell hunynia szemét.” (Feltámadások). A teremtést a teremtett világon keresztül érzékeli, miközben kioltja önmagát. Ezért jellemző erre a lírára egyfajta személytelenség, kontúrtalanság, melyet jól ellenpontoznak az igen határozott körvonalú és jellegzetes motívumok, az átlagolvasó (ha van ilyen?) számára ismeretlen megnevezések, növénynevek, természeti jelenségek: „A két öreg / klasszicista, kannelúrás oszlop. / A jobb tövén barackpír / hibiszkusz. A balén bulbák: / fehér pilléjű dendrobium. / Pár aloé, orchideák, vajsárga / babérrózsa. Visszavágott, / konytyvirágú taró.”

Hegyi Botos Attila nem csak szóvarázsló, s nem csak („áldozati”) énekeskönyve, hanem tényleges dalgyűjteménye is hozzáférhető mint zeneszerzőé. A különös kifejezések ötvözése és ritmikája a versekben is a dalhoz közelít, mégsem egészen nyilvánvaló a dallam, előtte érezni kell a lüktetést. Első hallomásra talán távolinak tűnik, mégis, a híres bengáli költő, Tagore lágy dallamvezetése is ott bujkál a sorok mögött, aki egyik legjelentősebb műveként szintén „áldozati énekeket” jegyez.

A biblikus olvasat és utalás nem szájbarágós módon van jelen a kötetben, de végig vonul a ciklusokon, sokszor egészen kifinomultan, az élet mélységes tiszteletének fényében: „Akár / egy hernyó araszolása (…) / szórakozottan lepöckölhetők. / Két perc közt szétroppanthatók, / vissza már nem térők. / Nélkülözhetők, a legkisebb / figyelemre méltók. / Nos, barátom, ilyenek / Nincsenek. De van a szemnek / tágulása, s finomsága / a kéznek, hogy egy sérülékeny, / éhes kis életet levelére / visszategyen.” (Araszoló töredék)

Araszoló és aranykori ez az esztétika, mely végiglebeg. „Gerleszárnyak ereszkedő brillantéjén” keresztül a „torokszorító mennyfehérig”.

Ég és föld játéka villódzik, függönyök lebbenek, s kerülnek föl, irányok váltakoznak éteri és földközeli horizonton egyaránt ibolyántúli megvilágításban. Megtermékenyítő bravúrral teremti egybe a földit és az égit: „Már leszedhetem / e csöndes ünnepi asztalt. / Elpattintottam fogamon / a folyóközi szőlőt, / a feketeföldi lótuszt, mennyei köldököd, Boreas dérborókáját.”

(A vetés) Egzotikus és klasszikus, biblikus és távolkeleti ötvöződik a magyar táj szőlővidékeket idéző nosztalgiájával, miközben hajnalcsillagok csillannak föl.

Tűzforró és jéghideg csap össze, a „miriádnyi” szépség és részlet, mely „smaragdfényben dereng” idézi meg költészet-szerelem égi-földi egységét.

Mallarmét idézve, de talán a költészet mindenkori ideáját – ki tudja – folyton „azúrra gyúlt érzékekkel” lesi a pillanatot. Az egész könyv csupa birtokosjelző és jelző, s mégis minden szálat lebegni enged, nem akarja birtokolni a megkapott látomást. Csak épp megnevezi, mielőtt útjára bocsájtaná. Ezáltal válunk egyfajta hamvas, fényes, hálával teljes világkoncert részeseivé, ahol a mindenség a színpad. Az evangéliumi üzenet magából a teremtésből bomlik ki tehát, ahogyan szépségében, esendőségében megnyilvánul, s a költői figyelem tündökölteti fel.

Olykor-olykor kilép az indázó misztikából, s a kinyilatkoztatás és a gondolatiság felé lép: „Áldás kíséri mindened. / Olyan csodákat viszel majd véghez, / melyeket még nem látott a világ. / De köszönet: az nem lesz benne.” (A próféta)

Csupa finomság, nüansz, az árnyalatok leheletfinom és pihekönnyű rétegződése-színváltása tárul elénk: „Legyen a költői finomság / mennyek hajnali tollászkodása.” (A főnix ébredése); máshol: „Tollcellákban / a súlytalanság.”; „Levélben a lélegzet – / kőben a súly.” (Változások Könyve). Mondják, az élet maga a változás. A teremtés, ahogyan a Bibliában, nem az emberrel kezdődik. A legkisebb algából indul, később a szitakötő szemén keresztül reflektál, majd „egy-egy csillogó szemű emberben” tetőződik be.

A fények játéka az idő játékával együtt folyik. „Ámorló meleg” és a „gyermek illatozó melege” is együtt van jelen. Minden vers ünnepel a teremtés szépségében, ahol a természet és az ember egy: „csillámló szellőfürtjeid, / hagy ünnepeljelek!” (Az érkezőhöz). Nem erőltetett kísérlet történik a paradicsomi állapotok felidézésére és megörökítésére. Korokon-tereken át pásztáz, de igazán csak a jelenben talál magára. Elkülönül, hogy magányában magába szívhassa mindazt, mi figyelmének antennájára akad, majd kiárassza magából „az ormok letisztult dallamán”. 

Az ünnep a krisztusi kenyérben objektvizálódik itt leginkább, melyet ki-ki magához vesz, él vele vagy eltolja magától, választása szerint. Ahogyan a keresztet sem erőlteti rá olvasójára, már csak gyümölcsét ízleljük.

Az elemek anyagisága, lényegi megnyilvánulása különös módon van jelen. Újra és újra térbe és időbe, anyagba helyezi a lelket. Mikor a zuhanást diagnosztizálja, ismét kiütközik éleslátása: „Pl. vízben mélyre bukni varázslatos – / de lefelé baktatni egy hegyről / vagy egy fáról? Akkor inkább szökdelve” (A széptevés művészete). A nehézkedés törvényeibe belefeledkezik, nem vitatkozik, nem panaszkodik sem emberrel, sem istenekkel, sem a természettel. Tudományos alapossággal szemléli a legparányibb kőzetet is, hogy átszellemítse. Ahogyan a szerelem is csupa idill, de ez az idill nem ingyen adja magát, hanem abból a magától értetődő elfogadásból, mellyel a természethez is viszonyul. Nem véletlen, hogy maga a természet is részévé válik ennek a lelki egységnek, a mindenségbe belefolyó metafora-áradásnak. Szinte hihetetlen, hogyan tudja fönntartani ugyanezt az izzó áradást több száz oldalon keresztül. Ihletettségében az aranykorhoz nyúl vissza és mintha minden jelenséget, tárgyat is belemártana. A fény átragyogja ezt a poétikát: „Fénnyel törni, színt vallani: / láttatni színről színre. / Járni-kelni csillámló szúnyogfürtökkel” (Augusztusi határ). E különös szóösszetételek nem hatnak sem mesterkéltnek, sem idegennek. Belesimulnak a versbe magától értetődő harmóniában. Ez a harmónia aztán elénk dob ilyen és hasonló ráébredéseket: „Igazság? Egy fogpiszkálóban / is felismerni egy fát.” (Szerelmünk gyümölcse) A kicsiben a mindenséget, s persze nem kerülhetjük meg a krisztusi párhuzamot…Eltávolodásunk a természettől, s a teremtett világ szépségétől nyilvánvaló. Egy falat kenyér útja éppúgy egyre hosszabb, mégis többről van itt szó, mint puszta távolságról. A kérdés magja magunkban rejlik:

Egyre hosszabbnak tetsző

út gabonától a szájig.

Ki vet, ki arat? Ajkat

mi ér? Ki fut repesve

zsendülő vetésen,

kék-arany táblákon?

Lel zsákvásznat, szalmaszagút,

akár egyetlen kézbe simuló,

lantívű, hattyúnyakú vékát –

vele, aki mér?

Ég madarainak számtalan

ki szórja ma szét magát?

Aiónok termésaranyát úgy,

akár egyetlen röpke pillanatét?

Ki nyílik azokban a szemekben,

azokban a kezekben? Melyekben

sosem volt távolabb,

sem soha közelebb az ég?

(A mértékről)

/Hegyi Botos Attila, Evangélium, Cédrus Művészeti Alapítvány – Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2021/