Missziója, hogy reményt nyújtson a cigány gyerekeknek

– 2018-ban Aranyanyu lettél, most pedig elnyerted ezt a komoly szakmai elismerést. Mit jelent számodra ez a megerősítés?

– Már az is nagyon megtisztelő, hogy bekerülhettem a jelöltek közé, hisz a díj célja, hogy olyan cigány nőket mutasson be, akik eredményesen dolgoznak a civil életben. Úgy tudom, többen is jelöltek, aztán több tucat jelölt közül ötöt választottak ki, ebből hármat díjaztak. Én a zsűri díjazottja lettem, ami nekem nagyon jólesett. Sosem volt könnyű dolgom, de nagyon szeretem, amit csinálok. Tudom, hogy szakmailag jó úton járok, sokat tanultam és tanulok azért, hogy ez így legyen. Ha pedig olyan emberek is jónak látják a munkámat, akik értenek hozzá, az nagyon jólesik. A díjátadó másik fénypontja az volt, amikor egyik jelölt-társam odasúgta, hogy 25 évesnek nézett. Ez majdnem olyan jólesett, mint a szakmai elismerés, hisz 46 éves vagyok.

– Azt mondod, nehéz út áll mögötted. Hol kezdődött ez az út?

1977-ben születtem, a kecskeméti Tatársorra vittek haza a szüleim a kórházból. Édesapám nem volt cigány, üvegesként dolgozott a Bácsépszernél, ott ismerte meg anyukámat, aki takarítani járt a gyárba. Aztán apám úgy szerette anyámat, hogy beköltözött hozzá a cigánysorra, ebből a szerelemből születtem elsőként. Nem voltunk jómódúak, de én jól érezem magam itt is. Sokat játszottam, bicikliztem. Anyám nagyon féltett mert néha elcsavarogtam.

Harmadikos koromban költöztünk a Leninvárosba, onnan a Tompa Mihály utcába. Apukám később ólomüvegezéssel foglalkozott, ő restaurálta a Városháza, a Református Újkollégium ablakait, a Párizsi Udvar is többek között az ő keze munkáját dicséri. Édesanyám a 60 évet sem élte meg, apám annyira szerette, hogy nem bírta elviselni a hiányát. Másfél évre rá őt is eltemettük. Mindketten nagyon sokat dolgoztak, húgommal és öcsémmel becsülettel neveltek minket.

– Gyerekként nem érezted hátrányát roma származásodnak?

– Saját bőrömön szinte soha. Anyukámtól viszont folyton azt hallottam, hogy a lehető legrosszabb dolog, ami egy emberrel történhet, az az, hogy cigánynak születik. Nagyon nehéz élete volt, sokat bántották, százszor megalázták. Ezért is hallottam tőle folyton, hogy tőle örököltem ezt az átokverte barna bőrt.
Ha engem nem is ért bántás, az nagyon érzékenyen érintett, amit saját gyerekeim kaptak. Borzasztóan szenvedtem attól, hogy nem tudom őket megvédeni, pedig bármit megtennék, de teljesen tehetetlen vagyok. Éreztem anyukám szavainak súlyát: ezt a bélyeget lemosni nem lehet.

De ez a pillanat rádöbbentett arra, hogyan kell változtatnom. Ahogy a bőröm színét, az etnikai identitásom tartalmát is az anyámtól örököltem, így az tele volt negatív dolgokkal. Mert mivel tölti meg egy cigány gyerek az identitását, ha ilyen tükröt kap otthon és a társadalomban? Akkor úgy döntöttem, hogy változtatok a saját hozzáállásomon és ezen keresztül a gyerekeim szemléletén is.

Sokat dolgoztam azon, hogy tudják: senki nem lesz kevésbé értékes azért, mert cigánynak is született. A cigány szó valójában nem jelent semmi rosszat. Nekem édesanyámat jelenti, az ő szeretetét, temperamentumát. A napsütéses barna bőrömet és a fekete hajamat, amiben már ott csillognak az ősz szálak. Aki megérti, hogy cigánynak lenni nem jelent semmi rosszat, azt soha többé nem lehet bántani ezzel. A legérdekesebb pedig, hogy amint ezt a gyerekeim megértették, nem is csúfolta őket senki.

– Miért döntöttél úgy, hogy visszaülsz az iskolapadba. Ez is a változás része volt?

– A volt férjem egy tradicionális parasztcsalád legidőseb fia, akivel apósom halála után teljesen eltávolodtunk egymástól. Eleinte próbálkoztam még, de aztán társas magányban éltem. Amikor a legkisebb gyerekem is elment óvodába, rájöttem, hogy kezdenem kell valamit magammal. Végzettség nélkül, mosogatónak vagy takarítónőnek vettek volna fel, de abból már otthon is elegem volt. Mindig nagyon jó tanuló voltam, de a gimi első évében terhes lettem. Azóta eltelt több mint húsz év, így eldöntöttem, hogy visszamegyek a Németh Lászlóba érettségit szerezni. Nagyon jó volt újra padban ülni, aztán végzősként a történelem tanárom biztatására, de lényegében az ő kedvéért jelentkeztem egyetemre.

– Egyértelmű volt, hogy szociológia szakon tanulj tovább?

– Első helyen szociológiára, második helyen matekra adtam be a jelentkezésem Pécsre. Meg sem fordult a fejemben, hogy felvehetnek. El sem akartam hinni, amikor augusztusban jött az értesítés. Mivel addig alig tettem ki a lábam Kecskemétről, elképzelhetetlen volt számomra, hogy pécsi egyetemista leszek a gyerekeim mellett. Sokat őrlődtem, aztán Ákos fiam azt mondta, nem lesz még egy ilyen esélyem, nem hagyhatom ki. Nos, én csak azért mentem egyetemre mert nem akartam, hogy ha egyszer a gyerekem lesz ilyen helyzetben, akkor meghátráljon. Szinte senki nem örült neki, az anyám azt mondta, eladják a szerveimet. Féltettek az ismeretlentől és attól, hogy fogom bírni anyagilag. Hát nem is volt egyszerű. A főállású anyaságimból finanszíroztam, hogy legyen mit ennem, legyen hol aludnom. Nem bukhattam meg, minden vizsgát rögtön le kellett tennem, ugyanis nem engedhettem meg magamnak a plusz útiköltséget.

– Ennek ellenére élvezted az egyetemi éveket?

– Nagyon. Én nagyon szeretek tanulni, igazából nem is érzem megterhelőnek. Egyébként is sokat olvasok. Amióta az eszemet tudom szomjazom erre, nagyon fontos számomra, hogy megértsem a világot, ami körülvesz. Éppen ezért akartam gyerekkoromban atomfizikus lenni. Aztán már inkább a társadalom működése érdekelt, és rájöttem arra, hogy nagyon hasonló törvényszerűségek működnek a társadalomban, mint a fizikában.
A cigányokat érintő társadalmi jelenségek és a szegénység kultúrája lett a fő témám, és ennek a kettőnek a megértését és szétválasztását nagyon fontosnak tartom. Ez jelenleg nagyon összemosódik a köztudatban, pedig a kettő egyáltalán nem ugyanaz. A világon sok népcsoport él periférián. Talán a legismertebbek az USA-ban az afroamerikaiak. Ugyanazok a jelenségek tapasztalhatóak minden perifériára szorult társadalmi csoportnál: bűnözés, magas gyerekszám, alacsony képzettség, kisebb jövedelem, drog – ez mind a szegénység kultúrájának része. Meg kell érteni, hogyan működik mert csak akkor lehet változtatni rajta.

– Diplomás szociológusként megnyíltak előtted az ajtók?

– Nem mondanám. De már az egyetem alatt elkezdtem dolgozni. A tanulmányaimra építettem a munkásságomat, mert láttam, hogy szakmailag nagyon jó dolgokat lehet megvalósítani. Szerettem volna egyházi, civil és állami területen egyszerre dolgozni a cigányság ügyében. Mert mindhárom területre szükség van ahhoz, hogy a lehető legjobb eredményeket lehessen elérni. Úgy gondoltam, közel a negyvenhez nincs időm vacakolni. A református egyháznál önkéntesként kezdtem el dolgozni a cigánymisszióban. Pályázati pénzből 2014-ben elindítottuk a Pancsinelló Játszóházat, amiből kinőtte magát a Hajnalcsillag Tanoda, ahol jelenleg 75 gyerek kap segítséget. Állami szinten pedig a felzárkóztatási stratégia kidolgozásában vettem részt, és szeretném, ha az óvodákba működhetne egy olyan módszertan, ami az iskolában már eredményes. Olyan interaktív foglalkozásokat tartok iskolákban, főiskolán, intézményekben, ahol a cigányokat érintő társadalmi jelenségek válnak érthetővé. Részt vettem a Biztos Kezdet gyerekház elindításában. Jelenleg a Védőháló Közhasznú Egyesületben dolgozom, ahol nehéz helyzetben lévő embereken segítünk, karitatív adományboltot működtetünk és a Mélymerülés Utcalap kiadásával küzdünk a szellemi nyomor ellen, jó ügyeket támogatva. A Gyermekvédelmi Központ utógondozójában nevelő vagyok, ahol a 18 éven felüli fiatalok utógondozását, önállóvá válását segítem.

– Minden területen segíteni próbálsz. Hogy látod, a cigányság ügyében mi jelentené a megoldást?

– A legfontosabb cél, hogy változzon a szemlélet, de a cigányságon belül is. Szerintem ez már jó úton halad.

Ehhez a segélypolitikán is jó lenne változtatni, ez azonban nekem reménytelen. Úgy gondolom, hogy jelenleg egyedül az oktatás lehet a tömeges kitörési pont, egy olyan mobilitási csatorna, amin keresztül eggyel feljebb szintre lehet lépni. Ezt azonban nehezíti, hogy itt a cigány gyerekeknek ugyanolyan feltételeknek kell megfelelniük, mint azoknak, akik máshonnan jöttek.

Egy gyerek nem azért teljesít rosszabbul egy iskolában, mert cigány, hanem azért, mert rosszak az életkörülményei. Ezt sajnos nem tudjuk megváltoztatni, abban azonban segíthetünk, hogy a gyerekek sikeresebbek legyenek az oktatásban, eredményeket érjenek el, képzettebbek legyenek. Ezzel érhetünk el igazi változásokat. Így ők saját gyerekeiket már másként fogják nevelni. Ezt biztosnak vehetjük. Tudom, hogy nagyon nehéz, de így ki lehet törni a nyomorból. Ahogyan a fizika és a matematika, úgy működnek a társadalom törvényszerűségei is. Ezért vagyok ilyen bizakodó.

– Látsz jó példákat a környezetedben?

– Szerencsére egyre többet. Már két tanodás „gyerekünk” jár a Gandhi Gimnáziumba, akikre nagyon büszke vagyok. Kettőből lesz három, majd tizenöt is. Ehhez olyan nagyszerű emberek kellenek, akik szeretik és támogatják őket ebben.

– Mit tanácsolsz a többi tanárnak, akik cigány gyerekeket próbálnak tanítani?

– Szeretném elmondani nekik, hogy meghatározó szerepük van a gyerekek életében. Ha nekem nincs egy olyan történelem tanárom, akiben jobban bíztam, mint saját magamban, biztos nem megyek egyetemre. Szeretném elmondani mennyire hálás vagyok azért, amiért időt és energiát fektetnek a gyerekekbe. Szeretném, ha mindenki tudná, nem kell cigánynak lenni ahhoz, hogy egy gyerek nehezen kezelhető legyen, és senki nem azért nehezen kezelhető mert cigány.

Statisztikai adatok alapján a cigányok jelenleg kevésbé képzettek az átlaghoz képest. Kevés cigány ember ért el sikereket az iskolában, viszont sok-sok kudarcot éltek át, ezek után nem képesek támogatni a gyerekeiket a tanulásban. Mert amit nem tapasztaltunk meg, azt nem vagyunk képesek átadni. Ha valakit csak kudarcok értek az iskolában, az mély nyomot hagy benne. Szóval a gyerekekkel így érkeznek meg a szülők dolgai.

Az oktatási intézményekben viszont egy teljesen más szabályrendszernek kellene megfelelniük a gyerekeknek, amihez otthonról nem mindig kapnak útmutatást. Próbaként csak el kell képzelni, mit éreznél, ha kiraknának egy gettó közepén, ha még sosem jártál ott. Mit tennél, ha minden, amivel eddig jól érvényesültél, hirtelen nem működne? Ezt élik át a cigány gyerekek is az iskolapadban.

A velük foglalkozó pedagógusoknak nem többet kell tenniük, csak másképp. Tudom, hogy nem könnyű. De azt is tudom, hogy másként még ennél is sokkal nehezebb, ráadásul valószínűleg kevésbé lesz eredményes a munkájuk.

– Te bejárós vagy a Zsinór utcába is?

– Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindkét kulturális nyelven jól boldogulok. Az egyik apai, a másik anyai. Kettős identitásom van, mindkettő egyformán fontos, hiszen a szüleit is így szereti az ember. Arrafelé szinte mindenkinek Timi vagy Timi néni vagyok, még az öregeknek és a gengsztereknek is.

– Hogy látod a kecskeméti cigányság helyzetét?

– Kecskeméten a cigányok nincsenek olyan rossz helyzetben, mint keletebbre, ahol teljes kilátástalanság van, se munka, se iskola, se semmi. Itt szerencsésebb a helyzet, több lehetősége van a cigányoknak is. Nekem ez azt jelenti, hogy van miért dolgoznom. Másképp nem tudnék esélyt adni a gyerekeknek. Számukra ugyanis nagyon fontos, hogy kitűzzünk egy célt, majd meghatározzuk az utat, hogyan tudják elérni azt. Itt van rá lehetőségük, hogy merjenek nagyot álmodni, és meg is valósítsák azt. Egy zsákfaluról ezt nem lehetne elmondani.

Nekem nagyon fontos, hogy Kecskeméten dolgozom, ahol születtem, és ahol élem az életemet. Sok évem van abban, hogy értsem, mi hogyan működik a helyi cigányság életében. Saját helytörténeti múltunk is nagyon értékes kincs számomra, hálás vagyok a kutatóknak, hogy feljegyzésre került. Nagyon sokan nem tudják, hogy itt egykor volt egy Cigányváros, amit ’62-ben felszámoltak. Itt született az anyukám 1959-ben. A szülei vályogvető cigányok voltak. Élt itt egy cigánybíró is, aki rendet tartott a cigányok között. Igazi eredet legendánk is van. Úgy tartják, hogy egy herceg, valószínűleg Koháry gróf beleszeretett a legszebb cigánylányba, ő adta nekik ezt a területet.

– A legkisebb lányod már egyenesen büszke arra, hogy cigány. Kell ennél nagyobb siker?

– Lili kéthetes kora óta dolgozom. Sokáig vittem magammal mindenhová, konferenciára, cigány gyerekek közé, cigány telepre, tárgyalásokra, bárhová. Ő megtapasztalhatta, hogy a cigányok lehetnek okosak is, jók is, becsületesek is. De lehetnek rosszak is. Ez nem a származásuktól függ.
Szépnek látja a hagyományos roma ruhákat, ékszereket, hosszú hajakat, kendőket. Engem is számonkért, miért nincs olyan szép szoknyám és hajam. Elmondtam neki, hogy én olyan cigány nő vagyok, akinek rövid a haja. Este már úgy mutatott be: ő itt az anyám, aki rövid hajú cigány.

Hatévesen építgeti magában az identitását, és ő büszke arra, hogy magyar cigány. Mindenkinek el is mondja ezt. Érdekes figyelni az emberek reakcióját. A legtöbben nem tudják, hová tenni magukban az ő büszkeségét. Eleinte én is szorongtam, mi van, ha egyszer megveret minket.
Én egyedül a gyerekemért lennék bármire képes. Nem akarom, hogy félnie vagy gyűlölködnie kelljen azért, mert történetesen cigánynak született. Egyik sem jó.

Örülök, hogy ő egy olyan világban nőhet fel, amit ő teremt magának. Ahol a cigányok nem érnek kevesebbet. Hiszek abban, hogy ha ő ezt képviseli, akkor a világ is elhiszi majd neki…