Könyvajánló – Knut Hamsun: Éhség

A skandináv irodalom egyik legfontosabb alakja Hamsun, mégis háttérbe szorul Ibsen, Strindberg, s más korszakalkotóként aposztrofált szerzők mögött. A már említett politikai és világnézeti okok állnak a háttérben, melynek taglalásába ne merészkedjünk most, ami kétségtelen és egyetlen neves méltatója által sem vitatott tétel, hogy Hamsun világirodalmi színvonalú szerző. Az Éhség talán Magyarországon legkönnyebben hozzáférhető, több kiadást megélt műve. Ellentmondásos megítélése mögött a szerző élete sem mozog kiegyensúlyozottan ívelő pályán. Tizenhét évesen cipészinasnak áll, noha már akkor tudja, hogy költő író lesz belőle. Megszületik első írása, de még nem vesz róla tudomást a közvélemény – elszegődik hát egy hajóra, mely Amerikába indul. Kerülgette a világot és önmagát, de valódi írói természetét mégiscsak saját lelkének legmélyein lelhette föl, ahogy minden más nagy író is: az Éhség személyes élményeiből íródott a külföldön töltött évek nélkülözéseiből, tapasztalataiból merít.

Ahogyan minden igazán jelentős alkotás a paradoxonok találkozásánál születik, itt is sorra vehetjük az ellentmondásokat: egy szegény író-újságíró, aki hiába házal, testi gyengesége és alkalmatlansága miatt még fizikai munkát sem talál, csakis az írásból próbál megélni. Régi idők szabályrendszere szerint járja a szerkesztőségeket és próbálkozik cikkeivel, melyekre napokat, heteket szán az elkötelezett filozófus szenvedélyével róva a sorokat, s olykor kap egy-egy odadobott összeget értük. Miközben belülről a legkisebb rezzenéseit is számon tartja, külsejére nem ad, persze módja sincs rá. A végsőkig puritánul él, de amennyiben lelkiismerete úgy diktálja, egy pillanat alatt eltékozolja, eladományozza minden vagyonát, mely néhány korona csupán. Egyik pillanatban az egekben szárnyal, a másikban már a legaljasabb gazembernek, semmirekellőnek titulálja magát és a másikat. Egzaltáltsága mégsem nevezhető őrületnek. Egyfajta sztereotipikus zsenikép is rátelepszik személyiségére, de minthogyha nem volna semmi kapaszkodó.

Egymásnak feszül testi és szellemi éhsége is, könyveit mind eladta. Szellemi éhségét az öröm írja nap mint nap fölül, ez a saját döntés. Nagy szellemi erő kell hozzá, hogy a nyomorból így szóljon az ember: „Alig nyitottam ki a szememet, régi szokásom szerint elgondolkoztam, vajon ma minek örülhetnék.” A szellemi élet igaz megélése árad felénk minden nyomorával együttvéve. Lírai vallomás bontakozik ki ebben a műfaja szerint még regénynek sem igazán definiálható vallomásos, formabontó könyvnek, mely hathatott nagyjaink közül is sokakra. Ki ne fedezné föl a következő sorban József Attilát, avagy Pilinszkyt(?): „A párkányra könyököltem, s fölbámultam az égre.” Avagy ebben a részletben: „Összevissza kószáltam a reggeli ragyogásban; gondtalanul ringatóztam a többi boldog ember közt.”  Persze ez még kevés lenne önmagában holmi párhuzamra, a mű egészét látomásos és erősen szuggesztív stílus jellemzi.

Éhség és jóllakottság az ihletettség pillanatait tekintve is állandó összecsapásban áll egymással. A jóllakottság nyugalma elaltatja az ihletet, az éhség viszont a végsőkig kiélezett idegrendszer gyötrelmeiben teszi lehetetlenné az alkotást magát.

A csatangolás – à la Rimbaud – alapeleme a regénynek. Minden a látszólag véletlenekből, véletlen találkozásokból, történésekből bomlik ki. „Mi is ez a különös varázs, amelyet mindenki érez, aki csak olvassa?” – teszi föl a kérdést egyik kritikusa, Hegedüs Géza. Majd föl is adja a lényegi válaszadást. Arról szól, hogy Hamsun a dolgok felszínét, részletét mutatja csak be. Igen ám, de ez a részlet, melyet rendre megmutat, magában foglalja a lényeget, s az emberi lélek tengerének titkaiból kis gyöngyszemeket mutat föl. Aztán van, hogy ez a gyöngyszem átalakul a való világban ólomgolyóvá, s szíven üt.

Ahogy főhősünk az öklendező és mohón faló éhségtől az utca „plakátmagányában” fuldokolva próbál magához venni egy lerágott csontról némi nyers húst, eszünkbe jut Pilinszky „francia foglya”…Belénk mar az éhség. Manapság, „nyugati társadalmunk” ritkán tapasztalja meg a többhetes éhezés szenvedéseit. Itt saját érzékeinken keresztül élhetjük meg azt az igazi, észveszejtő éhséget, mely legsötétebb pillanataiban a legnagyobb aljasságra is képes volna egy falat kenyérért. A lelki vívódások is e köré a dilemma köré fókuszálódnak itt számos esetben: a legnemesebb gondolatoktól a puszta lealjasodásig végigjárjuk a velőkig ható éhezés fokozatait. Egyik sarkalatos pont, mikor a főszereplő kínjában saját ujjába harap.

Az éhezés okozta könnyedség érzése egyfajta fennkölt, de tiszavirág életű eufóriát okoz, ugyanakkor ezeknek az ihletett pillanatoknak a törékenységét mutatják azok a fejtegetések, melyek a külső világ hatásáról, kizökkentő erejéről, a kísértésekről szólnak: „Nem ülhettem le egy padra, nem tehettem egy lépést, nyomban apró és jelentéktelen véletlenek, nyomorúságos semmiségek tolakodtak tudatomba, s szétszórták erőmet.” A regény egésze mintha kísérlet volna valaminek az összesűrített kimondására, amit képtelenség kimondani mégsem tudjuk elengedni, figyelmen kívül hagyni. Jóbként parolázik az Úrral, azzal a különbséggel, hogy ő, ha szívében nem is, szavakban meg is tagadja végső elkeseredésében. Fölteszi a látens módon feszülő, mélységesen emberi és egeket ostromló kérdést: „Nem gondoskodott-e a Teremtő rólam, akárcsak az ég madarairól, s nem részesített-e kegyelmében, amikor kipécézte gyarló szolgáját? Isten belenyúlt idegszálaim közé, s lágyan, gyengéden összekuszálta az egész hálózatot. Isten visszahúzta ujjait, s íme rájuk tapadtak finom idegrostjaim és vékony idegszálam.”

Az újra és újra föltámadó remény regénye is Hamsun kisregénye. És a hit regénye is. Fölmerül a sokszor föltett „miért”, miért engedi ezt Isten? Ahogyan a hívő emberben is fölmerülhet, fölmerül, de azzal a különbséggel, hogy tudja, ezt a kérdést föl lehet tenni, de a válasz keresésének üres helyén foglal helyet maga a hit. Megelégedni a kérdéssel, s azzal, hogy létezik válasz, csak még nem tudhatom meg, mert nem vagyok rá méltó: alapállása, s kiindulópontja is lehetne a főszereplő tovább-botorkálásainak.

Az idegszálak játéka nem csak a szellem, a szerelem útjai felé is elágazik, már rögtön az első oldalakon találkozik a vágyott mesebeli „királylánnyal”, a titokzatos nővel, akit végig Ylajalinak szólít.

A pillanatokba való belefeledkezés egészen sajátja az elbeszélésnek: „Elfelejtem, hol vagyok; úgy meredek föl, mint egy magányos rőzseköteg a tenger torlásában és zúgásában.”

A szegénység szemérme legtöbbször mímelt hetykeségbe, önérzeteskedésbe torkollik és állapotának tragikomikus titkolásával, fellengzős dacolással ütközik ki a mindennapi szituációkban, találkozásokban. Szégyell koldulni, de igazi koldusként a kapott legkisebb jót is könnyek hálafolyamával viszonozza. Az állandó méltatlanság-érzés méltatlankodásra ösztönzi, egészen irreális és nevetséges cselekedeteket visz véghez, melyek okát maga sem érti. Érti azonban az olvasó, s aki mélyebbre próbál nézni: a folytonos semmibevettség érzése mélységesen mély sebeket képes fúrni az emberi lélekbe – hiszen, mi volna fájóbb, mint azt érezni egy másik emberi lénytől: „nem érdekelsz, nem kellesz, nincs rád szükség, nem számítasz”. Elementárisan emberi félelmek rajzolódnak ki ebben a vallomásos folyamban, melyek rányomják bélyegüket, béklyójukat az emberre, aki az égiek felé fordulás helyett másokban keresi bizalmát.

Azt is érezzük itt, hogy szenvedés nélkül nincs szenvedély sem. Nem csak a koronákat kell megadni fizetségként, „mindennek megvan az ára”. Nincs fellengzős végszó, végig fönt járunk valahol a magasban, de érezzük, az éhség káprázatokig fokozott, emésztő űrje elpusztíthatja ugyan a testet, de a lélek tüze mindig ott lobog.

/Knut Hamsun, Éhség, L’Harmattan, Budapest, 2015/