A daganatos betegek lelki támogatását tekinti hivatásának

– Milyen célkitűzései vannak a Magyar Pszichoonkológiai Társaságnak?

– A társaság 2002-ben alakult itt, Kecskeméten. Azért hoztuk létre, hogy a daganatos betegeknek és családjaiknak támogatást nyújtó szakembereket összefogjuk, és egy olyan szakmai alapot, hátteret biztosítsunk számukra, mely a fejlődésükhöz szükséges és hozzájárul a magas szintű betegellátáshoz. Egyre többen dolgoztak Magyarországon is ezen a területen, de szétszórtan, magányosan. Az alakuló ülésen több, mint százan voltunk, a résztvevők nagy része onkológus volt, részükről is éreztük a szakmai támogatást.

Azóta is minden évben tartunk konferenciákat, ahol megosztjuk egymással tapasztalatainkat, sokszor külföldi előadók, nemzetközi kitekintés segítségével. Hallhattuk például Jimmie C. Holland, a nemzetközi pszichoonkológus társaság amerikai elnökének előadását, de nálunk járt Lea Baider, a szakmai körökben elismert izraeli pszichológus is. Mint szakterület, még nincs onkopszichológus képzés, de a társaság célkitűzési között van a szakma önállóvá minősítése is.

– Kecskeméten milyen múltra tekint vissza az onko-pszichiátria?

– Korábban nem volt megszokott, hogy az onkológia területén pszichiáterek is dolgozzanak. Kecskeméten 1997-ben indult az Onkoradiológiai Központban az ellátás, és már az akkori struktúrájába be lett építve egy rehabilitációs munkacsoport, mely pszichiáter, pszichológus, mentálhigiénés végzettségű kórházlelkész/lelkigondozó, szociális munkás, gyógytornász és dietetikus szakemberekből áll. Ez a team a daganatos betegek komplex rehabilitációját hivatott végezni. Magyarországon a legelső ilyen komplex ellátás nálunk kezdődött el. Ennek a vezetésére kértek fel.

– Az Onkoradiológiai Központban hányan dolgoznak ezen a területen?

– Egyelőre ketten vagyunk Gyapjas Tünde klinikai szakpszichológus kolléganőmmel, de az igény egyre több, az osztály életébe teljességgel beépült tevékenységünk. Vannak járó-és bent fekvő betegeink egyaránt, kezelés közben és azt követően, valamint a családtagjaik is kereshetnek minket.

– A betegek mellett a hozzátartozók támogatása is fontos, ahogyan korábban a családot említette.

– Igen, ez az egész családot érinti, nem szűkíthető le csak a betegre. Ha belegondolunk, gyakorlatilag ma már alig van olyan közösség, ahol ne fordulna elő, vagy az ismeretségi körünkben ne lenne daganatos beteg. Nagyon megérinti a család minden tagját, de sokszor barátokat, hozzátartozókat is érinthet érzelmileg.

– Hogyan tud érzelmileg elhatárolódni a mindennapokban?

– Tudatosan felkészültünk erre a feladatra, képzéseken vettünk részt. Már a pszichiátriai osztályon sok technikát elsajátítottam, hogyan lehet a traumákat feldolgozni, és ezeket a saját életemtől elkülöníteni. Elvégeztem a hospice képzés minden rétegét, mely eleve a halál elfogadásával és a szenvedés kezelésével foglalkozik. Megtanultunk olyan technikákat, ami nekünk is segít és a betegeknek is hasznos lehet. De kétségtelen, hogy nem ússza meg az ember azt, hogy érzelmileg megérintsék ezek az élettörténetek.

– Az onkológián végzett munkája mellett említette a hospice szolgálatot, de éveken keresztül a burn out team vezetője volt, megnyerte a Richter Anna Díjat az Egészségkert Csapattal, és ön vezeti a Fájdalom ambulanciát is.

– Igen, a munkám szerencsére sokrétű, de amit még fontosnak érzek, az a fiatalok képzése. Szegeden tanítok az Egészségpszichológus szakképzésben, a „Pszichoonkológia” és a „Haldoklók pszichés támogatása” című szemináriumot tartom évek óta, és nagy öröm számomra, hogy egyre több fiatal választja ezt a területet.

– Mi jelent sikert az ön szakterületén?

– Ez nem egy sikerorientált terület. De a kérdés az, hogy mit nevezünk sikernek? Szerintem a lényeg az, hogy mit tűzünk ki végcélnak. Munkám során nem az a cél, hogy a pszichoterápia módszerével meggyógyítsam a beteget, hanem hogy segítsek neki ezt a nagyon nehéz élethelyzetet könnyebbé tenni. Az onkológia rengeteget fejlődött az elmúlt évtizedben, azt is mondhatjuk, hogy a rák krónikus betegséggé vált. Ebben a folyamatban tudunk nekik olyan kapaszkodókat adni, melyek segítenek abban, hogy az életminőségük ezután is jó legyen, vissza tudjanak térni a munkába, gyermekeket nevelni. Úgy gondolom ezt sikernek könyvelhetjük el. Az onkológus kollégáknak is nagyon fontos, hogy milyen pszichés állapotú betegekkel találkoznak. A szorongás, a depresszió az orvos-beteg együttműködést és a kezeléseket is megnehezítheti, így a terápiával nemcsak a betegeknek segítünk, de  a  kezelő team  munkáját is támogatjuk.

N. SZ. D.