A JEL kitárul, titkokat rejt és befogad

– Katonatelepi műhelyed udvarán ott áll, pontosabban fekszik a mű, de még nincsen „összerakva”. Hogy haladsz vele?

– A szobor már kikerült a műteremből, és a részek összeállítása, a hegesztés zajlik éppen. Valaki azt kérdezte a napokban, hogy elég-e egy ilyen hatalmas méretű alkotás elkészítéséhez három-négy hónap? Azt feleltem, hogy természetesen, hiszen különben nem vállaltam volna el. De tény, hogy sokkal több időt igényelne egyébként. Mivel ezzel a témával nagyon régóta foglalkozom, több változatát készítettem már el kisplasztika formájában, és nagyon sokszor átgondoltam, hogy hogyan is készíteném el a monumentális változatát, így bátran neki mertem fogni ilyen rövid határidővel.

– Aki ismeri az életműved eddigi stációit, annak ismerős lehet a szobor motívuma…

– Csakugyan, ez a mű egy olyan gondolatot testesít meg, amit jó húsz éve érlelek magamban. Több változatban elkészítettem, átdolgoztam, és végre most nyílt arra lehetőség, hogy ilyen nagyban, ebben a kiforrott formában is megformálhassam. Mivel a technikai kivitelezést is magam végzem, a bronzöntést, hegesztést stb., így magam határozhattam meg a munkatempót. Itt jegyzem meg, hogy én a technikai kivitelezést az alkotói folyamat szerves részének tekintem.

– Említetted, hogy a JEL gondolatisága már két évtizede megjelent műveidben. Most azonban Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója apropóján kerestek meg. Hogyan kötődik ez a szobor Petőfihez?

– Manapság a zsánerszobrok, remélem, lecsengő divatját éljük. Ez a műfaj sokaknak nagyon tetszik, amit meg is értek, még ha nekem nem is a szívem csücske. Az évforduló kapcsán majdnem minden faluban állítottak olyan alkotást, amely Petőfi alakját hagyományos módon idézi meg a szokásos rekvizitumokkal. Tudom, hogy ezek az alkotások nagyon népszerűek, hiszen melléjük lehet ülni a padra, át lehet őket ölelni, lehet velük szelfizni. Ezeket a „szobrokat” általában nem szobrászok találják ki, hanem a megrendelők. Ezért semmi közük a szobrászathoz. De biztosan ezek emlékeznek meg méltóan nagyjainkról, ezek idézik meg hűen a szellemiségüket? Szerintem nem. Szerencsére arra is van példa, hogy a szoborkészítést olyan szobrászra bízzák, akinek ismerik a munkásságát, formavilágát. Volt már ilyenben részem, sajnos többnyire csak külföldön Franciaországban, Dániában, Walesben. Most ez történt itthon is, fölkértek, hogy készítsek szobrot erre az alkalomra. Ritka az ilyen megtisztelő feladat, boldogan elvállaltam.

– A végeredmény távol áll a zsánerszobor műfajától…

– A nagyközönség egy része úgy gondolkodik, hogy a szobor azért van, hogy díszítsen. Én erről teljesen másként gondolkodom. Sokkal jobban izgatott Petőfi szellemisége, egyetemességének plasztikai megfogalmazása. Bár monumentalistának érzem magam, amit a néhai Pálfy Guszti bátyám is rögtön észrevett, folyamatosan készítek kisplasztikákat, amelyek többnyire gondolatok rögzítései, vázlatok egy majdani nagy méretű munkához.

Számomra az alkotási folyamat talán még fontosabb, mint a végeredmény. Mióta szobrokat készítek, olyan alkotások készítésére törekszem, melyek saját formanyelvvel bírnak, hordoznak magukban valami olyasmit, amit nem lehet másképpen elmondani. Amikor huszonvalahány évvel ezelőtt elkészítettem a JEL első változatát, nem nagyon foglalkoztam vele, hogy hogyan illeszkedik az akkori munkáim közé, vagy, mondhatni, az életművembe… Úgyis az a helyzet, hogyha már elég sok munka sorakozik az ember képzeletbeli polcán, kirajzolódik, hogy mi ezekben a plasztikákban a közös formaélmény, arányrendszer.

– Mint ahogy a rész és egész, a kívül és belül, a megnyílás és a bezárkózás, az elrejtés és a feltárulkozás motívumai is…

– Engem mindig érdekeltek ezek a motívumok, különösen, mióta bronzzal, viaszveszejtéssel foglalkozom. Eleinte, amikor ezek az üres belsejű szobrok készültek, akadt bizony néhány selejt. Lyukas lett, és ilyenkor egyszerre látszik a külseje és a belseje. Ez nagyon érdekelt engem – a mű, mint valami páncél, mint valami héj, ami körbefogja, befoglalja a teret, és nem kitölti a teret, hanem elfoglalja azt.

És hát maga a matéria… A bronz örök anyag, képes megidézni régmúlt korokat. Egy soha nem látott dolgot maradandó formában őriz meg. Ebből jött a másik gondolat, hogyha megnyitok egy tömböt, kettényitom, óhatatlanul elém tárul valami, amit addig soha nem láttam. Minden, ami megnyílik, felfedi a titkát. Akár egy könyv – sokan ezt a szobrot is kitárt könyvhöz hasonlítják, és én ettől nem is zárkózom el, még ha az alapgondolat nem is ez volt, hanem valami sokkal általánosabb. A forma, ami megnyílik, a titok, ami elém tárul, amit keresek, és miután kitárulkozik, talán megtalálom benne, talán nem találom meg. Valószínűleg nem ugyanaz a titok tárul fel mindannyiunk előtt. Ez a befogadó saját élményeitől, élettapasztalataitól is függ. Mint ahogy egy könyv sem ugyanott nyílik ki, és ugyanazon titkát tárja fel az olvasó előtt. A válaszhoz szükség van a nézőre, a befogadóra is. Tegyük hozzá, az sem mellékes, hol áll ez a szobor…

– Te javasoltad a könyvtár előtti teret?

– Igen. Egy jó szobor is rosszá tud válni, ha rossz helyre teszik. A köztéri szobor azért is veszélyes műfaj, mert nem mindegy, hogy hová kerül, milyen talapzatra, milyen magasra stb. Úgy gondoltam, hogy a JEL helye a könyvtár előtti téren van. Egy ilyen konkáv forma a befogadást sugallja, kitárul a tér felé. Ezáltal a tér, reményeim szerint, kiteljesedik.

Ez a megnyitott forma hitem szerint az összetartozást is megtestesíti. A kitáruló tömb egyik fele kéri a másikat, és viszont, a kettő csak együtt egész. Elkerülhetetlen, hogy ez a gondolat is megjelenjen a mai, átpolitizált világban: az összetartozás. S hogy mit üzen még a JEL? Ha valakiben ez fel tudja idézni a letűnt korok rétegződéseit, szellemi nagyjaink emlékének lenyomatát, no, nemcsak a magyarokét, de bárkiét, aki hozzájárult az egyetemes kultúrához, ha a befogadó ebből megérez valamit, akkor jó helyen keresgél.

– Sokkal többet idéz meg tehát Petőfi szelleménél…

– Ez a plasztika tisztelgés szellemi nagyjaink előtt. Nagyon örülnék, ha épp a szobor miatt a Katona József Könyvtár előtt egy közösségi tér alakulna ki, ahol rendezvényeket, koncerteket lehet tartani. Megérdemelné a tér, hogy felújítsák. Szépen rendezni lehetne, hogy valódi találkozóhelyként funkcionálhasson a fiatalok számára.

– Kik lesznek a legértőbb befogadói a szobornak szerinted?

– Nehéz kérdés. A JEL kicsit magának a könyvnek is emléket állít. Szomorú szívvel mondom ezt. Én még olyan családból származom, ahol a gyerekeknek mesét mondtak, ahol Petőfi-verseket szavaltunk, például fejből mondtam a János vitézt, mielőtt olvasni tudtam volna. Az olvasás még emberléptékű volt, hiszen a saját ritmusunkban fogadtuk be, a saját képzeletünkben kelt életre mindaz, amit az írók leírtak.

– Sok évtizednyi alkotótevékenység után van-e még benned szorongás azzal kapcsolatban, hogy megérti-e a közönség, hogy mit akartál kifejezni?

– Van bizony. Nem csak amiatt, hogy megértik-e az emberek a JEL üzenetét. Sokkal inkább azért, hogy most, amikor összeáll, egymásra kerülnek az elemek, és kikerül a szabad térbe, milyen lesz az összhatása. A nagy forma az, ami attraktív, ami odavonzza a nézőt. Ha a néző nem ábrándul ki belőle az első pillanatban, később találhat benne olyan részleteket, amelyek remélhetően még sokáig lekötik.

– A JEL felületén csakugyan millió részlet tárulkozik fel. Ott van befogadható módon a tömb, de olyan, mintha egy ismeretlen nyelven írott szöveget rejtene, amit furcsa módon mégis megértünk.

– A JEL az idősebb nézőknek, akik kifelé mennek az életből, megélt tapasztalataikat idézi fel, azt a sok mindent, amit láttak, amit megtapasztaltak a világból. A fiataloknál pedig lehet, hogy épp az ellenkezőjét váltja ki: kíváncsiságot kelt, arra biztatja őket, hogy merjék megismerni a világot.