A szívemet teszem ki a színpadra

A színpad szélén várom kolléganőmmel együtt Petit, hogy készítsünk róla pár werkfotót. Rendezői jobb felől hatalmas röhögés, halljuk, ahogy Peti éppen benne van egy sztoriban, majd széles mosollyal és kitárt karokkal üdvözöl. Már látszik rajta a fellépés előtti izgalom, hiszen fél óra múlva éppen Lajosmizsén adja elő a Thália lotyója című önálló estjét, mely elnyerte a Dumaszínház 2022-es év legjobb előadásának díját.

Ismeretségünk már több mint húsz évre nyúlik vissza, azokra a zalaegerszegi színházi évekre, ahol mindketten még zsenge húszévesként léptünk színpadra, és megannyi jó vagy rossz élménnyel gazdagodtunk. Egy biztos, hogy esténként a színész büfében vagy a színpadi takarás mögött Peti mindig öntötte magából a hülyeséget, átírt dalszövegeket és kitalált hozzá idétlen mozdulatokat, melyeket mi élvezettel néztünk, hallgattunk. Szóval higgyék el nekem, hogy Peti „gyárilag” ilyen.

Elkezdődik az előadás, és már a felvezetőben is elhangzik, hogy Peti sikertelenül felvételizett a színművészetire sokadjára is, és hogy olyan szerepek találták meg jó hosszú ideig, mint az ajtónálló 4, vagy a köznemes 3. Aztán befut Peti és elmeséli, hogyan jutott el idáig. Hangos nevetésben törnek ki a nézők, mikor szembesülnek azokkal a megtörtént eseményekkel, melyek őszintén bemutatják a színészi lét árnyoldalait, küzdelmeit és törékenységét. „Mert csak az jöjjön, aki bírja!” – idézi Peti mesterét. Az előadást a tömött nézőtér zúgó vastapsa zárja.

– Két órán át szünet nélkül szórakoztattad a nézőidet, voltak kritikus pontok?

– Volt egy csomó rész, ahol megijedtem, mert nem volt reakció, de láttam az arcokon, hogy jöttek velem végig és szerették.

– Mogács Danival láttalak legutóbb közös produkcióban, ahol improvizáltatok, ami színészileg a legnehezebb feladatok egyike.

– Igen, az impro mélyvíz, arra nem tud felkészülni az ember, csak próbál friss maradni meg reagálni. Ezekben a nézőktől szedünk össze egy csomó információt, melyeket aztán történetté alakítunk. A játék ott előttük születik meg, és részesei lehetnek. Több ilyen dumaszínházas közös produkcióban vagyok. Tóth Eduval csináltuk a Supra Hits gyülekezete – a ’90-es évek megkerülhetetlen című közös estünket, melynek májusban lesz a búcsúelőadása. Nagy sikerrel megy még most is a Corvinon az Elek PETIvel közös Zenebu@ik 2. - melynek első részét megvásárolta a televízió is, illetve Illés Ferivel és KAPpal (Kovács András Péter) közös Duma Swing örömzene produkció, aminek most már a harmadik részét fogjuk utaztatni. Stefanovics Angélával is készítettünk egy közös estet Hagyják szabadon a biztonsági sávot címmel.

– A kecskemétiek már nagyon hiányolnak, a közösségi oldaladon is követelnek téged. Mikor érsz már ide?

– Sajnos nem én osztom be, hogy mikor hova megyek, hanem a Dumaszínház szervezői utaztatják a produkciókat. Utoljára azt hiszem Kiss Ádámmal voltunk Kecskeméten (2019-ben – a szerk.). Egy ideje már nem a két-három fellépős produkciókkal érkezünk, ahol fejenként 40-45 percet csinálunk, hanem inkább az önálló esteket visszük. Nekem 2022-ben született meg az első önálló estem Thália lotyója – Ha én egyszer fényt kapok címmel.

– Az előadásban megemlíted édesanyádat, aki egyedül nevelt fel és végig támogatott, valamint életed meghatározó mesterét, Ádám Tamást.

– Anyu látta, hogy ezt akarom és előttem nem volt B terv soha. Mentem előre és azt gondoltam, hogy kitartással és sok munkával el lehet jutni valahova. Ő pedig ezt nem törte le, nem mondta, hogy hagyjam abba. Egyszer-egyszer pedzegette, de akkor sem azt mondta, hogy hagyd már ezt a fenébe, hanem hogy „Nem kéne több lábon állni?”, de én a másik lábat nem tudtam elképzelni magamnak sosem. Ádám Tamás, vagy ahogy mi szólítottuk, Naccsanyi pedig a Gór Nagy Mária Színitanodában volt a mesterem, apámként szerettem. A mai napig azt vallom, hogy mindent tőle tanultam, mindent neki köszönhetek. Ő terelgetett, amennyire tudott, és én csüngtem rajta. Amikor először kikerültem a szárnyai alól és elszerződtem Zalaegerszegre, onnantól kezdve nem tanítványként, hanem rég látott kollégaként találkoztunk és megváltoztak a beszélgetéseink.

– Az esteden őszintén beszélsz azokról a nehéz pillanatokról is, amelyeken átmentél, rengeteg humorral átitatva. Nem volt benned soha az az érzés, hogy esetleg akiket említesz – igaz, nem név szerint -, megsértődnek rajta?

– Nem az a célom, hogy megsértsek bárkit. Az önálló estemben az életemet, a saját nyomoromat próbálom átadni, tehát tényleg a szívemet teszem ki a színpadra, és a mai napig borzasztó nagy örömmel tölt el, hogy ennyien kíváncsiak rám és szeretik, amit csinálok.

– Te sokáig nem készítettél önálló estet. Hogy jött létre ez az előadás?

– Már piszkáltak érte, hogy miért nem csinálok. Nem volt kérdés, hogy az életem színházi vonatkozása lesz a téma, mert az egy elég nagy szelet. Viszont megírni és összerendezni egyszerűen nem tudtam. Ezért adtak mellém egy dramaturgot, Deés Enikőt, akivel leültünk és elmeséltem neki a sztorikat. Közben ment a diktafon, és ő állította ezeket sorrendbe. Az első 10-20 előadáson ott volt és elmondta, hogy min változtassak, cseréljek vagy esetleg húzzak ki blokkokat.

– Nagy bátorság részedről, hogy ennyire kendőzetlenül mutatod be az életed ezen szakaszát.

– A stand upnak ez a lényege, hogy csak önazonosan lehet, tehát nem figurából. Ha megnézed, a külföldi nagy nevek ugyanezt csinálják, sőt durvábban. Onnantól kezdve, hogy önmagukról beszélnek, mondhatnak bármit, sőt mondanak is. A bátorság nagy tényező, mert különben nincs tétje, és ha valaminek nincs tétje, az nem érdekli az embereket.

– Megvan már a következő önálló ested ötlete?

– Még konkrétan nincs, de gondolkozom rajta. A Dumaszínháznál kivételes helyzetben vagyunk, mert ott bárki kitalál valamit – mondjuk szeretnék egy tematikus estet a telefontokokról –, azt mondják, hogy jó, akkor mikor legyen a bemutató, csinálunk hozzá plakátot, bereklámozzuk, itt van a hely.

– A stand up vagy a színház a szíved csücske?

– Hála Istennek soha nem kerültem válaszút elé, mert tök jól lehet egyeztetni a kettőt. Igazából nem tudnék választani. Mindkettőnek van előnye és hátránya is, és kiegyenlítik egymást. Homlokegyenest más műfaj, körülbelül annyiban hasonlít, hogy színpadon áll az ember. A színház viszont csapatjáték, amiben az a szép, hogy látod a kollégád szemét a színpadon, tudod mire gondol.

– Lehet, hogy magányossá is tenne, ha csak stand upolnál!

– Igen. A stand up egy magányos műfaj. Hiába megyünk többen fellépni, a színpadon egyedül van az ember. Viszont ez a szépsége is, hogy ha sikered van, akkor azt csak magadnak köszönheted. Nincs rendezés, nincs kolléga, nincs jelmez és díszlet. Ha megbuksz, akkor meg nem lehet ráfogni senkire és semmire.

– Elmesélted a „hosszúra” sikeredett színművészetis felvételidet is az előadásodban. Ha megkérdeznék, mit tanácsolnál a mostani ifjúságnak, mit mondanál?

– Annyira átalakult már ez az egész, eleve két intézmény van, tehát nagyon nem irigylem a mai fiatalokat. Amúgy pedig azt gondolom, hogy nekünk sem volt könnyű. Ez mindig is egy nehéz kenyér volt, és mindig kellett hozzá szerencse, kitartás és elhivatottság. Azt látom, hogy ez mindig meghozza a gyümölcsét. Szeretek találkozni olyan fiatalokkal – mert én is most már gyakran esem abba a hibába, hogy „oh, ezek a mai fiatalok…” –, akiken először azt látod, hogy nyegle, flegma, de közben kiderül, hogy van benne elhivatottság és tényleg akarja csinálni. Az mindig olyan felemelő és olyan jó, hogy ők a következő generáció.

– Megkerestek már azzal, hogy segítsd őket?

– Jaj, dehogy is!

– A tanítás messze állna tőled?

– Persze. Én se tudom, hogy mitől működik, én is csak próbálgatom.

– Térjünk ki egy kicsit a családodra. Natasát, a feleségedet Székesfehérváron ismerted meg.

– Igen, ő is GNM Színitanodás volt, csak nem egy időben jártunk oda. Ugyanabban a darabban játszottunk Fehérváron és rá két évre jöttünk össze.

– Dávid és Beni fiaid láttak már színpadon?

– Nem, egyelőre nem, csak tévében.

– Támogatod majd őket, ha esetleg a nyomdokaidba szeretnének lépni?

– Én nem gördítek akadályt. Azt csinálják, amit szeretnének. Szerintem ez nagyon fontos. Én a mai napig egy óriási ajándéknak élem meg és hálát adok a Jóistennek, hogy azzal foglalkozhatok, amit szeretek. Az ember akárhogy is, de az ideje nagy részét, sőt az élete nagy részét munkával tölti. Ha nem szereti, akkor az kárba veszett idő, és mindenkinek egy élete van.

– A rengeteg fellépés mellett hogyan fér bele az életedbe a család?

– Nagyon nehezen. Most is itt beszélgetünk (21 óra 30 perckor – a szerk.) ahelyett, hogy mennék haza. De most már alszanak a gyerekek. Ami kevés szabadidőm van, azt igyekszem velük tölteni.

– Több barátod lett, mióta ismertebb vagy?

– Akik jóbarátok, azok megvoltak előtte is és utána is. A kollégákkal jól megvagyok. Igazából amióta családom van, azóta kevesebbet járok el. Ha van egy hónapban három-négy szabadnapom, akkor otthon vagyok.

Útjára is engedem Petit, hogy minél előbb otthon lehessen. Mosolyog, elbúcsúzunk, és kifelé menet még utánam szól:

– Rózsa, azt írd bele, hogy nagyon nagy szeretettel fogok jönni, mert fogok jönni Kecskemétre!