A Vad Kunság nem szelídül!

Nem túlzás azt állítani, a Vad Kunság elnevezésű gravel túra a tél utolsó, és az év első legkeményebb megmérettetése ezen a tájon. Petőfi sajnálhatja, hogy nem abban a korban született, amikor Sáfár Tamás megálmodta és az MKB Bank Cycling Team megvalósította ezt, a versenyzők és túrázók számára egyaránt izgalmas bringás eseményt. Megénekelhette volna, ha letekeri. Helyette idén is én éneklem meg a sztorit, ugyanúgy, ahogy az I. Vad Kunság óta minden évben. (Kivéve 2021-et, mert akkor a Covid miatt elmaradt.) „Lelkileg és fizikailag is kőkeménynek bizonyult a kaland azoknak, akik vasárnap arra vállalkoztak, hogy megszelídítik az alföldi homokot. A hatvan kilométeres út során olyan helyeket szántottak két kerékkel, ahol még a madár is lovon jár. Vagy épp sehogy. Az I. Vad Kunság Kerékpáros Élménytúráról gyorsan kiderült, hogy nem csak a nevében vad. És valóban rendkívül élménydús! – írtam meg első élményeimet 2016. február 15-én, Bringások a teljesítőképesség határán címmel.

A durva, hogy ez most, 2023-ban sem változott: a puszta továbbra sem viccel,  még mindig a Vad Kunság a régió egyetlen és legkeményebb téli kerékpárversenye. Ami újdonság, esetleg az, hogy az aranysakál nem játék. Ha Sáfár Tamás, az MKB Bank Cycling Team sportigazgatója, az esemény megálmodója és szervezője nem ültetné el ezeket a vidám gondolatokat a rajt előtt az indulók fejében, sokkal nehezebb lenne ez a megmérettetés. Mert ezek mosolyt csalnak az arcokra, és a vigyort egy darabig nem mossák le a mostoha körülmények. Hát, hogy aztán ez a darabidő mennyi? Kinek, mennyi. Van, akinek a lassúrajtot követő meglódulásig, másoknak az első homokba süppedésig, vagy valamelyik tanyasi kutyafuttatóig tart a boldog állapot. És van, akinek végig kitart (azért, valljuk be, olyan igazából nincs, ennek állítása csak holmi reklámfogás lenne). Mert élesben derül ám ki, hogy a puszta valóban nem viccel!

Egy idő után megfeszülnek az arc- és combizmok, lüktet a halánték, elmosódik a távoli táj (de nem a sebességtől), és megkezdődik a harc a túlélésért. Minden évben így van ez. A különbség az lehet esetleg, hogy az ember épp egyedül küzd, vagy egy kisebb-nagyobb csoport tagjaként szántja a homokot. Ahogy 2017-ben is megfogalmazódott bennem: „Furcsa érzés volt viszont, hogy ahogy fogytak a kilométerek, úgy tűnt egyre távolabbinak a cél.” (A bringások újra megszelídítették a Vadkunságot, 2017.)

Érdemes újra és újra részt venni a Vad Kunság gravel túrán, mert ahogy nő a tapasztalat, úgy nő az élményfaktor is. A szikes puszta, a homokbuckák, a kiszáradt tómeder környékének macskakőként sorjázó, keményre csontosodott ősgyep csomói, az ősborókás, a sivatagként elterülő aranyló homok, az akáctüskökkel szegélyezett erdei ösvények egy idő után már nem kihívást jelentenek, hanem egy olyan világot nyitnak meg, ami csak ekkor tárul az ember szeme elé. Egy évben egyszer. Mert egy részére autóval be sem lehet hajtani, más részére pedig kerékpárral lehetetlen. Gyalog, persze, lehetne, de az nem fél-, hanem akár többnapos túrát jelent.

Az időjárás nagyon sokat számít. Ilyenkor, februárban, két állandó dolog van. A hideg és a szél. Ami segíthet egy adott napon, az a még hidegebb, vagy az előző napokban lehulló hó vagy eső. Ezek stabilizálhatják néhol a terepet. Amennyiben ez a csapadék az adott esemény reggelén vagy napján érkezik, ráadásul jelentős mennyiségben, az komoly akadályt gördít a teljesítés elé.  (Kerékpáros terepverseny télből a tavaszba, néhány óra alatt, 2018.)

És az a bizonyos időjárás 2023. február 26-án kegyes volt a résztvevőkhöz. A hőmérséklet 4-5 Celsius, az előző napi eső pedig több helyen stabilizálta a homokot. A szél, az meg szokás szerint rendesen fújt, de az nem meglepő.

Így aztán voltak szakaszok, ahol lehetett zúzni rendesen, de a vendégmarasztaló homokból így sem volt hiány. Amikor pedig ez a homokos út egy-két méretes buckára vezet fel, na… ott lehet nézelődni.

1. Tekerni, és dülledő szemekkel nézni kifele a fejekből.

2. Megállni, leszállni és gyönyörködni az elterülő tájban, vagy egy-két elterülő társban.

A helyzet annyiban volt más 2023-ban a 2019-es futamhoz képest, hogy akkor kemény mínuszok potyogtak a bringások nyakába, akik ettől függetlenül akkor is kitartottak (A bringások negyedszer is nekifutottak a Vad Kunság megszelídítésének, 2019.), sőt, 2020-ban ötödször is megtámadták a homokdűnéket (V. Vad Kunság – Bringával a homokdűnéken, 2020.).

Egy covidos év kihagyása után, 2022-ben aztán újra belevetették magukat a homoktengerbe (VI. Vad Kunság gravel túra – A sivatag rabjai, 2022.), és így jutottunk el oda, ahonnan ez az egész beszámoló kezdődött, 2023-ra.

Erre az évre már olyan neve és rangja lett az eseménynek, hogy messzi földről érkeztek rájderek, például Kalocsáról is. És, ahogy az már lenni szokott ilyenkor, újra összetalálkoznak a régi ismerősök, barátok, új barátságok szövődnek kerékpárosok közt a futóhomokon. Bár, az igazat megvallva, beszélgetni csak a sportközpontban tudnak, a bringázás előtt és után. Mert a tekerés, a homokon bukdácsolás közben leginkább csak fogaik közt sziszegnek hangosan fújtatnak, de a túra/verseny végén, mikor hat a sajtostészta és a forró tea, a pulzus alapállapotba áll, már egyre vidámabban emlegetik azokat a pillanatokat, amikor odakinn, a vad pusztában éppen kegyetlenül "haldokoltak".

Minden évben a díjátadó az a pont, amitől kezdve a résztvevők már előre néznek, hiszen a motiváció adott: jövőre is eljönni, dobogóra állni az adott kategóriában. Vagy csak egy nagyot túrázni, élvezni a tájat, amit közülük legtöbben egy évben csak egyszer láthatnak, az aktuális Vad Kunság gravel túrán.