Arra ébredt az intenzíven, hogy amputálták a jobb lábát

„Minden 2024. január 15-én kezdődött” - írja naplója első sorában Bujdosó Sándor, azaz Sanci, az életvidám, jóképű, sportos, mindig mosolygós 20 éves záhonyi fiú. Gyerekkora óta sportol, korábban atletizált, kosárlabdázott, kézilabdázott és igazolt futballista az U19-ben. Tavaly felvették a Debreceni Egyetem testnevelés szakára - ahová barátnője is jár - de helyette elment világot látni, dolgozni, pénzt gyűjteni a továbbtanuláshoz.

Azon a bizonyos napon Sanci - mint az áramszolgáltató nagyvállalat oszlopos-villamoshálózat szerelője - munkatársaival útnak indult Balástyára. Az M5-ös autópályán haladtak több gépjárművel konvojban, amikor - egyelőre ismeretlen körülmények között - belecsapódtak egy kamion hátuljába. Az „anyósülésen” ült, az ő oldalát érintette az ütközés, mely során leszakadt a mellette lévő ajtó is.

A balesetből Sanci semmire nem emlékszik, pedig végig eszméleténél volt. Ezt már Benkócziné Halasi Helga - egykori mentőtiszt – mesélte, aki éppen Székesfehérvárról tartott haza Kecskemétre az autópályán, amikor meglátta az út mellett a roncsokat, és megállt, hátha segítségre van szüksége valakinek. Ekkor a mentők már úton voltak, helikoptert is riasztottak az esethez, de Sanci, mint egyetlen sérült, még a kocsiban volt. A fiú végig eszméleténél maradt, a kérdésekre részben válaszolt.

Néhány perc múlva a helyszínre érkeztek a mentők, a tűzoltók és a helikopter is. Helga ezt követően is segített mindenben, a felelős szakmai segítséggel közösen. A helyszíni ellátást követően végül az esetkocsi szállította a sérültet Kecskemétre, a Bács-Kiskun Vármegyei Oktatókórház sürgősségi traumatológiájára. Itt dr. Kerekes Lajos, a Sürgősségi Baleseti Ambulancia részlegvezető főorvosa látta el sérüléseit. A CT alapján kiderült, hogy artériás elzáródása van. Egy érsebész kolléga segítségével már indultak is vele a műtőbe, ahol természetesen az elsődleges cél lábának megmentése volt.

 – A feltárást követően a műtőben látható volt, hogy bár ép, de elzáródott az artériája, melyet az érsebész kolléga rekonstruált. Ezt követően a nyílt combtörést elláttuk külső rögzítővel. Sajnos már műtét közben észleltük, hogy az artéria nem működik megfelelően, vénás visszaáramlás nem volt a végtagban, annyira roncsolódott. Ekkor már sejtettük, hogy baj lesz, de mindent feltettünk egy lapra, hogy megmaradhasson a végtag – mesélte dr. Kerekes Lajos a műtőben töltött kritikus percekről.

Másnap reggel azonban az életmentést előtérbe helyezve újabb döntést kellett hozniuk az orvosoknak. Több szakma képviselője ült össze, traumatológus, érsebész és intenzív terápiás szakemberek, hogy mérlegeljék a helyzetet. Ekkor már Sanci szülei is megérkeztek a kecskeméti kórházba, akik életük legrémesebb óráit élték át aggodalmak között. Végül a fiú életének megmentése érdekében amputálni kellett a jobb lábát. Az orvosok mindent megtettek annak érdekében, hogy minél többet mentsenek meg a végtagból, hogy később lehetősége legyen művégtagot használni. Sebgyógyulási zavarok miatt az amputációt követően még hét műtéten esett át Sanci, mire véglegesen bezárhatták a csonkot.

A fiú a kritikus napokból csak arra emlékszik, hogy az intenzív osztályon keltegetik. – Megkérdeztem a nővért, hogy kedd van? Mert a baleset hétfőn történt. Akkor tudtam meg, hogy egy hét altatásban voltam, mert súlyos balesetet szenvedtem. A következő pont, hogy éreztem, nagyon fáj a combom közepe. Azt hittem, hogy be van gipszelve, biztos eltört, nem éreztem, hogy nincs ott az egész jobb lábam. Felemeltem a takarót és akkor láttam, hogy itt nem csak sima gipszelésről van szó – meséli.

Azt mondja, jól fogadta a helyzetet, nem esett kétségbe. Csak nézett maga elé, hogy történhetett. Aztán amikor belépett a kórterembe a barátnője, megkérdezte: még így is szeretsz?

– Nagyon büszkék rám, hogy így fogadtam a helyzetet, és nem hátrálok meg. Az intenzív osztályon eljött hozzám egy pszichológus, de nem igazán érzem ennek szükségét – mondja Sanci.

Hihetetlen akaraterejének köszönhetően hamarosan fel is állt. Nagy boldogság volt számára. Néhány nap múlva gyógytornász segítségével elkezdte a járást is, majd egyre többet és többet sétált járókerettel. Végül lemerészkedett a kórház kertjébe is, családja kíséretében.

– Nincsenek rá szavak, hogy itt mennyire kedvesek voltka velem a kecskeméti kórházban a nővérek is, az orvosom is. Ha felépülök, vissza szeretnék majd jönni mindezt megköszönni. Egész jól haladok, nagy bennem az akarás – mondja büszkén. Azt is elárulja, hogy naplót ír mindarról, amin keresztül ment „Egy új élet kezdete…” címmel.

– Abszolút pozitívan gondolok a jövőre, minden célom az, hogy felépüljek. Bízom benne, hogy a lehető legjobb protézist kaphatom, ez a csonktól függ. Már annak is örülök, ha tudok sétálni mankó nélkül, de az extrém művégtag még jobb lenne. Egy biztos, szeretnék még hegyet mászni – tűzte ki maga elé a célt Bujdosó Sándor.

Forrás: a Bács-Kiskun Vármegyei Oktatókórház Facebook oldala