„Az­ élet­ gyémántfoteljében­ ülsz”–­Csépes Árpád­ versei

Csépes Árpád 1956-ban született, mely évszám nem csupán történelmi vonatkozásban, hanem személyes érintettség kapcsán is meghatározó számára, hiszen édesapja részt vett a forradalomban, melynek következtében börtönbe csukták. Családjuk a társadalom peremére, szegénysorsra jutott. Saját megvallása szerint ez a tragédia áttetszik versein is.  

Építészként végzett, majd a DUTÉP vállalatnál helyezkedett el, itt ismerkedett meg feleségével. Három lánya született, saját céget alapított. Főként meséket ír, eddig négy könyve jelent meg. Most nemrégiben napvilágot látott, mintegy háromszáz oldalnyi verseskötetéből szemezgetünk.

Csépes Árpád versein meglátszik a szakmájából fakadó gondos építkezés, mely a halott anyagból tart az élő felé rendíthetetlen hittel, keresőkedvvel. A fa, mely ugyan élőként láthatatlan, „halálában” mégis láthatóvá válik a leírt sorok által. Az út, mely maga a szó, a halott anyagból a jövő felé vezet. Itt mindig a múltból támad a jövő, s a múlt – úgy ahogy van – maga az építőanyag.

Emellett bizonyos stílusjegyei mintha a 19. líra szikráiból pattannának elő, merengéseit líraiság, a bensőséges öröm és fájdalom egyszerre hatja át. Fontos eleme Csépes Árpád alkotásainak, hogy nála az önkeresés összeforr a szókereséssel, mely mind újabb utaknak, gondolatoknak nyit teret miközben a prés gyémántfoteljében ülünk.

Csépes Árpád

Fontos
Hóval födte tájon nem látok fát.
Kivágták talán?
Kivágták, de ültetik is, hogy
vörös üszke izzasszon embert, hogy
rajta ember étkét keresse, hogy
benne ember kényelmét lelje,
és fontosként,
ha mind élne
versem most mire írnám.

Az alvilág ura vagy
Csökönyös vagy mint
egy szamár. Nem látod,
hogy az élet
gyémántfoteljében
ülsz
s ujjad egyetlen csettintésére
eláll a szó?
Ha azt mondod legyen
fény,
karok ezres erdeje
teremt világosságot.
Te vagy az alvilág ura!
Szutykos lelki csökevények

Veled
Hull a hó és én megint
rád gondolok,
belül még lángol, de kint
éget a hideg.
Eme tűzön nem fog Antarktisz
jege sem,
se Sámson erős karja, hisz
legerősebb.
Te gyújtottad fel ez égi
szent csodát,
midőn kebledhez bújva régi
emlék ébredt.
Tested ringó völgyébe
beletúrtam én,
és pottyantam a szerencse ölébe
édes kettesben.

Úton

          Az égre nézek és a nap sugára

         nemet int. Maradj!  Pihenj  az

       árnyékban vándor.Nézz a fára

     hisz neked hinti a hűst. Hiszek

   neki ezért maradok.Pihennem

  kell érzem.  A  távolság  húz és

  agyam  indulni kész,  mennem

    kell,   pedig  az  út  pora  ólom

      csizmát  húzott  lábamra.  Hét

         éve  járom  az utat  szüntelen,

           keresve a helyet, hogy eme lét,

               ami osztályrészül jutott nekem,

                    lecsendesedjen. Láttam helyet,

                       ahol emberek őrjöngve  tépték

                         a szelet, marva   mit csak lehet,

                            s  átgázolva zöldnek ormán ott

                             keresték  a lázas álmot,  de  én

                                nem  ezt  a helyet akarom,  ott

                                    nem lelem amit keresek. Nem!

                                       Láttam  helyet   ahol  emberek

                                         imádták  az  eget  és  rőt karok

                                          erdeje   remegve  fonta  kerek

                                        koszorút  kínoktól  menekülve.

                                         de  én  nem  e helyet  akarom,  

                                         nem!  Láttam  helyet  ahol sok

                                         ember  egymást  ölelte és rom  

                                       alatt  kutatta  a jobblét kulcsát.

                                      Nem  e  helyet  akarom,  nem!  

                                    Láttam  más  helyet,  ahol nők

                                  az  isten  adta  gyengébb nem  

                              fekete  fátyolban   rótta  sírva

                             a  kegyeletet  s  átkot  szórt  a  

                            végtelenbe.  Nem ezt a helyet

                          akarom, nem! És láttam kurta

                          teret, kicsiny népet hol nemes

                           lelkek a  szemembe  néztek és

                            mosollyal  fizettek   mosolyért.

                              Szeretet,tisztelet,megbecsülés

                                   madara szállt vállról vállra ott.

                                      Ezt a helyet keresem, bár még

                                         előttem a végtelen, meglelem.

Alkonyat

Felhőben kapaszkodik a Nap,

aláhullik kecsesen,

szürke már a táj, csak a zenit

parázslik csendesen.

Lepihent a fény, lágy párával

takarta be a sötét,

felpillant még néha erőtlenül,

magára húzva köntösét.

Elcsendesült minden, álmos

lett a zajos határ,

fénycsíkot húz a félhomályban

a Szent János bogár.

Mintha utat mutatna a sok

éji jövevénynek,

ki most ébred s kél útra, mert

ellene a fénynek.

A fák sötét kontúrja, mint

megannyi óriás

kísérti a tájat,  félelmetesebb

mint bármi más.

Neszek törik a csendet nem

hallani hangokat,

elenged minden kínt, mert

ilyen az alkonyat.