Az improvizáció ünnepe Balázs Jánossal

Csütörtök este emlékezetes koncerttel lepte meg a kecskeméti zenebarátokat a Filharmónia Magyarország és a Cziffra Fesztivál. Hazánk legrégibb, mindmáig egyik legjelentősebb hangversenyszervező és fesztiválrendező szervezete és a Cziffra György szellemi örökségét ápoló, alapításának 10. évfordulóját ünneplő közösség jóvoltából Balázs János zongoraművész varázslatának lehettek tanúi. A Kossuth- és Liszt-díjas előadóművész visszahozott egy olyan hagyományt, amely Liszt Ferenc és kortársai idején rendkívül népszerű volt. Akkoriban ugyanis a művészek nemcsak előre megírt darabokat adtak elő, a közönség elvárta, hogy a zongorista személyes kreativitását is hallhassa, ezért az improvizáció a koncertélmény szerves része volt.

A hangverseny első részében a világ neves koncerttermeinek állandó szereplője a Cziffra György születésének 100. évfordulójára elkészített ImprovisArt című lemezéből merített, többek között Richard Wagner, Liszt Ferenc és Johann Strauss műveit elevenítette fel sajátos, rögtönzésre alapuló stílusban. Imponáló technikai felkészültséggel, bravúros virtuozitással játszott, a megjelentek hosszas vastapssal jutalmazták.

Az est második fele is az improvizáció ünnepe volt. A népes hallgatóság a műsorfüzethez mellékelt papírlapra felírva és azt a szünetben egy urnába helyezve egy zenemű előadását vagy akár csak egy érzés zenei megfogalmazását kérhette a neves zongoraművésztől. „Ez egy különleges dolog lesz, nem sokszor csináltam ilyet az életemben, mármint nagyobb publikum előtt – mondta a koncert második részének kezdetén Balázs János. – Egy pécsi esetre emlékszem, ahol szuper kéréseket kaptam, de volt kettő közöttük, amelyek nem kis feladat elé állítottak. A két végletet kellett eljátszanom: egy olyan Chopin-etűdöt, az opus 10-esből az 1-est és a 2-est, ami a legnehezebb – tehát az biztos, hogy egy »nagyon kedves« zongorista írhatta –, a másik pedig a »A nézését meg a járását« volt. Úgyhogy azért vannak ebben nehézségek, de hát azt is el lehet zongorázni. Szóval nagyon kíváncsi vagyok, hogy itt most mi lesz.”

Ezt követően a neves zongorista „sorsolással” döntötte el, hogy a műsor milyen darabbal folytatódjon. Kettesével húzta ki az urnából a kívánságokat, hogy azután a zongorához üljön és Mozart, Liszt, Bartók vagy Kodály műveit – egymással vagy épp karácsonyi énekekkel „ötvözve” – megszólaltassa. Balázs János percről percre egyre nagyobb ámulatba ejtette hallgatóit. Egyszerű földi halandóként fölfoghatatlannak tűnt, miként lehet valaki képes arra, hogy a legkülönbözőbb zenei kívánságokat azonnal teljesítse. A nagyérdemű viharos ünneplésben részesítette, ő pedig újabb és újabb kéréseket vett ki az urnából – a Haláltáncot, az Allegro barbarót, a Szerelmi álmokat, a Hull a pelyhest, Rúzsa Magdi népszerű dalát, az Egyszert stb. –, még a három ráadásszámot is a jelenlévők „óhaja” szerint választotta. Ritkán tapasztalható érzéssel, szinte ujjongva hagyta el a nézősereg a Hírös Agórát.