Berkecz Lázár novellája a Váltóáramban

2024. 06. 07., 14:57
Berkecz Lázár, a Katona József Gimnázium 10. osztályos tanulója már több novellapályázaton szerepelt, legutóbb az Író-Deák Vers- és Novellaíró Pályázaton első helyezést ért el Este van… című írásával, ahol egyéb nyeremények mellett a Délmagyar napilap közölni fogja a díjnyertes pályaművet. A tehetséges fiatalt az irodalom mellett a matematika világa vonzza, újabban pedig filmkritikákat ír.

Lázár saját elmondása szerint egy hallomásból szerzett, de közelében megtörtént esemény inspirálta. A novellában az az erőteljes, szinte látomásos bűvölet, ami magával ragadja az olvasót.. Rögtön benne érezzük magunkat a történetben. Figyelemreméltó és nem mindennapi, hogy egy tizenéves fiatalt ennyire mélyen megérintsen a családon belüli erőszak tematikája. Ebben a merész novellában kétségkívül megmutatkozik atmoszférateremtő képessége, az íráshoz való tehetsége, szenvedélye. Gratulálunk a díjhoz, még biztosan hallunk Lázárról!

Berkecz Lázár: Este van…

Pedig jó lehetett volna a nap, ha anya megkapta volna az előléptetést. De nem kapta meg. Már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben, amikor hallottam a kocsi ajtajának csukódását. Furcsa, de az ember képes megkülönböztetni a nüansznyi eltéréseket látszólag egyforma hangokban.
– Szia, anya! Pont jókor jöttök, fél óra múlva kész is van a vacso… – kezdtem legvidámabb hangomon, azonban anya egyetlen pillantása belémfojtotta a szót. – Kislányom, menj a szobádba! – apán látszott, hogy mennyire nyúzott, de a hangja ellentmondást nem tűrt.
Alapesetben egy hozzám hasonló tinédzsernek fel kéne háborodnia, tiltakoznia kéne, hogy „De hát én nem is csináltam semmit!”. Sokat elmond családi életünkről, hogy örömmel fogadtam a felszólítást. A vacsora alatt végig néma csend uralkodott. Sem én, sem apa nem mert egy szót sem szólni. Vacsora után is ott maradtunk az asztal körül.
– Öhm, kislányom, és hogy telt a mai napod? – apa kérdése ártalmatlan volt. Bárki ezt mondta volna. De anya nem. – Elutasítottak. Elutasítottak! És téged ezek után az ő napja érdekel?! – nem szerettem ezt a hangot, mert valahányszor ezt hallom, megbüntetnek.
– Jól van, akkor mondjad, „kislányom”, milyen is volt a napod! – maró gúny, keserű düh. Ezek az érzések visszhangoztak anyám szavaiban. – Semmi különös – suttogtam. A félelmem ösztönös volt, nem mertem felnézni anyámra. Csak reménykedtem, hogy békén hagy.
– Bocsáss meg, nem értettem. Meg tudnád ismételni egy kicsit HANGOSABBAN? – kiabált rám. – Szívem, kérlek, nem kell felemelned a hangodat! Ülj le, és… – apa nyugtatni akarta anyámat, de pontosan tudtam, hogy kísérlete sikertelen volt.
– Drágám, kérlek, ebbe ne szólj bele! Te nem tudod, mit sikerült ma elérnie ennek a szörnyetegnek – anyám figyelme ismét felém fordult. – „Kislányom”! Elmondanád apádnak is, hogy mit műveltél? – kérésnek hangzott, de a hangsúlyból már éreztem, mi következik. Szobafogság… Talán a verést még megúszhattam volna. De fogalmam sem volt, miről is beszél anyám. – Én… nem tudom, hogy mit csináltam.
– Hát ez remek. Akkor hadd világosítsalak fel: elérted, hogy ne kapjam meg a pozíciót! Hirtelen minden félelmem ellenére dühöt éreztem. Rám akarja kenni? Semmit nem tettem ilyen céllal. Nem, most nem hagyom magam. – Tényleg?! És szerinted ezt mégis hogy csináltam? Felhívtam a főnöködet, hogy ne adja neked az állást? Vagy mégis hogyan?!
– Nem. Ennél sokkal… kifinomultabban csináltad. Megszülettél. Aztán két évig itthon kellett maradnom miattad. Az ember azt hinné, hogy ezzel vége, de nem! Tudod te, hogy hány órát loptál el tőlem, amit valami értelmes dologgal, munkával vagy a házasságommal foglalkozva tölthettem volna el?! Az a tapasztalat hiányzik a portfóliómból, amit te elvettél tőlem! De tudod mit? Kimondom: nemcsak ezt tetted tönkre, hanem az egész életemet!
– Én? Én tettem tönkre a te életedet? Nem, ez fordítva történt. Amikor megszültél, arra kárhoztattál, hogy a lányodként éljek! Van fogalmad róla, hogy mennyit szenvedtem miattad? Hány verést kellett elszenvednem, és hányszor kaptam büntetést indokolatlanul?! És ezek után azt mered mondani, hogy a te életed ment tönkre? – ordítottam magamból kikelve. Hogy meri ez a boszorkány azt állítani, hogy mindez az én hibám?!
– Igen! Te kényszerítettél rá, hogy feladjam a hobbijaim! Miattad nem lehetett olyan életem, amilyet szerettem volna! Ha te nem lennél, boldog embernek nevezhetném magam! – kiabált vissza dühödten.
– Így gondolod? Akkor miért nem vetettél el? Jobban jártam volna, mint azzal, hogy az anyám vagy! – már nem féltem.
– Hidd el, próbáltam! Megöltelek volna már a méhemben, de te túlélted! Pedig mindent megtettem!
– Drágám… – próbált közbeszólni apa, de az anyámnak nevezett szörnyeteg egyetlen pillantása elnémította.
– De tudod mit? Megvolt a bosszúm! Mindig is szerettél volna egy kistestvért. És lehetett is volna. Teherbe estem. Ő, akárcsak te, romlást hozott volna az életemre. Csakhogy gyorsabb voltam, és én vettettem véget az övének.
Sok dolgot elviseltem már életemben ettől a nőtől életem során. Megalázott, megvert, és elérte, hogy menekülni akarjak ebből a házból. De ez… Egész életemben arról álmodoztam, hogy van egy kistestvérem. Eleinte csak úgy, mint bármely más kislány. Aztán több lett. Ha lett volna egy testvérem, lett volna kiért szenvednem. Lett volna célja a végeláthatatlan fájdalomnak. Ez volt minden vágyam. De ez ribanc megölte őt.
Nem gondolkoztam. Abban a pillanatban csak a gyűlöletem létezett és a vágy, hogy bosszút álljak a nőn, aki pokollá tette a gyermekkorom. Az első ütésem gyomorszájon találta. A második betörte az orrát. Megragadtam a haját, és tépni kezdtem.
Nem tudom, mi történt. Őszintén, fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy a földön fekszem a konyhapult mellett. Apa tőlem másfél méterre ül, miközben anyám bőg. Nem értem. Apa feje miért van a mellére zuhanva? Mi történt? Megcsúsztam, és anyát megammal rántottam.
Úristen… Apa miért nem mozog? Mit tettem? Apa, mozdulj meg! Kérlek! Az nem lehet, hogy… Nedves a homlokom. Amikor odaérintem a kezem, vörösen húzom vissza. Kinek a vére ez? Az enyém… Kérlek, mondd, hogy az enyém! Az óra. Az óra a földön van. Miért van a földön? Az asztalon kéne legyen, ott volt! Mi történt? Ahogy elesek, magammal rántom az órát.
Apa inge… barna? De hát… reggel kék volt! A kéket vasaltam ki, és azt készítettem ki. Apán az kéne, hogy legyen… Miért vette volna fel a barnát vasalatlanul?
Anyám bőg. Eltörtem az orrát, és most bőg. Ezért meg fog ölni… Úristen! Menekülnöm kell… Menekülnöm kell! Mozdulj meg! Mozdulj, bántani fog!
Apa inge kék. Akkor miért barna? Miért barna az a folt? Nem… Nem! Az kizárt! Apa mindjárt felugrik, és azt mondja, kutya baja. Miért nem mozdulsz? A kés. A konyhai nagy kés. Ez is földön van. Miért? És miért piros?
Mi történt? Anyám felpattan, és felkapja a kést. Bevertem a fejem, és már csak homályosan látok. A kés felém fordul. Meg fogok halni. Itt halok meg. Apa közém és a kés közé lép. Nem látom. Mi történt? Csak sötétség van körülöttem.
Elkezdek föltápászkodni. Eddig azt hittem, menekülnöm kell, de most már rohanni akarok.
– Ez a te hibád. EZ A TE HIBÁD! – azt hittem, tudom, hogy mi a gyűlölet. Tévedtem. Az, ami felém árad ebből a hangból, az a gyűlölet.
– Elvetted tőlem a férfit, akit szerettem! Most pedig utánamész! – tudtam, hogy halott vagyok. Anyám letépte apa hullájáról az övet, majd egyetlen mozdulattal rászorította a nyakamra.
– Kérlek! Anya, kérlek, ne bánts! Könyör… – ahogy még jobban meghúzta az övet, már nem tudtam folytatni. Hirtelen, ösztönösen elkezdtem rúgkapálózni. Nem érdekelt, hogy hogyan, de levegőhöz akartam jutni. Fuldokolom. Fuldokolom!
Egy villanás. Hétéves vagyok, és egy kutyát simogatok. Olyan aranyos. Szinte mintha nem is lenne valódi. Egy újabb rántás az övön. Apa bakancsát nézem. Már fekete-fehérben látom a világot. Tizenegy éves vagyok. Apa fagyit vett nekem, és azt mondta, ne mondjam el anyának.
Nem érzem az övet, és nem látok semmit. Nem érzem az övet, és nem látok semmit. Nem érzem az övet…