Búcsú Oskolás Sándortól

Ő valóban játszotta a focit, nem szeretett erőlködni, sportszerűen küzdött. Egy közönségszórakoztató kötényt – amikor az ellenfél lábai között elgurította a focit – talán többre becsült egy gólnál. Az öltözőben és a pályán is mókamester volt, mindenki kedvelte, szerette. Egyszerűen nem lehetett rá haragudni.

Általános iskoláit Városföldön végezte, majd Kecskeméten a 607-es Szakmunkásképző Iskolában autó és motorszerelőként, a szakma kiváló tanulójaként végzett. A Városföld csapatában kezdett el focizni, majd 18 évesen, 1971 nyarán igazolt a Kecskeméti Dózsához, ahol 1972 végéig játszott, amikor a rendőrség patronálásával működő csapatot megszüntették. Első mérkőzését a jogutód Kecskeméti SC csapatában 1973. március 4-én játszotta. A KSC csapatában 182 mérkőzésen szerepelt, amelyeken 13 gólt lőtt. A KSC színeiben 1979. június 10-én, a BVSC ellen lépett utoljára pályára, majd egy rövid KTE-s kitérő után a Tiszakécske következett, ahol 2 évig rúgta a bőrt. A sok-sok felejthetetlen mérkőzés után nem tudta azonnal a szögre akasztani a focicipőjét és még az öregfiúk csapatában is játszott egy ideig. Az első becenevét az egykori felejthetetlen edző, Pyber Pista bácsi „akasztotta” rá, aki Söndörnek nevezte. Társai körében azonban Osi volt a beceneve.

Az öregfiúk mérkőzésein, a közös találkozásokon szeretett a középpontba kerülni, de megadta a tiszteletet az idősebbeknek. Egy évtizedig focizott még, miután a vidéki Dózsa klubokat megszüntették, de a kohéziót még ma is az egykori Kecskeméti Dózsa közössége jelentette számára is. Ez a csapat egyre fogy, most Sanyival már az egykori Dózsa fiatalabb nemzedékének egy tagja indult az égi focipályára. Sanyi a földön sok-sok derűs percet szerzett játékostársainak, barátainak, vélhetően így teszi ez fönt is, ahová biztosan még egy labdát is magával vitt.

Példás családi életet élt, feleségét Évát rajongásig szerette. Ezt gyakran ismételte, ha találkozott egy-egy közeli barátjával. Neki minden focista közeli barátja volt, mert mindenki barátként tekintett rá is.

Fia 3 évvel korábbi halála után Sanyi nagyon megváltozott, ami teljesen érthető volt. Az örökké mosolygó, viccelődő emberből egy tépelődő, a jövőjét már szinte előre látó emberré vált. Életét nehezítette cukorbetegsége, amely miatt sokat szenvedett, de méltósággal viselte sorsát.

Hétfőn délután 3 órakor kísérjük el a Református Temetőben az égi focipályára, ahol majd visszatér mosolya és derűsen néz majd le ránk, miután egy kötényt adott az ellenfél játékosának.

Sanyi, soha nem feledünk!