Egy kortárs zeneszerző vallott életéről, pályájáról

Az est első perceiben Virág Barnabás, a Katona József Könyvtár igazgatóhelyettese köszöntötte a megjelenteket, illetve a rendezvény előadóját és énekes közreműködőit. „Szívemnek kedves ez a sorozat – mondta –, amelyen kortárs zeneszerzőket és kórusműveiket ismerheti meg a kecskeméti zeneszerető közönség. Volt már előadás Kocsár Miklós Csodafiú-szarvasáról, Gyöngyösi Levente saját kórusműveit mutatta be, Orbán György kórusművészetéről dr. Kiss Katalin, Kodály Zoltán vegyeskari műveiről Erdei Péter beszélt, ma pedig Tóth Pétert Erkel- és Bartók–Pásztory-díjas zeneszerzőt köszönthetjük. Fogadják Őt szeretettel!”

Ezt követően Tóth Péter lépett a színpadra, és a következő bő órában egy rendkívül élvezetes előadást hallhattak az érdeklődők, napjaink ünnepelt zeneszerzője életének több jelentős, vidám vagy épp gondokkal terhelt történetét megosztva beszélt pályájáról. A nagyérdemű megtudhatta, hogy ütőhangszeresnek készült – a dobolás iránti szenvedélye miatt lett a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola tanulója. A komolyzene iránt csak akkor kezdett érdeklődni, amikor az osztálytársai elvárásai miatt ő is elment velük néhány zeneakadémiai hangversenyre, ekkor döbbent rá arra, hogy milyen fantasztikus dolog Bachot vagy Sztravinszkijt hallgatni, vagy egy Beethoven-zongoraversenyt Kocsis Zoltánnal. „Mivel nem voltam igazán sikeres ütős – mesélte –, egyre inkább érdekelni kezdett a zeneszerzés, s egy idő után már annyira, hogy egészen biztosan tudtam: semmi mást nem akarok az életben, csak zenét írni.”

A Magyar Művészeti Akadémia zenei tagozatának vezetője beszélt arról is, hogy a kórusok világa sokáig elég távol állt tőle. „Életemben kétszer énekeltem kórusban, egyszer egészen kis koromban, általános iskolásként, akkor ha hiszik, ha nem, szoprán egyet. Ez persze nagyon gyorsan elmúlt, a hangom elkezdett mutálni, s azután akadémista koromig, amikor kötelező volt énekelni, nem voltam kórustag sehol, akkor is többnyire föl voltam mentve az éneklés alól. Később mondhatni úgy álltam »bosszút« ezért, hogy rengeteg kórusművet írtam; ha már nem énekelhettem, énekeljenek mások! Néha megkérdeznek, hogy hány kórusművet komponáltam, hiszen valamilyen oknál fogva kórusszerzőként vagyok aposztrofálva, amit egyébként nem szégyellek, mert ha belegondolok, hogy Kocsár Miklós és Orbán György számít kórusszerzőnek ebben az országban, ebbe a sorba beállni mindenképpen megtiszteltetés. Szóval ma reggel elfogott a kíváncsiság, és megnéztem, hogy hány kórusművem van. 113 darabot számoltam meg, ami engem is nagyon meglepett, azt gondoltam, maximum 75 lehet. Ebből mondjuk van 4-5, ami igazán jó, a többi meg … (derültség a hallgatók részéről – a szerk.), hát igen, van néhány, amelyeket szinte szégyell az ember, de ezek is az én »gyermekeim«, az embernek a múltjával is szembe kell néznie időnként.”

Tóth Péter szólt arról is, hogy a zeneszerzés tudományára először Kocsár Miklóstól kapott indíttatást. „Nem erőltette a kórusműírást, de negyedikben azt mondta, hogy muszáj valamit írni: vagy dalokat vagy kórusművet. Úgy gondoltam, hogy ha már két rossz közül kell választani, akkor inkább az utóbbit választom.” Így született meg a Weöres Sándor Rongyszőnyeg című versciklus ihlette, gyermekkarra írt Kis szvitje, ekkor szeretett bele a „kórus-írásba”. Később ezzel a művével felvételizett a Zeneakadémiára – sikerrel –, ahol azután Petrovics Emil növendéke lett, s ahol 1990-ben középiskolai zeneelmélet tanári és zeneszerző oklevelet szerzett.

Első jelentős sikerét is az 1984-ben komponált Kis szvittel érte el: az 1992-ben, a Magyar Kodály Társaság és a kecskeméti Katona József Társaság által névadójuk emlékezetére és tiszteletére meghirdetett zeneszerzőverseny 3. díját szerezte meg. „Két évvel a diplomám átvétele után megjelent egy hirdetés a Muzsika című újságban, Kecskeméten Kodály Zoltán és Katona József emlékére zeneszerző-pályázatot hirdettek meg kórusművekre és dalokra. Édesanyám rögtön mondta, hogy nevezzünk be. Én azzal hárítottam, hogy nincs kórusművem, jó meg végképp nincs, de ő erősködött, hogy ott az a kettő, amivel felvételiztem. Végül engedtem, és csodák csodájára a Kis szvittel a harmadik díjat elnyertem. Azt gondolom, hogy ez volt az első olyan mérföldkő az életemben, ami elindított ezen az úton, a kórusok irányában.”

A pénteki rendezvény folytatásában Tóth Péter pályája további állomásaira is kitért. Szó esett a XVI. Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny felkérésére készült Hold-ének című leánykari műve kapcsán a debreceni Kölcsey Kórushoz és annak nemrég elhunyt Liszt-díjas karnagyához, Tamási Lászlóhoz fűződő sok évtizedes kapcsolatáról, a KÓTA 2006-os zeneszerzőversenyén elhangzott és 2. helyezést elért, Dsida-versre írt Lángok című művéről, illetve arról, hogy kórusait kezdetben 20. századi magyar költők – Weöres Sándor, Kányádi Sándor, Nagy László és Dsida Jenő – szövegeire írta, és csak az ezredforduló táján váltak egyre fontosabbá számára a népi szövegek – például a 2000-ben keletkezett Magyar Madrigálok ciklus esetében.

Életútjának különböző állomásaihoz illusztrációként, az adott időszakban átéltek megértéséhez Tóth Péter saját kompozícióiból is ízelítőt adott, ebben a korábbi CD-felvételek mellett a helyszínen a Durányik László vezette Aurin Leánykar is a segítségére volt. A Kodály-, Csokonai- és Príma díjas karnagy irányításával a Kodály Iskola világhírű kórusa Tóth Péter három kórusművét énekelte, köztük a szerző számukra írt, Ubi caritas et amor, illetve Üres a ház című alkotását.

Tóth Péter arról az öröméről is beszélt, hogy szinte kiváltságos helyzetben érzi magát, hiszen immár évtizedek óta kiváló karnagyok és együtteseik felkérésére vagy műveit nekik ajánlva alkothat. „Hadd beszéljek röviden arról, hogy mennyire jó, amikor az ember olyan karvezetőknek, olyan kórusoknak komponál, akiket ismer, akiknek a hangzásával tisztában van, akik nem idegenek a számára, Azt gondolom, az egyik legfontosabb egy zeneszerző számára, hogy amikor elképzel egy művet, akkor lássa maga előtt a karnagyot, hallja a kórust. Egészen más dolgok jutnak az eszünkbe az egyik vagy a másik kórus esetén. Számtalanszor előfordult, hogy elkezdtem egy új művet írni, és nagyjából már az első ütem után tudtam, hogy ezt kinek akarom majd adni. Természetesen egészen más zenét írok egy amatőr kórusnak, és mást a Magyar Rádió Gyermekkórusának, az Aurinnak vagy a Cantemusnak, azaz azoknak, akiknek nincsenek technikai gondjaik. Bár én mindig iparkodtam olyan kórusműveket írni, hogy azok minél többekhez eljussanak, de természetesen vannak olyan pillanatok, amikor ha nincsenek korlátok, akkor megpróbálok a jó értelemben vett szélsőségig elmenni. Nagyon hálás vagyok azoknak az előadóknak, akik a szárnypróbálgatásaimtól kezdve végigkísérik a munkásságomat. Szeretnék köszönetet mondani többek között Erdei Péternek – örülök, hogy most is itt van közöttünk –, Durányik Lászlónak, Tamási Lászlónak, aki sajnos már nem lehet itt, Cseri Zsófiának és Szabó Dénesnek, hogy támogatták a hangjaimat, hogy mások által is hallhatóvá váljanak!”

Az est Virág Barnabás zárszavával ért véget, aki előbb köszönetet mondott Tóth Péternek, valamint Durányik Lászlónak és kórusának, majd gondolatait így zárta: „Sokszor tapasztaljuk, hogy az emberek ódzkodnak a kortárs zenétől, de itt hallhattuk és megtapasztalhattuk, hogy csodák születnek ma is.”

Varga Géza