Gazdag ősi örökséget hordoz a pásztorok zenei világa

Kecskemét legnagyobb komolyzenei nyári rendezvénysorozatának szerda délutáni alkalmán Juhász Zoltán először arról beszélt a szép számban megjelent érdeklődőknek, hogy mi indította a pásztorok zenei hagyományának kutatására. Elmondta, hogy bár a Műegyetem Villamosmérnöki Karára járt, de már akkor érdekelte a zene. Abban az időben a Hungaroton kiadott néhány népzenei gyűjtést, azok között megragadta őt három dallam: egy gyimesi lassú magyaros, egy palóc Vidrócki-nóta és egy dél-dunántúli hosszúfurulyán megszólaltatott muzsika. Mindháromba beleszeretett, így azután barátaival – akikkel a táncházak hozták össze – elhatározták, hogy személyesen találkoznak azokkal, akik mindmáig készítik és használják ezeket a népi hangszereket.

Juhász Zoltán mesélt arról is, hogy életére nagy hatással volt Pál István tereskei pásztor, az utolsó magyar dudás, aki a furulya- és dudazenét még hagyományos környezetben, édesapjától és pásztortársaitól tanulta. Tőle hallotta a furulya eredetmondáját, mely szerint az első furulyát Jézus adta egy juhásznak, amikor az neki és Szent Péternek inni adott egy kútból, pedig ehhez őrizetlenül kellett hagynia a nyáját. Ekkor Jézus lecsillapította az addig szerteszét futkározó juhokat, és elmondta a juhásznak, hogyan készítsen bodzafából furulyát. Így lett a juhászból is „jó pásztor” – a furulya pedig elmaradhatatlan társa. Pál István a dudáról is tudta, hogy pontosan honnan származik. Szerinte egy alkalommal a kecskepásztorkodó ördög a juhpásztor Jézussal kívánt versenyezni. Ezért felgyújtotta mindkettőjük aklát, és azt mondta Jézusnak: az a jobb pásztor, akinek kevesebb állata ég bent. Jézus az ajtón ment be az égő akolba, és egyetlen intésére kiment utána az összes juh. Az ördög viszont hiába próbálkozott ugyanezzel, a kecskéi rémülten húzódtak előle az égő akolba. Ezért az ablakon ugrott be, és azon keresztül hajigálta ki a kecskéket. Egy bakkecskéje még így is bent égett. A szenesre égett kecskefejet meglátva az ördögnek ötlete támadt és így szólt: „Na ott a dudafej a’!’ Így lett a kecskefej a sípszár feje.

Szó esett arról is, hogy ha a furulyás és dudás pásztoroknak felteszik azt a kérdést, milyen alkalommal a legjobb furulyázni, a válasz egyöntetűen az, hogy az állatok mellett, a legelőn. Elhangzott továbbá, hogy  a pásztorhangszerek nemcsak játékszerek, hiszen az állatok „értik” ezek szavát, és megtanulják, hogy ahol a furulya vagy duda szól, oda érdemes odamenni. Erdély több vidékén is, de Gyimesben különösen ismert egy olyan, furulyához kötődő zenei műfaj – az egyik megnevezése: „A juhok nótája” –, melyben rögtönzött, keserves, siratozó furulyadallam szól a nyáj elveszte felett, majd szabályos strófikus vagy ütempáros táncdallam, amikor azt hiszi, megtalálta őket. A lassú-gyors rész visszatérően ismétlődik, míg csak tényleg meg nem lesz a nyáj.

A keresztény ünnepek rítusaiban is fontos szerepük van a népi hangszereknek. Az éjféli mise előtt például a pásztorok kolompokkal, csengőkkel, ostorokkal, dudával és furulyával járják végig a falut, hogy „ébresszék” a népet az éjféli misére. Sajátos munkaeszközeik tehát a gonosz erők elűzésének szertartási eszközei is egyben. A miséről kivonuló népet pedig dudaszóval, a betlehemesek énekeit játszva fogadja a templom előtt a pásztor.

Az előadás során – nemzetközi kitekintést is adva – szó esett a furulya, a duda és a kolomp eredetéről, fotók és videofelvételek segítségével az érdeklődők megismerhették a népi hangszerek magyar nyelvterületeken ismert változatait épp úgy, mint a más országokban, például távol-keleten használtakat – többek között már a sumér és egyiptomi kultúrákban is ismerték ezeket a hangszereket,  agyaghengereken és kőtáblákon legeltető pásztorok kezében látni a furulyát. De nemcsak beszélt mindezekről Juhász Zoltán, több zeneszerszámot meg is mutatott, jó néhányat meg is szólaltatott. Előadásával, mely során óriási hévvel, szenvedéllyel beszélt a pásztorokról, életükről és hangszereikről, osztatlan sikert aratott a megjelentek körében.