Muflonbőrből sámándob, kostökből pipazacskó

Kaszap táltostól a "Kovács tímár"-ig

Térdig érő hó volt, mikor 53-ban meghalt Sztálin és apám kiszabadult Recskről – fogad Kovács József tímár, ahogy betessékel házának udvarába. „Nem fecskefarokra haraptam a rétest” – idézi munkatáborból visszatért apját azt illetően, hogy milyen indokkal vitték el. Persze, a bőrök miatt. A túlélést nem utolsó sorban annak is köszönheti, hogy fizikai munkát végzett, „800 kalóriával jól fel volt vértezve, nem, mint a párttitkárok” – teszi hozzá epésen. '48-tól zárlat alatt volt a Rákosi idejében, nem adták ki az ipart, hogy „nehogy aztán bőrgyárat csináljon” és akkor meg elkapták a bőrrel…

Az udvaron néhány sor szőlőtőke is akad, mielőtt a bőrökre térnénk, kis szőlészeti ismertetőt tart. Mint meséli, ősei háza táján mindenkinek volt szőlője, nagyapjának nyolc hold kadarkája, a Máriahegy, Szolnoki hegy környékén. „A kadarka sérülékeny volt, a kövidinka mindig tökéletesen termett.

A budai kocsmárosok jártak le ide, hogy a kadarkabort elvigyék. „Főleg szőlők voltak itt, mert bor az köllött az élethez.” Na és persze a disznók –  „megepröztetésük” a gyerekek kiváltságos feladata volt – idézi fel a régi emlékeket. „Minden egy szem érett epör az egy csepp zsír” – teszi hozzá.

1854-től már tősgyökeres kecskeméti tímárcsaládként jegyzik a „Kovács tímárékat”. A Bethlenváros kiváló terepnek bizonyult a mintegy huszonvalahány tímár megtelepedésének, hiszen az ilyen „vizes mesterséghez”, amilyen a szűcsöké is, alapvető a vízközelség és a szennyvízelvezetés. Ennek kapcsán városunk mára már egyetlen tímára szívesen fejtegeti Kecskemét olyan egyedi helytörténeti kuriózumait, mint például Kaszap táltos legendáját, aki a hagyomány szerint Árpád fejedelem kardjával fakasztott vizet a Kaszap utca-Ceglédi út találkozásánál.    

A piaristák helyén a történelmi Dellő-tó, Dellő-mocsár környékéről indultak a dinasztiák, Kovács tímár apja is csak 1945-ben költözött át a Szent István városba, a Palást utcába, ahol az egykori és jelenlegi műhely található.

Dédnagyapjának hat fia és hat lánya született, mind a hat fiúból tímár lett. Nagyapja Újpesten tanulta ki a mesterséget.

„A Váci úttal párhuzamos Nyár utcában bőrgyárakban. A mesterkörútja után ott telepedett le és 1927-ben, a korona-pengő váltáskor jött vissza ide Trianon után, mikor Pesten már nem volt lehetőség kisiparra. Nagy volt a konkurencia, meg nem volt már bőr."

Az 1800-as évek végén tímárként a mesterkörútját járta, fölment Felvidékre, Kárpátalja és a Marosok meg a Körösök völgyiben is egy-két havonta, félévente máshol dolgozott. Volt a nagy ládája és azzal utazott” – ecseteli. Neki egyetlen, 1916-ban született fia választotta a mesterséget. Kovács József tőle vette át a hagyományt: „hiába az iskola, abba benne köll lenni” – jelenti ki. Nem csupán beleszületett a szakmába, benne élt, az apa egészen haláláig avatta a mesterség fortélyaiba fiát. „Reggel leadtam a gyerekeket az óvodában, vagy az iskolában, jöttem ide reggel nyolc után, és akkor a fater mondta, hogy mit kell csinálni, nem kellett fontolgatni. Az a legnehezebb, hogy mit vegyek előre, melyik folyamatot fejezzem be, melyikért fognak jönni, honnan kapok egy kis pénzt” – fejti ki. Mindemellett dolgozott 1990-ig a BRG szerszámműhelyben is.

A mesterség

Kovács István tímár, miután átvette az apai örökséget, mindig is egyedül dolgozott. Fiának is továbbadta a tudományt, de jelenleg nem bizakodik a folytatásban. Kecskeméten hajdanán több mint húsz tímár is működött, mára egyedül maradt. Mint mondja, a város egyetlen szűcse is nemrégen halt meg, így valóban kihalófélben a bőrkikészítés tudománya. Országosan is csak néhány tímár dolgozik. Hozzájuk fordulni mára már luxus. A műhely fenntartásához először is szükség van 15-20 óriási hordóra, melyek darabja 20 ezer forint körül forog. A legolcsóbb bőrolajnak is 4000 forint literje, a hordónyi zsiradék 200 ezer...És akkor még a műhely, a speciális kéziszerszámok nincsenek meg. Persze gépesíteni is lehet, ismer ilyet, a jászságban egy tsz-elnök fia a 90-es években tudott venni gépeket a megszűnő kisiparosoktól. „De ha már belefektetnek több milliót a kezdetleges vagy modernebb gépekbe… ha rolls-rolls állna itt, akkor nehogy már én vezessem!, hanem hátul ülök, konyakozok és van egy sofőröm” – jegyzi meg ironikusan.

„Tehát, aki ennyit belefektet, az nem fog nekiállni masszírozni kézzel-lábbal, a gépesített dolgokat is tudja alkalmazni. Akkor meg már köllene hozzá alkalmazott, az meg már nem éri mög, és aki már gépesítve dolgozik, az meg azt követeli meg, hogy 100-200db bőrrel dolgozzon, ajtót se nyitnak egy rühes báránybőrre, kutyabőrre, macskabőrre, vagy nyúlbőrre, hogy átvegye és kikészítse, mert az hátramenés” – fejti ki.

Nagy változás a régi időkhöz képest, hogy már nem a szakembereknek – csizmadiák, cipészek, szíjgyártók, szűcsök – adja el a megmunkált bőrt, hanem a nagyközönségnek: „Megvették a bornyúbőrt, kecskebőrt, birkabőrt, a vékonybúl bélést csináltak, a vastagból lószerszámot. Akik most idejárnak, nem értenek hozzá.”

Megyünk a gépek felé – természetesen modern gyártmány nem található a műhelyben, mind-mind több száz éves gyártmány. A vasalógép hátul áll, hatalmas méretű, nagy bőrökhöz is megfelelő. Odébb található a húsológép: ez a szőrből is kiszedi a bogáncsokat. Mutatja a különböző szerszámokat: húsolókés, kaszakés, húsolótőke, bőrfogó, suszterfogó, tímárfogó... "Ez kint volt a Don-kanyarban faternál", mutatja – "tolókés, ezzel lehet levágni a szíjat – a spanyolok ugyanilyet gyártanak, benne van a katalógusban, ennek harapni kell..." A motolláskádban áramlik a víz, ezt mosásra használja húsolás, áztatás után.

A földön több kiterített, "friss szerzemény", ezeken még érződik a hús szaga. A kérdésre, hogy nem undorodik-e olykor, Kovács tímár értetlenül néz: "amiből még előzőleg kinyerték a húst, az miért volna undorító? Egy disznóólnak is van szaga, akárhogy is ki van tisztítva. Az erjedés büdös, de egy nagyon jó folyamat, ez jó dolog" – szögezi le.

A gépek utolsó állomása egy különleges szerkezet, a hupuka, ami magyar találmány: húsol, pucol, kaszál. Otthonos mozdulattal ül fel rá, ami már csak azért sem meglepő, hiszen még ő készítette a 70-es években. Amellett, hogy pucolja, közben meg is puhítja a bőrt.

A tímár nem foglalkozik nyúzással, de előfordult már, hogy rákényszerült, nem mindig kapja megfelelő állapotban a bőrt. Persze rögtön látszik rajta, ha beteg volt az állat, vagy rosszul végezték a nyúzást: úgy kell csinálni, hogy ne lyuggassa ki a bőrt. "Most készítettem ki a szibériai tigrisbőrt fejjel-farokkal-mindennel, én nyúztam meg a farkát, ott vannak a farkcsontjai, 3 méteres volt. Az ötmázsás marha rámájára feszítettem ki, még le is lógott róla. Őrült védelem alatt áll, mert pár száz van belőle összesen a világon" – meséli. Itt minden kézimunka, nagy odafigyelést igényel, nem úgy mint a bőrgyárakban, ahol eleve 2 centisre lenyírják a szőrt. A fejek kikészítésének is megvan a módja: ki kell főzni alaposan, majd konzerválni. A tülköket is le kell főzni óvatosan, úgy hogy a szaru nehogy szétfőjön, majd fehérítővel kifehéríteni. Az se mindegy, hogy lőtték-e vagy taglózták az állatot, avagy lefogták, kikötötték és egy vagy két nagy ütéssel beütötték a fejét.

Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy milyen állapotban van a bőr. Például a hasi bőrnél megállapítható, "ha megszületett és meghalt a bornyú, és nem nyalta le a magzatmázat az anyja", mert magzatmázas a bőr. Ebben az esetben olyan tapadással van ellátva, az anyjának kell egy fél napot lenyalni. "Ha szőrösen akarná az ember készíteni, akkor nagyon bonyolult leszedni róla, mert olyan, mint a meztelencsiga – fogott már ilyet? – nem lehet lemosni, homokkal esetleg..."– taglalja.

Nincs két egyforma bőr

A cserzés egy titokzatos, ráérzést és nagy tapasztalatot igénylő folyamat. Hiába magyarázza el elméletben a kérdezősködőknek, elmondás alapján biztosan nem fog nekik sikerülni. El kell távolítani a kiáztatott bőr egy rétegét, kimosni a szőrt, kiáztatni. A felesleges zsírt, húst le kell szedni mésszel. A cserzőanyag legősibb hozzávalója a timsó, a savas-sós lébe, azaz csávába kell áztatni a bőrt, hogy a cserzőanyag fixálja, hogy feszessé és "jófogásúvá" váljon.

A tobakos tímárok, a délvidéki török tímárok abban különböznek, hogy nem a növényi makkcserzést alkalmazták, hanem a cserszömörce főzetét, ennek nagyobb a cserzőanyag tartalma.

A mai cserzőanyagok legtöbbször gyárilag készülnek, Kínából, Indiából hozzák, "de olyanok, hogy önmagát fölemészti, tönkremegy a hatóanyag. A fehértimsót még nagyapja használta, az olyan, hogy még mindig lehet benne bízni."

Timsónak nevezik a fémek sóját. A timsó a legősibb cserzőanyag, amit a magyarok hoztak be. A timföldben fordul elő, a természetben is van 10-15 százalékos kiválás, ezt föloldva lehet használni cserzésre. "Ezzel nyerték meg a magyarok a háborúkat, a hadfölszereléssel, mert a növényi cserzésű bőrök két-három év cserzési idővel rendelkeznek: "hogy abból jófajta legyen, két-három éves cserzési idő kell, lassan diffundál bele a cserzőanyag" – fejti ki.

A pácolás is meghatározó, a pácanyag lehet: hasnyálmirigypác, ganépác: kutyagané, galambtrágya. Erjeszteni kell, rugalmassá teszi a bőr felhámját. A galambtrágya a legtermészetesebb, ezt ő is használja, mindig van a padláson.

Ahhoz, hogy megállapítsa, hogy jófajta bőrről van-e szó, nem beteg állaté volt-e például, a tímármester azt mondja, elég ránéznie, megtapintani sem szükséges. Az sem mindegy, hogyan van megnyúzva. Találkozott már olyannal, hogy szakszerűtlenül a hátán hasították föl, noha normálisan a hasán 4 t-vágással kellene. „Akkor nem tudja az ember, hogy gyün vagy megy az az állat” – teszi hozzá.

A legkülönfélébb állatok bőrét dolgozta már föl – "a teknősbéka bőrét nem készítettem még..." – A közeli vadaskertből kerültek hozzá egészen különleges prédák is. A tigris, hal, medve- és a kígyóbőr sem ismeretlen terep számára. Ahogy végigsétálunk a telephelyen, sorra mutatja a kígyóbőröket. Ezek közül már van, ami egészen kiszáradt, szinte papírszerű, saját kezűleg nyúzta őket. Az egyik elpusztult kígyóban 12 tyúktojásnyi tojást is talált. A szarvasbőr nagyon vastag, a nyaki bőr éppen a dézsában ázik, nemrég húsolta. A báránybőr a lepedő alatt is igazi ágymeleget biztosít, nyugtat, a szivaccsal szemben, ami átszellőzik. Nem jönnek rá, hogy miért idegesek – jegyzi meg.

És hogy melyik bőrrel szeret leginkább dolgozni? "Az a jó, hogy mindig mással" – hangzik a határozott válasz. Volt egy nagyon megrázó élménye, mely a legkülönösebb tapasztalata is: egy, az állatkertből származó majom bőrének kikészítése – mint mondja, olyan érzése volt, mintha emberi bőr lenne...

És persze rendszeresen dolgozik marhabőrrel, birkabőrrel, kecskével. A racka bőre az egyik legjobb, a marhabőr pedig főként szíjakhoz, lószerszámokhoz való. Nyers állapotban a legerősebb, akár évekig bírja. A sámándobok is népszerűek manapság, azokhoz finomabb anyag szükséges, ezt cserzetlen borjúbőrből készíti. Ahogy haladunk, hordóban egy kosfej fürdik az oldatban, "ezt majd le fogom főzni", tovább lépve egy muflon herezacskó és kostökzacskó ázik – "megtömöm fűrészporral és akkor lehet belőle pipazacskó" – tájékoztat.

A tyúkbőrt régebben a kígyóbőr helyett, annak hasonlósága miatt használták, tyúk és pulykafeldolgozó üzemekből szerezték be. A tyúkok lábán ugyanis hasonló mintázat van, mint a kígyóén, krokodilén. Cipőket, ridikülöket készítettek belőle. Hasonlóan kifinomult terület a merinógyapjú. A merinó kisbárány bőre nem erős, kifejezetten finom szőre miatt tenyésztik. Ehhez kapcsolódóan elmeséli: ahogy megszűntek a távoli nemesszőrme felhozatalok, arra használták a merinógyapjút, hogy különleges technikával előállított nemesszőrnek nézzen ki lenyírva, megfestve, fényezve, megvasalva, akár a hód-, a fókabunda és a többi nemesszőr.

De luxusnak számít-e manapság tímárhoz fordulni, mikor a bőrgyárak, üzemek elvégzik a tömegmunkát? A tímármester válasza egyértelmű: igen. Távolról is ideküldik hozzá a bőröket, ami a postaköltséggel együtt nem kevés plusz kiadás, ráadásul hatalmas, olykor 15-20 méteres kerületű marhabőrökről van szó. "Elküldik; egy báránybőrnek az elkészítése mondjuk 10-15 ezer forint, és akkor van neki 25 ezer forintból egy 15 ezer forintos készítésű báránybőre. Ez az abnormális" – jelenti ki. Szinte minden darab bőrnek, ami hozzá kerül, más gazdája van.

A sok-sok munka, fáradság persze nem kifizetődő, a kérdésre, hogy miért csinálja mégis, csak ennyit felel Kovács tímár: "Hát mit csináljak? Nem tudok a telefonnal játszani, meg nem is akarok. Ez egy jó elfoglaltság – meg sikerélmény."