Könyvajánló – Anna Gavalda: Szerettem őt

    Mit is jelent „megragadni a napot”? Anna Gavalda nem filozofál a kérdés fölött. Különös hangvételű regénye, melyet harmincéves kora körül publikált, egy család szétbomlása köré épül, s váratlan fordulattal terelődik az após alakjára. A két főszereplő hol csipkelődő, meghitt hangnemben évődő, máskor már-már szerelmesen civakodó párbeszédein keresztül kerülünk bele két történetbe. A férje által egyik pillanatról a másikra elhagyott nő két kislányával marad egyedül, s az összeomlásközeli helyzetekben apósa támogatja, veszi kezébe a gyeplőt. A távolságtartó, addig szótlan és megközelíthetetlen nagyapa alakja váratlanul más megvilágításba kerül. Fia aljasságát próbálva „jóvátenni”, ennek képtelenségébe futva tárulkozik ki végül menye előtt, mely kitárulkozás megvilágítja a generációkon átívelő sorsközösséget, a már-már kódoltnak bizonyuló hatásmechanizmusokat.

    Ebben a kamaradarabszerű, fojtott levegőjű kis regényben feltárul egy elsöprő erejű szerelmi történet, mely alapjaiban változtatja meg az apósról festett, megrögzött képet.

A pillanat megragadásának képessége itt magának az életnek a megragadása, s lassan körvonalazódik a kérdés, hogy vajon a boldogság-é is? Itt a probléma: a családját elhagyó férfi lehet-e boldog? Az após megadja a választ, mégis ott motoszkál a sejtelem, hogy valamiképpen fiában reméli saját elpuskázott döntéseinek, gyávaságainak újraformált beteljesülését.  „Vannak a bátrak és vannak a megalkuvók” – mondja. A biztonságos hétköznapokból kilépés azonban nem csak önmagában van jelen, hanem mások, a hozzátartozók relációjában is, mely ürügyet is szolgáltat, ugyanakkor a hazugság méltatlan hálójába sorvaszt.

„Megfelelt” – milyen undorító! – mondja a nagypapa a szót ízlelgetvén. Az ember, a férfi, aki az első szembejövő nőt feleségül veszi, majd nem találja a hétköznapok boldogságát, egy hirtelen beköszöntő, elemi erejű szenvedélybe veti magát, de ebben sem mer elmerülni. Paradox módon ezt a szerelmet viszont a hétköznapok hiánya sújtja, teszi tönkre.

A carpe diem! – felszólítását, mélységét leginkább példázó történet a könyvben az egyik unoka társaságában bomlik ki a legszebben, mintegy záróepizódként:

Egy nap, ez már elég régen történt, leugrottam a pékségbe a kicsi lánnyal. Ritka alkalom volt, hogy együtt menjünk valahová. Az is ritka volt, hogy kézen fogva sétáljunk, pláne kettesben. Azt hiszem, vasárnap reggel lehetett, elég sokan álltak sorba, mindenféle sütit meg tortákat vittek. Mikor kijöttünk, kérte, hogy törjem le neki a baguette ropogós végét. Nemet mondtam. „Nem” – feleltem neki –, „még nem lehet. Majd ha az asztalnál ülünk. Aztán hazaértünk és asztalhoz ültünk. Együtt a kis család. Én szeltem föl a kenyeret. Ehhez mindig ragaszkodtam. Be akartam tartani az ígéretemet, úgyhogy fogtam a serclit és átnyújtottam neki, de ő rögtön odaadta az öccsének. „De hát azt mondtad, hogy meg szeretnéd…” „Az akkor volt” – felelte, miközben szépen kihajtogatta a szalvétáját.

Elszalasztott pillanatok, a boldogság karnyújtásnyira, „akkor voltok” reminiscenciái, s a „mindent rosszul csináltam” érzése.

A beszélő itt nem ítélkezik, megállapít és tovább lép a fojtott levegőjű kis ház légterében. Az egész történet egy helyszínen játszódik, mégis a sorsok, a megelevenedő múlt széles horizontot futtatnak elénk, a kamaradarabban különböző zenei szólamok hangzanak föl, az élet nagy drámái kis terekbe szorítva, feszítve szét a jelen falait. Minden egyes szónak, mozdulatnak, rezdülésnek jelentése van. „Gavalda regényében a vigasztaló is vigasztalan marad.” – olvassuk a könyv fülszövegében, és valóban van valami letargikus vigasztalanság az após alakjában, ami mégis egyfajta tartással, őszinteséggel párosul. Mert érezzük, az az ember, aki legalább magával őszinte tud lenni, még nem veszett el teljesen.

    Izgalmas, ahogyan megtörti a szerző a szöveget, mely azonban sohasem kelti a töredezettség benyomását, inkább még intenzívebbé teszi az atmoszférát.

A válástól meggyötört nő, aki próbál „túlélni” gyermekei közt, enyhülést nyer apósa közelében, aki igazi törődéssel foglalkozik vele. Ebben a szűk körben, a szenvedéstől összepréselt levegőtlen házikóban mintegy ráeszmélnek egymásra, tudatosul bennük a másik végtelen emberi értéke, puszta jelenlétének fontossága: „közelebb állsz hozzám, mint a saját lányom”; „mekkora dolog, hogy vannak ezek a lányok” – fakad föl a felismerés apósban és menyben.

Közben belepillanthatunk a tragikus sorsú öcs melodrámájába, reménytelen szerelme egy másik reménytelen esetet is napvilágra hoz a múlt homályából. A gyilkos kórral küszködő titkárnő szerelme a halál torkában, mely megrázó jelenetben összpontosul.

Kérdések csapongnak: „Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy elfelejtsük az illatát annak, akit szerettünk?” – hangzik el egy helyen; a másik hiányának maró térfoglalása pedig olykor humorba fordul.

„Egy nagy gubanc vagyok” – hangzik el máshol az após szájából, aki a bor hevében szinte élvezettel tépi föl a múlt legtitkoltabb sebeit. A meny szenvedését apró mindennapos kiruccanásokkal, főzőcskézéssel és figyelemeltereléssel próbálja orvosolni, melyre olykor dühödt válasz érkezik, de bölcsen mögéje lát a fájdalomtól eltorzult érzelmeknek, sosem sértődik meg.

Chloé, a meny, az elhagyott nő hasztalan próbálja feldolgozni a traumát, hogy a metrón határidőnaplóját lapozgató családanyából és feleségből egyik pillanatról a másikra eldobott feleség lett, akit ráadásul a férje egy másik nőért hagyott faképnél. A nő, aki otthon van az életben, s otthon is akar maradni benne, az iróniához, öniróniához és a síráshoz fordul.

Az ember hihetetlenül önmegtartóztató tud lenni, aztán egy téli reggelen egyszer csak fejébe veszi, hogy négy kilométert gyalogol egy doboz cigiért, vagy mondok mást, az ember szeret egy férfit, csinálnak két gyereket, aztán egy téli reggelen a férfi elmegy, mert mást szeret. Kicsit zavartan hozzáteszi, hogy sajnos tévedett.

Mint a telefonban: „Elnézést, rossz számot hívtam.”

A lét abszurditása, a sokféle szeretet-árulás, a másik lényének elhervasztása, a „mesterkét idill” megvetése, szomorúság és szédület, mind helyet kapnak ebben a nagy érzelmi regisztereket, hihetetlenül finom árnyalatokat fölvonultató, mesterien megkomponált regényben. Üzenete valamiképpen, hogy uralni az életünket naivitás, az egyetlen, amit tehetünk, hogy ne veszítsük el, hogyha átadjuk magunkat neki, hiszen úgyis erősebb nálunk.

(A regényt Tóth Krisztina fordításában veheti kezébe a magyar olvasó.)

/Anna Gavalda, Szerettem őt, ford. Tóth Krisztina, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2005/