Könyvajánló – Bartis Attila: A kéklő pára

Bartis Attila regényei (A nyugalom, A vége etc.) – mint minden valamirevaló tehetség esetében – a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaznak. Még hogyha nem is nevezhető formabontónak (van még manapság mit szétbontani, fölbontani?), mindenesetre csak részben kapcsolódik a klasszikus történetmesélés hagyományaihoz. A novella műfajának egyik lényegi eleme az epizódszerűség – az első században élt Petronius Satyriconját szokás emlegetni az újabb kori novella elődjeként, ahol a történetek közti epizódokként szerepelt, a keleti Ezeregyéjszaka történetei szintén előzményként tekinthetők, majd sokkal később Boccaccio emelte Európa színterén önálló irodalmi műfajjá a Decameron keretes novellafüzére által.

A nevek különösen fontos atmoszférateremtő erővel bírnak. A felütést nem más adja, mint Hrabal – az első rész ajánlása (felesége után) egyenesen neki szól: Hazugságok Bohumilnak és más történetek címen. A nemzetek és kultúrák közötti összefonódás jegyében mintegy újjáteremti a hrabali életérzést, de transzponálva. Ez a világ, a Bartis-novellák világa ugyanis nagyon mélyen belegyökerezik Erdély és a kisebbségi lét történelmébe. Nem elhanyagolandó az sem, hogy a szerző is szerepet vállal a műben, beleépíti önmagát (mikor megszólítja teljes nevén magát) – az iróniájában távolságtartó stílus mögött jelen van tehát a felelősségvállalás.

Egységessé teszi a könyvet a címválasztás is, mindegyik novella egy névből és egy alcímből áll. Az egyik rövidke írásnak az adja különlegességét, hogy a választ éppen csak az alcímből következtethetjük ki, annak ismerete nélkül nem volna megfejthető a történet.

Többszörös csavar jellemzi a megformálást, hiszen amellett, hogy Hrabalra reflektál, aki a különös, bizarr, abszurd és pikáns, őrültnél őrültebb mesék mestere is, még rátesz egy lapáttal, hiszen hazugságokként ajánlja történeteit. Az elbeszélés és az irodalom egyik csodája, hogy nem számít a szerző kifejezett értékelése, avagy önkritikája, az avatott olvasó nem dől be a játéknak, a különböző szerzői fegyelmeztetések ritkán hatásosak, csak saját benyomásaira figyel. Ismeretesek Esterházy Péter ki- és beszólásai (lásd Harmonia Coelestis), sokszor gyilkos öniróniája (pl. Javított kiadás), ha csak a „kortárs” magyar irodalmat vesszük például.

Bartis Attilánál valami komor iróniával és lemondással társul a humor: így kerül például minden jelentés „a budi postaládájába”, vagy cserélődik föl Bolyai nevei Bokaira a párhuzamosok érintkezésének problematikájával a háttérben.

    A nagy világesemények lecsapódása a kisember életében központi motívum szinte mindegyik rövidke novellában. Írói bravúr, ahogyan ütközteti a két világot: a holdraszállás világraszóló eseményének közepette megjegyzi: „A két űrhajós most kifeszíti a svájci gyártmányú napszélgyűjtő ponyvát. Hélium, argon, neon, kripton és xenon gázrészecskéket fognak be vele. Engem Nagyanyám közben átpelenkáz.” Ezek után következik a sajátos tetőpont: „Te is légy átkozott, Bartis Attila”, s üti le a labdát az „azt ne tudjátok meg soha” szófordulattal. Nyelvezete a rapszodikustól az ironikuson át egészen a lírai dallamosságig terjed. Nem érződik a hangolás, rákészülés, s a legtöbb üzenet az eseményeken keresztül érkezik.

 A látszólag olykor könnyed történetek mögött is súlyos élettragédiák húzódnak kimondva-kimondatlan. Az olvasó rákényszerül, hogy a sorok mögött is olvasson. Nehéz a történelmi valóságtól elvonatkoztatni például egy ilyen mondat kapcsán: „…aztán kilencszázhúszban nagyapám ráparancsolt a prímásra, hogy addig húzza neki a Himnuszt, míg a románok szét nem lövik a kocsmáját”. Ez épp az első mondat, de utána sem engedi lejjebb ereszteni a húrt, hiszen megtudhatjuk, hogy Balogh Pistának kigyulladt a nagybőgője.

Később megismerkedünk özvegy Májernéval, akit férje olyan tévésztárok alakjában zaklat a túlvilágról mint Onedin kapitány, vagy éppen Colombo. Az unalom hétköznapjaiba váratlan abszurditással toppan be a kétfejű bárány története. A holdralépő Neil anekdotikus szuperprodukciójához fűződően pedig tanúi lehetünk, ahogy megáll az idő, megismerhetjük Piros Károly, majd Kakasdi Piros Károly, a csótányirtóból lett költő egyre bővülő históriáját, a fotósként is alkotó szerző Engelhard alakját is megidézi, s egy halott asszony hajának illata különös megrendültségig fokozza a hangulatot, majd olyan fontos megállapítások kerülnek napvilágra, mint hogy van amit nem azért nem szabad megtenni, mert „mit szólnak hozzá”, hanem mert egyszerűen nem illik megtenni, ahogyan azt is, hogy a fél szó sokszor veszélyesebb, mint a teljes egészében kimondott, hisz az előbbi már magva a találgatásnak, s hogy a mozdulataival sokkal nehezebben hazudik az ember, mint a történeteivel. Találkozhatunk Joachimmal, aki beszéli az állatok nyelvét, s bepillanthatunk az Úristen lelkivilágába, aki elsírja magát, amikor meglátta a világot, de nem volt, aki megvigasztalja. Egy mutatványos ismeretlen mutatványa is terítékre kerül.

Nem fér hozzá kétség, hogy – a szerző meghatározása szerint – eredetnovellákról van szó, melyek örök emberi kérdéseket boncolgatnak, s egyúttal egy olyan kultúrkörbe, szóatmoszférába vonnak be bennünket, mely személyes identitásunkat, nemzeti hovatartozásunkat is a leglényegibb pontokon érinti.

/Bartis Attila, A kéklő pára, Magvető, Budapest, 1998/