Könyvajánló – Borbély Szilárd: Nincstelenek

/Már elment a Mesijás?/

KÖZLEMÉNY
2023. 12. 09., 17:00
A Nincstelenek Borbély Szilárd csaknem tíz éve távozott, tragikus sorsú kortárs írónk megrázóan valóságos dráma-regénye. A 2013-ban publikált mű a magyar irodalom egyik alapművévé avanzsált, az Év könyvének választották, nem véletlenül. Mégis, nem került be kitörölhetetlenül a köztudatba, ahogy maga az író sem oly módon mint mondjuk egy Esterházy, Nádas vagy Krasznahorkai. A könyv a kívülállásról szól, így hát be is teljesíti sorsát – hogyha hagyjuk. Ami biztos, hogy több ez, mint társadalomrajz, több mint dokumentum. A gyermekkor nyers és velőkig hatoló fájdalma és szikrázó tisztánlátása elevenedik meg a könyv lapjain.

Más elismerni és megérteni valakit, valamit. Ki mondhatja el, hogy érti akár önmagát? De főként egy titokzatos alkotó esetében bizonyul merészségnek. Sokan közelítenek hozzá, könnyű róla mesélni, könnyű leírni, mi is a témája ennek a hiányaiban is felragyogó intenzitású regénynek – de minek? Mivel leszünk többek, hogyha elmeséljük történetét, akit érdekel, elolvashatja. Persze fontos a történet, de nem valószínű, hogy meghozza a kedvet az olvasáshoz.

Mi az, ami miatt egyedülálló és oly törékeny ez a szöveg, s törékenységében mégis betonkemény? Ennek titkát kutatni érezheti talán érdemesnek a mindenkori olvasó. Hiszen senki nem kíváncsi az elbizakodott íróra, ki tehetsége teljében csak dőzsöl és aratja a babért. Annál inkább kelt figyelmet az a bizonyos faktor, melyről egyik legnagyobb költőnk, Pilinszky „mezítelenségi fok”-ként szól. Borbély Szilárd művészetében az a különleges, hogy mezítelenségében is megőrzi mélyről jövő kifürkészhetetlenségét. Tudjuk, az élet nem bánt vele kesztyűs kézzel. Egy korábbi, 2008-ban megjelent kötete, az Egy gyilkosság mellékszálai egyértelműen utal a családi traumára, s későbbi alkotásain is átvérzik. Anyját éppen karácsony napján gyilkolták meg, apja több évvel később halt bele sérüléseibe. Soha nem tudta magának megbocsájtani, hogy nem látogatott el hozzájuk aznap, s nem tudta megakadályozni a szörnyű tettet. Ő maga „tragikus hirtelenséggel” hunyt el ötvenévesen.

A Nincstelenek keserű elbeszélés, de a maga nemében letehetetlen, mert ez a keserűség ugyanakkor egyfajta létesszenciát is tartalmaz. Nem tudjuk kivonni magunkat hatása alól, mert érzékeljük, hogy kis részleteiben, néha a legapróbb mozzanatokban a mi gyermekkorunk, a mi szenvedésünk, a mi magyarságunk, a mi kívülállásunk is kendőzetlenül és megmásíthatatlanul ott van. Furcsa, önpusztító módon épp azok az epizódok kerülnek nagyító alá, melyekre senki nem akarna emlékezni. Azokat a hiányokat és hibákat fedi föl egyéni sorstól függetlenül, melyek a lélek legszégyenletesebb, s legszégyenteljesebb bugyraiból kavarognak föl.

Az éhező gyerek, aki nem bír gyomra maró korgásától elaludni, akit naponta vernek szóval és tettel, a falu szereposztásai, melyekből nincs menekvés. Mesijás, aki a „falu bolondjaként” egyúttal krisztusi figura – a budikat takarítja nyomorában, a megtisztulás, a tisztulás parabolája? Ugyanakkor az alcím: „Már elment a Mesijás?”, mely a regénybeli szereplőre utal, nyilván tágabb horizontot pásztáz. Várunk, mint Beckett Vlagyimirja és Estragonja, de a megváltás csak a jelenben valósulhat meg. A jövő itt mindig reménytelen. Remény csak a ritkán feltündöklő anyai nevetésben, a testvéri szolidaritásban, a megszerezhető cukros zsíroskenyérben található. Instant. A bántás – akármilyen, akárhonnan, akárkire és akármire kiterjedő – szíven üt minden oldalon. Az állatok vérfagyasztó és gyomorforgató, gyilkos lelkületű „megnyúvasztásától” fogva a nyüvek világának naturalista ábrázolásáig, az undor fontos komponens.

Mint hogyha abban hinne, hogyha a sok „rettenetet kimondja, fel is oldja”. De zsigerileg sejtük, nincs feloldás, csak a halálban. Ahogy a zsidóság megbélyegzettsége, a származás és az identitás állandó bizonytalansága, a paraszti lét lenézése is mind-mind a kívülállást, a feloldhatatlan magányt reprezentálják. Aki zsidó, megnyomorítják, elviszik – de aki bizonytalanul az (lásd az apa alakja az elején), annak még a meghurcolás is egész életen át tartó elnyomás, a halál sem oldja föl. Az állatok hullanak, az emberek mocskosul káromkodnak és köpködnek a legkülönbözőbb trágárságok közepette. Megdöbbentő őszinteséggel és brutalitással írja le a szerző a paraszti lét sötét oldalát. Távol állunk a tisztaszoba idilljétől, az egyenes gerincű, dolgos és becsületes, tiszta szívű paraszt Kukorica Jancsi-Toldi körvonalait idéző képétől. Szó szerint a keresztvizet is lehúzza róluk az anya parasztgyűlölete, akinek talán egyetlen kapaszkodója az életben, hogy az ő családja „nem olyan” és soha „nem lesz olyan”. A képzelet világának tisztelete, a szokások megbontása a kívülállás, a kiemelkedés, de egyúttal a megbélyegzettség örök jelenvalóságát is jelenti. A származás és a vallás állandó kérdés: román-ruszin, zsidó, magyar, református, görögkatolikus stb. – a történelem ismert kataklizmái mindent megbolygatnak, mindenki életét gyökeresen meghatározzák.

A gyermeki nézőpont végig kitart. A gyerek lelkén csapódik le a felnőtt társadalom összes mocska, s ami miatt különösen fájdalmas szemlélni a történetet, az a mélységes kiszolgáltatottság és nyomor, mely látszólag természetes osztályrésze. Anyja, aki azzal fenyegetőzik, hogy kútba ugrik, ezért nővérével virrasztanak fölötte; a részegen bántalmazó apa persze bármely mai család lenyomata is lehetne. Univerzális sebek, az élet gyermekkorban magként elültetett kozmikus félelmeinek megfogalmazása éppen azért ilyen rendkívül hatásos, mert bármelyikünkkel megtörténhet, megtörténhetett. Nem kell messzire mennünk annak elemzésében sem, hogy miért írja a könyv borítójára a szerző: „A könyv a számokról és a számokkal való játékról szól. A számoknak is van valóságvonatkozásuk.” A számolás, a valóság számokkal való megfeleltetése, az oszthatatlanság kifejezése egyrészt elvonatkoztatás és megintcsak elkülönülés a nyers hétköznapiságtól, másrészt egy olyan egyetemes perspektíva játékba hozása a történettel, mely kinyilatkoztatás-jelleget, a megfellebbezhetetlenség biztonságát nyújtja. Kétségtelen, hogy túlélési stratégia is. Az őrület, a tragikus hétköznapok, halálok, szerencsétlenségek önmagukban feldolgozhatatlanok az ötéveskorú gyerek számára. A számokhoz kapcsolás segíti, hogy ne veszítse el realitásérzékét, mikor a borzalmak küszöbén egyensúlyoz.

A halál és a temetés a falu közösségének fontos momentuma, a gyerekkornak is természetes része. A kistestvér elvesztése, a „hibás” nagynéni jajveszékelése és morbid vonzódása a temetési szertartások iránt mind-mind szokatlan, betegesen fakó hangulatot árasztanak. Az időnkívüliség benyomását a történelmi utalások egyenlítik ki, a nagyszülők háborús élményei rányomják bélyegüket a generációs szálak alakulására, a családi viszonyokra.

Másik fontos alapelem a rettegés. A kisgyermek, aki mindig retteg valamitől, már nem is tudja mitől – hogyha épp tudja, az könnyebbség. A büntetéshez és az attól való állandó félelemhez társul a szülők lelki terhe, hogy sokszor még mások helyett is ők bűnhődnek. A szegénység durvaságig lecsupaszított elemi dühe, dacos iróniája és kegyetlen megfogalmazásmódja rendre átüt a sorokon. A nyomor beleissza magát a tárgyakba, a szagok áthatják a lelket, az éhezés haragot és idegességet szül, rátelepszik a családra. Az ima és szertartások hoznak némi fényt, s az ösztönös, megélt és megszenvedett bölcsesség sem ritka: „Az anyák keze akkor is simogat, amikor üt. Az apáké akkor is büntet, mikor simogat.”

Borbély Szilárd regénye az ember isteni természetét, az ősidőktől bennünk lakozó jó és rossz hamisítatlan megmutatkozását foglalja magában. Szól magányról éppúgy mint a közösség visszájára fordult, a rosszat az összefogás fókuszpontjává sűrítő gyilkos és érzéketlen tömeghipnózisáról, elállatiasodott korcsosulásáról. Végső soron és az örökkévalóság távlatában viszont egy kérdés boncolgatása áll a középpontban, melyet maga az író fogalmaz meg a könyv borítóján: „Egy matematikai sejtés szerint minden páros szám két prímszám összege. Az is sejtés, hogy végtelen prímszám létezik. De nem biztos. Az sem, hogy van-e valóság és vannak-e számok. Hogy van-e, amit birtoklunk. Mert mit jelent a birtoklás és mit a nincstelenség?”

/Borbély Szilárd, Nincstelenek, Kalligram, 2013/