Könyvajánló – Carson McCullers: Az esküvői vendég

2024. 04. 14., 13:31
Az írás számára istenkeresés. Carson McCullers a Magányos vadász a szív című regényével vált ismertté hazánkban, s valóban, leginkább a magány csalogányhangú énekeseként tarthatjuk számon. Jelen kisregénye talán legsikeresebb, legszebb alkotása, mely által egy kislány szemszögén keresztül vehetünk részt egy felkavaró, de mégis édesen szomorú utazásban, mely kezdete és folytatása egy soha véget nem érő pillanatnak.

Carson McCullers a 20. század egyik legjelentősebb amerikai prózaírója. Már egész fiatalon írni kezd, apja tizenöt évesen bátorításképp írógépet ajándékoz neki. Mégis, zenei pályára készül, melyet viszont – részben ízületi gyulladása miatt – megszakít, s kreatív írás órákat vesz, írónak készül. Tehetségére hamar felfigyelnek, a Story folyóiratban publikál. Eredeti neve Smith, íróként már katona férje nevén szerepel. Novelláit, elbeszéléseit rendre megfilmesítik, nem számít tehát rendkívülinek, hogy Az esküvői vendég egészen a Broadway-ig jutott, nagysikerű darabként futott, díjakat nyert.

Amerika déli, kisvárosi miliőjét festi meg ez a kisregény, mely egy kislány világát tárja elénk. A tizenkét éves kiskamasz tépelődései, harca intenzíven és ellentmondást nem tűrőn feltörő érzelmeivel azonban nem csak egy magányos kislány félelmeit, benső vívódásait tükrözik, hanem a mindannyiunk szívében ott lüktető vágy és remény hullámverését, hogy nem vagyunk teljesen egyedül.

Igen egyszerűen indít az írónő: „Magányos teremtés volt Frankie, kapualjakban ácsorgott és félt.” A dallamos, színeket egybejátszató szépség és a megkapó egyszerűség között egyensúlyoznak sorai: „Végül a nyár zöld, émelyítő álommá vált vagy néma, bolondos üvegházi őserdővé.” A bolondosság hangulata végig átszövi a történetet, de valamiféle baljós, túlvilági szomorúsággal vegyítve. A regény maga Frankie nézőpontjából, sajátos érzésvilágából láttatja a déli kisváros nyomasztó atmoszféráját, de részleteiben is sokkal többet ad, mint holmi látlelet.

A mellékszereplők egyrészt a hétköznapiság érzetét rögzítik, másrészt reflexióik rendre visszahullnak a főhős tekintetére, s onnan újabb perspektívát nyitnak. Semmi nem áll távolabb ettől a történettől, mint a puszta linearitás. Az esküvő képe, mely allegorikusan végigvonul az egész művön, s egészen messze vezet, persze ad egy időbeni kifutást, de jelentősége inkább szimbolikus, jelzés értékű, egy benső érési folyamat szükséges eleme.

Frankie, a hosszúra nyúlt, fiús frizurát viselő kislány mindenkit meglep eredeti látásmódjával, fantáziájával. Ily módon többnyire nem is veszik komolyan, mikor elhatározza, hogy bátyja esküvője után, velük tart a nászútra, el innen, a poros kisvárosból. Nagy utazására lélegzetelállító elszántsággal és mindent elsöprő érzelmekkel készül. A regény kulcsa talán éppen itt van, az érzelmek intenzitásának ábrázolásában, mely csak kivételes tehetségű alkotók tollában képes ilyen lágyan ívelő, megérintő dallammá alakulni. Mélyen lírai vallomás ez, miközben a próza eszköztárát igazi technikai jártassággal, igen meggyőzően vonultatja föl.

Ugyanakkor színdarabként is könnyedén el tudjuk képzelni, s ezzel éltek is a korabeli rendezők. A társadalom különböző rétegeinek képviselőit éleslátón, igen érzékenyen formálja meg. A „néger” szakácsnő, aki szolgálatában anyafigura és a megvetett faj szószólója egyben különösen blues-os hangulatot teremt maga körül. Ahogyan a zene, a hangok is központi jelentőséggel bírnak. A történet a vakító, forró augusztusban játszódik: „Ültek a lugas árnyékában, és a karácsonyról beszélgettek. Keményen, vakítóan sütött a nap, s a naptól részeg feketerigók rikácsoltak és motyogtak.” Később egy kürtdallam kavarja föl nagyon mélyen, s ez az egész mű Egy néger fiú szomorú kürtje szólt, de hogy kié, Frankie nem tudta. Állt mereven, fejét lehajtotta, szemét lehunyta és figyelt. Volt valami ebben a dalban, ami az egész tavaszt visszahozta néki: a virágokat, az idegen tekinteteket, az esőt. (…) A kürt hirtelen nem játszott tovább. Frankie egy pillanatig fel sem tudta fogni, olyan elveszettnek érezte magát.” Szorongás és félelem, a halál lehelete, valaminek a vége, s a mindent elöntő fájdalom, hogy többet nem térhet vissza az a pillanat. A pillanat, a boldogság, az élet tünékenysége és kiszámíthatatlansága mind-mind ott lappanganak a sorok mögött. Ahogyan egy művészeti alkotás sem lehet végső soron más, mint egy lélek balladája.

A magány érzése itt összefonódik a céltalanságéval és a haszontalanságéval – a tenni valamit kényszere, hogy érezze, hogy létezik, többször előkerül. Ahogyan az esküvő utáni vágyakozása és az, hogy elutazik bátyjával és annak feleségével örökre, értelmes célként, „a vágy titokzatos tárgyaként rajzolódik ki”. A vágyakozás, elvágyódás központi eleme a regénynek. A kislány nem csak a déli kisvárosba érzi beszorítva magát, hanem saját túlságosan nyúlánk, hirtelenül megváltozott testébe is. Ráadásul kiközösítik a korabeli klubból, ami dacos szomorúsággal tölti el. Kis hatéves másodunokatestvére, a tragikus sorsú John és a néger szakácsnő, Berenice szövetségesként, kritikusként és családként veszi körül. Megkapó jelenet, mikor egy beszélgetés után mintha egy szívverésre, elkezdenek sírni, és mikor befejeződik a közös esemény, nem értik, hogy miért is történt valójában. Carson McCullers sorai mögött nem csak a magány, hanem a valahova tartozás zsigeri, maró és kétségbeesett vágya is látens módon jelen van. A József Attila-i passzus: „Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat” kiemelt jelentőséget kap. Mikor Frankie nekiindul a világnak, kiderül, hogy tulajdonképpen mennyire elveszett és hogy mások nélkül, a reflexióik, útmutatásuk, önkéntelen megnyilvánulásaik igazából nélkülözhetetlenek a valóság megéléséhez. Ahogyan a vágykép, az ábránd is, csak amíg a távolban dereng, addig csábító igazán, a pillanat realista sötétsége elveszi varázsát és magához téríti. Hiszen önmagától nem tud elmenekülni, bárhová is utazik, s maga az utazás magányán sem segít, sőt inkább fölerősíti azt.

Izgalmas epizódok a „bűnös kihágások”, a gyerekes csínyek, melyek azonban mégsem annyira csínyek már, hanem veszélyes játékok, melyek egyik pillanatról a másikra a legmélyebb örvénybe taszíthatták volna. Mikor a bárgyú és kéjsóvár katonával randizik valami homályos kaland reményében, mikor a boltból elcseni a bicskát stb., mindezek az első lépések is lehetnének a legrosszabb út felé. Mégis, őrangyalai résen vannak, s romlatlansága is megvédelmezi a bajtól. Közben pedig különös kérdések, képek bukkannak elénk: az emberek, akik járnak-kelnek és mintha mindig ugyanonnan igyekeznének ugyanoda – a pillanatok, melyek évszázadról évszázadra ismétlik önmagukat egyfajta kozmikus örökkévalóságot képeznek szemünk előtt, mely azonban a pillanat varázsa által valósulhat csak meg. A jelen pillanat magányában és szomorúságában éppen a folytonos veszteség által válik értékessé, s történhet bármi, kapaszkodhatunk egy vágyképbe, vagy a jelenpillanatba, az illúzió, a fátyol még nem hull le a világról. 

/ Carson McCullers, Az esküvői vendég, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1973/