Könyvajánló – Kanehara Hitomi: Önregény

Ez a provokatív regény egyszerre őrült és kihívó, már-már félredobnánk, mikor fölismerjük, hogy egy olyan narrátorral állunk szemben, aki szarkazmusával saját magát ostorozza leginkább, önpusztító gondolatai egyfajta önostorzás rituáléját keltik újra és újra életre a papíron. Ami miatt mégsem dobjuk félre, az az, hogy kíméletlenségében valójában éppen az önpusztítást leplezi le. Mintha egy benső monológot hangosítanánk ki, mintha valaki elhatározta volna, hogy minden egyes apró részletre, rezdülésre kiterjedő gondolatait megosztja. Kit érdekel mások hülyesége? Összevissza-gondolatai? Tehetnénk föl a kérdést. Van is némi kommersz, vulgáris szál a regényben, mégis, meglepő módon ez a hazugságokból, igen-nemek folytonos vibrálásából összeálló káosz valamiképpen renddé áll össze.

    Az Önregény egyik izgalmas vonása, hogy visszafelé halad az időben. Egy huszonkét éves nőt, egy fiatal és sikeres szerzőt látunk magunk előtt, aki „mindent és semmit sem akar egyszerre”. „Kanehara ebben a provokatív regényében továbbviszi azt a senkiével össze nem téveszthető hangot, amely a Pirszinget a kígyónak (2003) című műve megjelenésekor világhírűvé tette, és meghozta számára Japán legnagyobb szépirodalmi elismerését, az Akutagava-díjat.” – áll a kötet fülszövegében. Nem kis teljesítmény a világirodalom kavalkádjában „senkiével össze nem téveszthető” stílust hozni létre. Ez önmagában azonban nem értékmérő faktor. Az érték-értékrend kifejezés amúgy is igencsak abszurdan csengene e regény kapcsán, melyben az élvezetek önpusztító hajhászása, a transzélmény keresése, a testi-lelki függőségek állnak a középpontban. Nem értékőrző-közvetítő műalkotás ez, inkább olyan, mint egy sikoly, korunk vérfagyasztó sikolyának kiteljesedése, kitartása, ízekre szedése. Mondhatni, kell hozzá idegzet végigolvasni, de nehéz letenni, hogyha már belekezdtünk.

    A narrátor – első körben a már említett huszonkét éves frivol írónő – először mintha összevissza beszélne. Pontosabban összevissza beszél. A benső monológok-gondolatfutamok saját zavaros gondolatvilágát róják elénk minuciózus pontossággal. Aztán van, hogy magunkra ismerünk, arra, hogy mennyi fölösleges apróság-semmiség bombázza tudatunkat nap mint nap. Az volna az őrület, hogy ezeknek a tovasuhanó gondolatoknak mindegyikét mint holmi bizarr ajándéktárgyakat egyesével szemügyre vennénk, vagy éppen az az őrület, hogyha különösebb gondolatok-mérlegelés nélkül élünk, ahogy jólesik? Hol kezdődik a tudatosság és hol a mániákus téboly?

    A főhősnő egyszerre laza és a végletekig függő. Egyszerre hűséges és kicsapongó módon hűtlen. Egyszerre hazug és őszinte. Hogyan is tudjuk ezt olvasóként földolgozni? Talán úgy, hogy meglátjuk, a mindannyiunkban ott rejtőző paradoxonok, félelmek és vágyak azok, melyek életté teszik életünket, s lehetővé teszik a döntést és a változást. A változás lehetősége bukkan föl minden lapon, s a változás lehetősége reményt ad.

   Semmiképpen sem felszínes gondolatfutamoknak vagyunk tanúi: azt érezzük, hogy az apró mozzanatok, viszonyulások, a félelmek, a másik ember viselkedéséhez történő hozzáállás mind-mind valamiképp meghatározó és sorsdöntő lehet. „Rin élete a lelketlen szex és a kusza gondolatok harca, csupa olyan ember fojtásában, akik ugyanúgy saját félelmeik rabszolgái. Közben pedig mániákusan ízekre szed mindent, perverz aktusoktól a szerelmes félreértésekig, mialatt ő maga hullik darabokra.” – olvashatjuk megint csak a borítón. A narrátor rendre felvillanó lelketlensége, önmarcangoló pesszimizmusa elképesztő, ugyanakkor rávilágít a mindenkiben ott rejlő sötét árnyakra is.

Életrajzi adalék, hogy a ’83-ban született írónőt tizenöt évesen kirúgták a középiskolából, irodalomprofesszor apja támogatta az írói pályán. Az éveknek-kornak a főszereplő tekintetében nem sok jelentősége van, huszonévesen éppolyan infantilis megnyilvánulások jellemzik, mint korábban. Inkább a fiatalkori én tűnik a mű végére sokkalta érettebbnek, mikor megtudjuk a fájdalmas titkot, mely talán okot ad a későbbi teljes szétesés felé irányuló viselkedésre-infantilitásra is.

A kötet végén megsejtjük, hogy miért is olyan meghasonlott, érzelmeiben állandóan kételkedő ez a kívülről mások számára vonzó nő. Olyan mintha egy szép házat látnánk, mely alól hiányoznak a gerendák és bármelyik pillanatban összeomolhat. Azonban ez is csak a külső perspektíva, belülről tehát minthogyha semmi nem volna fölépítve. Kérdés, hogy hogyan is omolhat össze valami, ami nincs is fölépítve… Éppen ez az: Rin minden egyes pillanatát az teszi ki, hogy fölépít valamit, majd szinte egy mozdulattal lerombolja azt, így sohasem jut semmire. Határozatlanság, félelem, a férfiaktól, az alkoholtól, a szórakozóhelyektől való függés, ezek teszik ki életét. Ami azonban megkülönbözteti egy nihilista, mindent tagadó és közönyig alacsonyodó regénytől szövegfutamtól, az a tény, hogy a hősnő mindeközben nagyon szenved. Szenved attól, hogy a szíve mélyén nem ilyen életre vágyik, szenved attól, hogy egyrészt „papírsárkány életet” akar szabadsággal, másrészt viszont minden kapcsolatában rabszolgává válik látszólagos szabadságában. Hiába váltogatja partnereit, ő ugyanaz a kislány marad. Látszólag. Mert lehet, hogy ez is csak a látszat: kinek-minek higgyünk? Már-már a pszichoanalízis mélységeit súroló önreflexióinak, avagy ostobácska, önsajnálatba torkolló önostorozásainak? Meglátásai, gondolatai nagyon emberiek, kitárulkozóak, s minden részletre figyelmesek. Ahogy feltárul előttünk ennek a nőnek szerencsétlenül csapongó, ugyanakkor öntudatos és akaratos lénye, számos kérdés fölmerül bennünk, s azt is kezdjük megérteni, hogy az elbeszélés szempontjából a második rész fajsúlyossága ellentétezi, s indokolja az első rész olykor kapkodó felszínességét. Az elfojtás és önmarcangolás, a másoknak megfelelés kényszere a japán személyiségmodellt is nagy mértékben meghatározza.

Tudjuk, hogy ebben a kultúrában nagy szerepe van az önuralomnak, az érzelemirányítás képességének, így Európában kevésbé ütős ez a hangnem, a japán olvasók számára sokkal erőteljesebben hathat. Nem kérdés az sem, hogy a könyv teret nyit tágabb társadalmi kérdések felé is, így az alárendelődés kapcsán a nők helyzetére, a szülők szerepére a gyerek érzelmi fejlődését illetően, valamint arra, hogy a tanultság, a társadalmi megítélés, hovatartozás mennyiben befolyásolja az „életminőséget”.

Képet kapunk egy neonfényben foszforeszkáló külső-belső világról, hol nem mindig egyértelmű, mi is  a valós, mi nem valódi, ezáltal viszont arra is ösztönöz ez a könyv, hogy a bizonytalanságainkat elfogadva még jobban, egyre jobban kapaszkodjunk igazi gyökereinkbe.

/Kanehara Hitomi, Önregény, ford. Nikolényi Gergely, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2010/