Könyvajánló - Kiss Judit Ágnes: Koncentrikus korok

Kiss Judit Ágnes kötete koncentrált dekoncentráció, dallamok és dallamtalan kopogások, halálsuttogások és életlehelletek játékos szürkületét-sötétülését rajzolgatja bővülő-szűkülő körökben, a kor, korunk szellemét meg-megidézve, háttérként festve föl. A halál mítoszát a tragédia lankás tájaira festi az anyakép nagyon erőteljesen, ijesztően jelenlévő alakja által. (A témában előzményként a kortárs Tatár Sándor Requiemje is feltűnhet előttünk.) Az első ciklusok jellemzője a fel-felfénylő szavak mellett az anyaság-anyagság abszolutizálása.

 Ilyen igazán ütős mondatokra lelünk: „Anyám a halált megszüli”, avagy verszárásként: „hazajön úgyis”. A gondolatok legtöbbször túlburjánzanak a dallamon, ami olykor zavaró is lehetne, ha nem akadnánk egyre-egyre felcsillanó sziporkákra a korábbi kötetekhez híven.

Kiss Judit Ágnes egyik legfeltűnőbb vonása a leplezetlen szókimondás, mely olykor már-már merényletként hat az olvasó ellen. A vonást ritka költői őszintesége finomítja és teszi elviselhetővé, gyakori talányossága (lásd pl. : Iker-sirató) pedig izgalmassá igazítja-torzítja a néha túlságosan simán elénk terülő képeket.

Egyes jól hangzó-ritmizáló sorok sokszor kemény, reménytelenségbe csapó-csapongó, meggondolatlanságot sugalló odavetetteséget mutatnak („ne hidd azt, hogy könnyű lenni, / talán rosszabb, mint a semmi” /Iker-sirató/).

A kötetben sajátos módon keveredik modernség és mítosz, balladai hangvétel egyfajta tragikus játékossággal (lásd pl.: Anyáék ágya, Anyabanya).

Különös vonás, hogy a magzatkori perspektíva mintegy alfa-pontja a könyvnek, egy ciklust is fémjelez (Magzatkor), eredetisége ebben a látásmódban villan föl leginkább, olykor morbidan fájdalmas felhanggal spékelve (lásd: „Mint egy újszülött”). Az egyik legszebb kép is innen való, megintcsak az Iker-sirató című (számokkal tagolt hosszabb lélegzetvételű) versből: „lenni gyenge, sérülékeny, / táncoló porszem a szélben”.

Nagy elődök reminiszcenciái, parafrázisai szintén útikövekként tünedeznek föl a sorok mentén, így József Attila („koldussá lettem (...)”, „óvod magad, mint fényüket a termek”) Dante sokat idézett sorával, valamint több helyen Pilinszky („de hogy hazajutok, már nem hiszem” „(...) sűrű semmiben”), „belenyugszom az ismeretlen rendbe”).

A köd mintegy középpont, a magzati köldökzsinór köd-középpontja, test és lélek metszetén a szürke szín, mert test és lélek állandó dualizmusa és csatája a csömör kátyúival újra és újra fölmerül itt. Szép, lágyan kirajzolt, érzékletes képek szövik át ezt a lírát: „Mert éreztem nyál mézét, könnyek sóját, / a harmat nedvét pucér talpamon” (Ragasztott szonettkoszorú); sötét konklúzióban a test szonettsora: „s ha van lélek, ez lesz, amit legyőz”; kérdésben: „mutatnak-e utat az illatok?”(u.o.).

A fájdalom szintén gyújtópont: szerelem, gyász és honvágy hármassága uralkodik. Az elsőből remekek hajlanak ki, így az ügyvéd-arckép fájdalmasan ironikus telitalálata: „cipője fényesre pucolva, / tükörfényesre, mint a lelke (...) És csak ilyenkor, este látszik, / ahogy a hiábavalóság / hajtja egész a meghalásig”. A szerepjátékok szintén jól állnak Kiss Judit Ágnesnek, vérbeli színész lesz a költői énből, aki olykor saját magát is „kijátssza” (Önarckép, Tengerész). Míg a Húsvét című versben az ember mint Isten képmása jelenik meg teljes ragyogásában egy szempárban, a modernkori tömegmasszában.

  A honvágy spleenesen felsejlő, Drezdát megéneklő dalai szépen illeszkednek, és föllelhetjük bennük többek között a jelenkori magyar sors sokunk által már tapasztalt nagyonis aktuális cseléd-pozícióját. A fönt fölvázolt hármasból a szerelem kerül ki győztesen – mintegy „utoljára”. Mindemellett merész, ahogyan a halálmotívum háttért képez a kötet egészében.

Érdemes megidéznünk a korábban említett „sziporkákhoz” még néhányat: „Ahogy a lélek elszakad, / szemében rémült szarvasok” (Kaddis); „(...) de éjszaka az álom / valamit mindig korrigál a valóságon.” (Az utolsó nap); „Egy rovar, bármiféle, / hat lábbal beporozza, / Ezerkehelynyi vágyból / Áll akkor már csak a rózsa.” (Vadrózsa); „Érintésedet, mint szájpadlás a nyelvét, / jól ismerem, (...)” (Se megírni, sem elhallgatni); „rejtsd el magad a frissen sült kenyérben” (titok) „csak az a fontos, hogy legyen cicád” (Macska télire).

 Kérdés marad – noha a kötetben nem kérdőjelben szerepel – hogy mit is jelent az ürességet más számlájára írni? és hogy meddig merészkedhetünk bele a csömör unalmába, s mennyit engedünk meg a testnek, hogy fölfaljon a lélekből – de a lényeg, hogy ha a félelemtől megszabadulunk, akkor (koncentrikus) körök nélkül, bármely korban, bármely időben lélekben az ég felé szállhatunk, ahogy a kötet utolsó soraival szintúgy, minden pátosz nélkül, pontosan:

„A rend lassan kirajzolódik

a hangyák és a madarak

vonulásából, a márványba

kövült hajdani csigaházak

rajzolatából. A sok kis darab

mögül felsejlik valami egész,

és tollainkról, mint a víz, pereg

le apró gyöngyökben a rettegés.”

/Kiss Judit Ágnes, Koncentrikus korok, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012/