Könyvajánló - Olja Savičevič: Így távoznak a kovbojok

Valamiféle rozsdás, füstös, a western-világ hangulatához közelítő atmoszféra lengi be ezt a sajátos hangvételű elbeszélésfolyamot. A beszélő Rozsdás, egykori fiatal lányka – mára fiatal nő kettős szemszögéből meséli el amit lát, amit hall és ami gyerekkorából főként testvéréhez, Danijelhez köti.

A fiú rejtélyes okból öngyilkosságot követett el tizennyolc évesen. És itt meg is érkeztünk a regény központi eleméhez, hiszen mindaz, mi elhangzik, látszik és van, ennek a tragédiának a bűvköréből bomlik ki.

„Az adriai miliő és a gazdag helyi színek tökéletes hátteret biztosítanak a veszteségről, megváltásról és beteljesületlen kisvárosi álmokról szóló történetnek” – olvashatjuk a könyv egyik leírásában (https://moly.hu/). Ugyanitt kiemelik – költőisége mellett – stílusának nyerseségét. Valóban, olvasás közben az lehet a benyomásunk, hogy a szerző közvetít, tudósít, minden szűrő nélkül tárja elénk a valóságot.

Az viszont nem mindegy, hogy milyen emlékek, milyen érzelmi reflexiók tükröződnek vissza, csapódnak ki a valóság filmkockái nyomán. A táj dokumentumrajza, a tudományos aspektusok, a történelem és az emberi természet állandósága pillérekként szolgálnak az ilyen és hasonló mondatok által: Tudod-e, hogy a fecskehalak vedlenek, mikor megérkeznek északról délre?

(…)a jugoszláv néphadsereg tisztjei: máig maradtak az utcában, a feleségükkel együtt isznak és verik a fiaikat.

Ha jobban megnézed, egyáltalán semmi sem zöld itt. Por ás krisztustövis.

A kávé, kávézás egyfajta összekötőszál a történetben: hol a kiskedvenc szőrszála van benne, hol pedig egy közös beszélgetés kísérője. Ma, az anya a múlt maga, az állandóság, a hétköznapok menetének megkerülhetetlen szereplője. A lány hozzá fűződő ambivalens, de egész életét meghatározó viszonya egyúttal összeköti öccsével, Danijellel. Az ő krónikája áll végül össze gyötrelmes egésszé a körülötte feltűnő gyanús alakok árnyékában. Súlyos bűnök, lassan kibomló titkok szövik át a novellaszerűen felépülő históriát.

A mesélés egyúttal kapcsolódás, s a mesélés vágya mint elemi szükséglet egybeforr itt a megosztás, a közösség iránti vággyal. A horvát utcákon a kovbojok és az indiánok úgy csapnak össze, mint nálunk a Pál utcai fiúk.

A feketehumor sem áll távol Olja Savičevič-től (egy sír mellett: „halálosan untam magam”), de az öccsére való emlékezés inkább a gyengédségével tűnik ki, mint morbiditásával. A bűn, a bűn által a halálba kergetett lélek bujdosása dereng föl a múltból szívszorító képekben, levelekben, emlékezésekben. A gyász a tenger búgásával morajlik egybe, miközben a tenger jelenléte a végtelen és a változhatatlan különös ütköztetése is ugyanakkor. Igazi mediterrán atmoszféra és a westernek rozsdás levegőjű, puskaporos világa teszi megkapóvá, egyedi hangvételűvé ezt a kortárs regényt.

/Olja Savičevič, Így távoznak a kovbojok, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2024, ford. Radics Viktória/