Megtartotta akadémiai székfoglaló előadását Kovács Miklós
Kovács Miklós egy közel másfél évszázada folyamatosan működő, elismert kékfestő dinasztia tagja. Dédapja, Kovács Miklós a 19. század második felében szeszfőzdét és keményítőgyárat működtetett Kecskeméten, emellett kékfestő üzemet is nyitott a hírös városban, a Festő utcában. Gyermekei közül négy fiú választotta a kékfestő mesterséget, köztük Kovács Miklós, a nagyapa, aki 1900 körül Kiskunfélegyházán telepedett le. Az ő fiai közül Károly és Miklós lett kékfestő, utóbbi 1927-ben Újkécskén alakította ki műhelyét. Itt született 1928-ban fia, Miklós, aki már gyermekkorában elkötelezte magát a családi mesterség mellett. Egy korábbi interjújában így emlékezett vissza ezekre az évekre: „Kelmefestőnek születni kell, ebbe a mesterségbe később beleszeretni: nehéz. Ötéves lehettem, amikor már vásárokra, piacokra is elvitt az édesapám. Én hajthattam a lovakat... Megkérdezték az ismerősök: milyen szakmát választok? Azt feleltem: kocsis és festő leszek. Ha nem kellett iskolába menni, akkor is a műhelyben foglalatoskodtam. üstöt súroltam, vizet melegítettem. Egyre több titkot bízott rám apám, s később engem alkalmazott inasként. Azt mondta: fiam, te vagy a legmegbízhatóbb és a legszorgalmasabb segítőm.” (Borzák Tibor: A kékfestő – Petőfi Népe, 1985. április 10.)
Tanulmányai elvégzése után 1946-ban gépésztechnikusi oklevelet szerzett, s ezzel egy időben leszerződött apja műhelyébe kékkelmefestő inasnak. 1962-ben mestervizsgát tett, és édesapjával dolgozott annak 1975-ben bekövetkezett haláláig. Azóta – a stafétabotot átvéve – örömmel folytatja az ősi mesterségét. A hagyományos kékfestéshez használt pamuton és lenvásznon kívül szatén és bársony kikészítésével is foglalkozik. Nevéhez fűződik a családi műhely gépeinek korszerűsítése, valamint a hagyományos kikészítés mellett modernebb eljárások alkalmazása is. 1974 óta mintegy 30 egyéni kiállítása volt többek között Budapesten, Debrecenben, Kecskeméten, Pápán és Szentesen.
Kovács Miklós az elmúlt évtizedekben számtalan elismerést kapott. A Népi Iparművész cím (1976) után 1985-ben a Népművészet Mestere címet is elnyerte, míg 1995-ben az Év Mestere elismerésben részesült. 2007-ben megkapta Tiszakécske Város Művészeti Díját, 2011-ben a Lengyel Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjét, 2019-ben a Kossuth-díjat. 2012-ben Tiszakécske díszpolgára, 2020-ban a nemzet művésze lett.
2023-ban a Magyar Művészeti Akadémia tagjává választották, ehhez kötődően tartotta meg a napokban székfoglaló előadását. Az ünnepi eseményen dr. Csonka-Takács Eszter néprajzkutató, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Szellemi Kulturális Örökség Igazgatóság igazgatója volt a laudátor, aki közel fél órában is csak vázlatosan tudta ismertetni a kékfestő mester pályáját, kettejük szakmai találkozását, a család elkötelezettségét és Miklós bácsi sokszínű, sokrétű tevékenységét, mely véletlenül sem korlátozódik a népi iparművészet általa kiválóan ismert és művelt területére.
Ezt Követően Kovács Miklós nemcsak magáról, pályájáról beszélt székfoglalójában, hanem családjáról is. Előadását a kékfestés története mellett a laikusok számára is jól érthető technikai részletekkel kezdte. Az ismeretátadás keretein belül a gyártási technológiákra is nagy hangsúlyt fektetett, szerényen meg-megemlítve azokat az újításokat, mellyel lehetővé vált, hogy akár napi több ezer méter anyagot is megfessenek a műhelyben. Az évek során így lett a festés folyamatában másra is idő, energia, melyet Miklós bácsi a családtagok képzésére (lányai mellett vejei, sőt már unokái is hivatásszerűen foglalkoznak a kékfestéssel), társadalmi célú feladatvállalásokra, helyi kezdeményezések felkarolására fordított. Gazdag életpályájáról, kiállításokról, a kékfestő textil széleskörű felhasználásának lehetőségeiről is hallhatott a közönség az akadémiai székfoglalón, mindezt pedig a maga természetes szerénységével, 96 évesként, 77 éves alkotói tapasztalattal, példátlan szellemi frissességgel előadva.
Fotó: Nyirő Simon / MMA