Mozart és Haydn mellett egy elfeledett mester is bemutatkozott a Kodály-bérlet nyitányán

A 2025/26-os Kodály-bérlet nyitóhangversenyén a korábbi hagyományokhoz hűen ismét a hazai zenei élet egyik nagy presztízsű zenekara lépett pódiumra. Az estét a Vashegyi György vezette Nemzeti Filharmonikus Zenekar Wolfgang Amadeus Mozart megunhatatlan zenéjével kezdte, de ezúttal egy ritkábban játszott darab, a 338-as jegyzékszámú C-dúr szimfónia hangzott el az életműből. Ezt egy Párizsban nagy sikert aratott kompozíció, az ugyancsak C-dúr fuvolára és hárfára írt kettősverseny követte – a szólószólamokat az együttes két szólamvezetője, Szabó Anita (fuvola) és Sipkay Deborah (hárfa) játszotta –, amelyet Mozart a francia fővárosban való tartózkodása során egy édesapa és lánya megrendelésére írt, és a concerto mindkét hangszer irodalmának meghatározó darabja lett. A két Mozart-remekművet Vashegyi György sodró lendületű, szuggesztív mozdulatait követve rendkívüli érzékenységgel és árnyalt dinamikával tolmácsolta a zenekar.

Szünet után a fényes C-dúrból a viharos c-mollba fordult a koncert alaphangulata, és Mozart után Joseph Haydn zenéje szólt. Bár utóbbi komponistát – akit a vonósnégyes atyjának is neveznek – jellemzően humoros és kedélyes szerzőként tartanak számon, az 52-es c-moll szimfóniája arról árulkodik, hogy nagyon komoly drámaérzékkel is rendelkezett. Mindezt a Nemzeti Filharmonikus Zenekar játéka is hűen tükrözte, különösen a komor és tragikus hangulatot árasztó második tétel hatott szívhez szólóan.

Zárásként egy ismeretlen Beethoven-kortárs, Antonio Casimir Cartellieri Esz-dúr szimfóniája hangzott el. Amint azt az elhangzó mű előtt Vashegyi György elmondta, az apai ágon olasz, anyai ágon balti német muzsikus ősöktől származó, lengyelországi, gdański születésű zeneszerző munkássága egyrészt Berlinhez, másrészt Bécshez kötődik. Az osztrák fővárosban Albrechtsberger és Salieri tanítványaként sajátította el a mesterség fortélyait, majd haláláig Lobkowitz herceg szolgálatában állt. A Kossuth-díjas karmester rövid „műsorismertetőjéből” kiderült az is, hogy Cartellieri Beethoven barátja volt: „Együtt komponáltak és együtt fejlődtek. Mindig Cartellieri volt a sikeresebb, a közönség mindig őt részesítette nagyobb ünneplésben. Lobkowitz, akinek a legfontosabb udvari zenekara volt Bécsben, Cartellierinek adott állást. Beethovent támogatta, de Cartellieri számára külön létrehozott egy második kapellmeisteri állást.” A kortársak kifejezetten nagyra tartották, de munkássága – miután rövid élet, mindössze szűk 35 év adatott számára – később szinte teljesen feledésbe merült, darabjait egészen az ezredfordulóig keveset játszották.

Vashegyi György drámai erővel és mély átéléssel irányította a zenekart, gesztusai határozottak és jól értelmezhetőek voltak. Így azután Cartellieri szimfóniáját – csakúgy, mint Mozart és Haydn műveit – a Nemzeti Filharmonikusok könnyed eleganciával, de ugyanakkor nagy odaadással és kellő érzékenységgel szólaltatták meg. Produkciójukkal maradéktalanul lenyűgözték a zeneértő közönséget, amely vastapssal jutalmazta őket.