Új mélységekbe süllyedt a médiaellenes hisztériakeltés - Vélemény

Az ellenzék az utóbbi időben egyre agresszívebben szítja az indulatokat a nekik nem tetsző média ellenében. És bizony, a rosszat könnyű eltanulni, szoktuk mondani. Ez a viselkedés arra buzdítja a hasonló kvalitásokkal rendelkezőket, hogy ugyanazt a narratívát magukra húzva, lélek és ész nélkül bántsanak másokat.

A gyűlölködés, a gonoszság, az uszítás egy másik ember, szakma irányába olyan mélységekbe süllyedt, hogy ma már egy hősök napi megemlékezésen is alapjául szolgál egy-egy beszédnek. Gondolhatjuk, hogy a „Ha más nem jut az eszünkbe, rúgjunk egyet a sajtóba, úgyis bírják, úgyis miattunk jönnek ide a firkászok!” felkiáltással nyugtatgatják magukat a kezdő, önkéntes vagy sértett szónokjelöltek, hogy jogos az „égetés”.

Szekunder szégyenérzetem van reformátusként, hogy mindez a kecskeméti református temetőben történt pénteken. Ráadásul a hősök napi megemlékezésen. Azonban a szervező presbiternek fontosabb volt, hogy a sajtóval foglalkozzon, mintsem magyar hőseink emlékével: „Újkori világunk mindennapjaiban általános újságírói gyakorlat a leegyszerűsítés számszakiasítás. Amikor a magát vezetőnek gondoló médiamunkatárs a tárgyilagosságnak vélt minimumot nyújtja.”

Van az a mondás, amit előszeretettel harsognak mindazok, akik kegyetlenkedni akarnak másokkal, hogy „Akinek nem inge, ne vegye magára!”. De ezt az inget nem lehet nem hordani, miután az általánosítás miatt méretfüggetlenné válik az a bizonyos ing. Vajon mit szólna a presbiter, ha azt mondanánk, hogy általában a presbiterek inkább a pogány hit követői, mintsem a keresztény értékeket valló egyházi személyek? De aztán senki ne vegye ám magára!

Na, de nem volt minden veszve, végülis a presbiter elkezdett foglalkozni a háborúval és az áldozatokkal is. Igaz, kissé eltévelyedett, mivel az orosz-ukrán fronton találtuk magunkat. Hogy hogyan függ össze a több ezer kilométerrel arrább zajló csata azon magyar emberek emlékével, akik a vérüket adták hazánkért, és akikről szólnia kellett volna a mai eseménynek? „Várjuk ki a végét” – gondoltuk, mi firkászok. Hát, kár volt. A református presbiternek sikerült összekutyulnia a sajtót és az orosz-ukrán frontot. Az egyébként házigazda szerepben tetszelgő presbiter azon kezdett filózni, hogy a sztárriporterek mennyire várták, hogy még drámaibb legyen a helyzet az orosz-ukrán fronton, hogy tudjanak tudósítani a rengeteg áldozatról. Bátorkodom az összes újságíró kollégám nevében – igen, még a ránk böfögők nevében is – kikérni és visszautasítani azt, hogy bármelyikünk mások halálán élvezkedne.

Ez minden volt, csak keresztényi beszéd nem. A méltóságnak nyomát sem leltük. Mint 21 hetes kismama most megijedtem. Rettegek megmutatni a gyermekemnek a világ azon oldalát, ahol a gyűlölködők ordítva ontják magukból az undormány hányadékot, ahol szemrebbenés nélkül fröcsögik tele az eget gonoszságaikkal, ahol az ész érv már mit sem ér, ahol az ősök, hősök emléke, csupán ürügy a frusztrációjuk kiélésére.

Azért haragszom magunkra, kik ott álltunk tollunkkal a kezünkben, hogy mindezt fapofával végighallgattuk. Azonban a hibáinkból tanulva, s hogy a köpködők is megértsék, legközelebb felülök a seprűmre, és átokszórások közepette hosszú fekete füstöt hagyok magam után.