Új műalkotás ékesíti a Wojtyla Ház Reménység kertjét

– Hány műalkotást köszönhet Önnek Magyarország és a nagyvilág?

– Mintegy harminc szobromat helyezték el eddig köztéren itthon és külföldön egyaránt, vannak munkáim hazai és külföldi közgyűjteményekben. Itthon jórészt mellszobrok, emléktáblák készítésére kértek fel, de én azokra a munkáimra vagyok a legbüszkébb, amelyek a saját koncepcióm alapján készültek, melyekben szerencsére szabadon érvényesülhetett a formáról, a térről, a tömegekről kialakult látásmódom. Szerencsére volt alkalmam ilyen jellegű munkák elkészítésére itthon is, de ezek főként külföldön: Franciaországban, Wales-ben, Dániában, Szlovákiában és Erdélyben láthatók. Sok hazai és külföldi művésztelep munkájában vettem részt és párhuzamosan oktattam is.

– Mi jellemzi a témaválasztását?

– Folyamatosan készítek kisplasztikákat, terveket, de elsősorban monumentalistának érzem magam. Arra törekszem, hogy azt a fajta szabadságot, amit a kisplasztikák során megélek, méretes köztéri munkákba is átvihessem. Tudatosan kerülöm a narratív, mesélő, pöffeszkedően nagyot mondani akaró szobrászatot. Abban hiszek, hogy a szobrászatnak saját formanyelve van, nincs szüksége más művészeti ágak segítségére, támogatására. Nem a szavakban is megfogalmazható gondolatok, mondanivalók plasztikai kivetülése a szobor. Asszociációk, utalások, áthallások természetesen elkerülhetetlenek. Fontos számomra, hogy a befogadó hozzá tudjon tenni a látottakhoz továbbgondolva, továbbfejlesztve azt a saját formaélménye alapján.

– Milyen szobrokon munkálkodik jelenleg?

– Az évek során munkamódszeremmé vált, hogy folyamatosan dolgozom, rajzolok, terveket, maketteket, reliefeket, kisplasztikákat készítek, ezért nehéz megmondani, hogy mi az, amin dolgozom. Vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy én mindig ugyanazon dolgozom. Számomra a folyamat ugyanolyan fontos, mint a végeredmény. Ha az embernek ritkán nyílik lehetősége arra, hogy nagy méretekben dolgozzon, akkor hajlamos arra, hogy mindent fölrakjon arra a szoborra, mint egy karácsonyfára, túldíszítve azt. Terveim között szerepel, de erről még korai beszélni, egy nagy méretű munka elkészítése, amit egy összegzésnek, egyfajta ars poeticának szánok. Mostanában ennek a plasztikának az érlelése foglakoztat, szeretném elkerülni az ezzel járó, fent említett veszélyeket, de szeretném kihasználni a nagy méretek nyújtotta plasztikai lehetőségeket. Nos ez az, ami mostanában foglalkoztat, és ez nem is kevés.

– Miről szól a Wojtyla Ház sorsközösségének felajánlott mű?

– Ha szavakkal el tudnám mondani, hogy miről szól ez a szobor, akkor valószínűleg nem készítettem volna szobrot. A szobor egy „menento”; személyes főhajtásom, tisztelgésem Petőfi Sándor költészete előtt. A 200. évforduló kapcsán sokan sokféleképpen emlékeznek meg Petőfiről. Képek, szobrok próbálják felidézni a költő alakját, mellszobrok, portrék, domborművek formájában. Az én plasztikám nem erre vállalkozik, hanem a modern kortárs szobrászat eszköztárával élve próbál kifejezni egy életérzést – vagy inkább „halálérzést”. A plasztika egy fejfára emlékeztető függőleges kompozíció, mely fekete gránit sugallta időtlenséget, örökérvényűséget állítja kontrasztba és egészíti ki a bronz drámaiságával. Tulajdonképpen három regiszterre bontható a plasztika: alsó része pontos négyzet alapú hasáb, mely nem egyszerűen hordozója és talapzata, hanem szerves része az alkotásnak, rendet és szigort kölcsönöz a műnek. Ez a szigor a felső regiszterben jelenik meg újra, de már sokkal szabadabban ritmizált, néhol áttört, légiesebb formában. A szobor középső regisztere egy drámai hatású, tépett csipkeszerű drapéria, melyen helyenként töredékes virágmotívumok jelennek meg, néhol pozitív, néhol negatív vagy teljesen áttört felülettel, melyen áttűnik a fekete gránit, kapcsolatot teremtve a regiszterek között. Szándékom az volt, hogy hangulatokat, érzéseket, gyerekkori élményeket, líraiságot és egyetemességet idézzek fel. Munka közben gyakran eszembe jutottak Petőfi legismertebb verssorai és a szülőföld nosztalgiája. Ez a plasztika méreténél fogva igazából egy védett belső udvarba kívánkozik, egy meghitt térbe, amely egy bizonyos fokú emelkedettséget sugall. A Wojtyla Házbelső udvara pont ilyen. Úgy érzem, ez a szobor megtalálta a helyét.

(Fotó: Mátyus István)