Volt egyszer egy haza

Aki ismer, tudja, az igazságtalanság jobban bánt, mint bármi más, de mindenek ellenére teszem a dolgom a meggyőződésem szerint. Jó ideje össztűz alatt állok több kollégámmal egyetemben. Mindennap lehazugoznak, miközben rólam állítanak hazugságokat, főokádónak és propagandistának hívnak, szájukra veszik a családomat, nácihoz, fasisztához hasonlítanak, az ellehetetlenítésemen csámcsognak, a félreállításomon ábrándoznak, megalázó, megszégyenítő, sértő jelzőkkel illetnek. S ezzel nem vagyok egyedül. De tűröm, mert szüleim nem a megfutamodásra neveltek. Azonban azt hiszem, kissé elfogyott a levegőm. Most órákig meredten bámulom író apám képét, várom, hogy mikor szól hozzám a túlvilágról, várom, hogy adjon valami jelet, mi tévő legyek.

Egy kollégám halála olyan indulatot, fröcsögő gyűlöletet váltott ki az emberekből, melyet ép ésszel egyelőre nehéz felfogni. Nem csupán örülnek a halálának, hanem a többieknek is a halálát kívánják. Ilyen fokú mérhetetlen gonoszságot rég láttam. Lehet, hogy ez már nem az a haza, amit én oly mélységesen szeretek? Lehet, hogy ez már nem az a nemzet, amelyért érdemes küzdeni, és amiért küzdöttek az én felmenőim?

Egyik felmenőmet, martonosi Gálffi Mihályt kivégeztette a hatalom, mert kiállt a székelyek szabadságáért. Édesapám, az író Molnár H. Lajos is morális tanúságtételt tett hazája mellett a román diktatúra alatt. A román titkosrendőrség, a Securitate folyamatosan zaklatta, két ízben gyilkosságot kíséreltek meg ellene. A második világháború után ő volt az első olyan romániai magyar szerző, akit még ottléte alatt tiltottak le.

Bár kétségeim vannak afelől, hogy a mostani társadalom megérdemli-e ezen áldozathozatalokat, meghasonulni mégsem tudok. Maradok székely-magyar, anyám és apám lánya, maradok ki istenhez imádkozik, s maradok hű szolgálója nemzetemnek.