XI. Nyakvágó maraton: néhány óra a Kunság poklában

387 futó és 62 kerékpáros döntött úgy, hogy megmártózik a Kunság poklában, vagyis részt vesz a XI. Nyakvágó maratonon mely már a szlogenjével is azt üzeni, ez a verseny nem lesz leányálom: „Olyan, mint egy maraton, csak keményebb.” Szerinted mi motiválja az embereket, hogy évről-évre több százan eljöjjenek Ballószögre, a legnagyobb forróságban a legnagyobb homokba?

A kihívás. Első évben arra kíváncsiak, hogy meg tudják-e csinálni, a következőben, pedig, hogy gyorsabban meg tudják-e csinálni a tavalyinál. Mert kétségtelen, hogy újra eljönnek. A remek társaság, a kiváló hangulat, és a fantasztikus szervezés miatt. Utóbbi olyan, mintha egy oázisba csöppennél a sivatagban. Küzdesz a homokkal, küzdesz a közel negyven fokos hőséggel, az ellenfelekkel, önmagad korlátaival, majd beérsz a célba, ahol olyan fogadtatásban van részed, mint egy falusi lagziban. Az utolsó lépéseidet hatalmas taps, biztatás és üdvrivalgás kíséri, majd jön a terülj-terülj asztalkám: sört csapolsz magadnak vagy fröccsöt töltesz a poharadba (esetleg szörpöt, hűs vizet), ezekkel öblíted le a virslit, főtt kukoricát, fánkot, szőlőt, dinnyét, sós mogyorót… miközben mindenki boldogan mosolyog a másikra.

Aki téged ismer, tudja, hogy bringás vagy, aki imádja a kihívásokat két keréken. Versenyek, több száz kilométeres túrák, egy remek bringás baráti társaság… Ma mégis futóként nyertél a korosztályodban. Hogy is van ez? Miért nem bringával érkeztél?

Amikor keresztedzésként elkezdtem a téli időszakban futni, bevallom, nem szerettem a futást. Eleinte kényszer volt, de idővel szerelemmé vált. Az első Nyakvágók idején még a bringázással kacérkodtam, de rájöttem, a terep nem annyira az én terepem, mint az országút. Innen is gratulálok azoknak, akik lenyomták azt a 22,5 kilométert a t.kig érő homokban. De mindenképp itt akartam lenni résztvevőként, így aztán a futás mellett döntöttem.

Hogy készültél rá?

Idejövet, az autóban feltekertem minden ablakot, nem kapcsoltam be a klímát, a külső forró levegőt nyomtam magamra, hogy érezzem, mi vár rám a ballószögi sivatagban. A viccet félretéve, igazából sehogy. Viszont sokat futottam. Télen rögtön munka után, tavasszal, nyáron, hajnalban. Régebben 10-13000 kilométert tekertem az országúton évente, idén ezt meg se közelítem. Tavaly ilyenkor volt 7000 kili a lábamban, idén még az 5000-et sem értem el, viszont tavaly egész évben nem futottam 1000 kilométert, míg idén már 800 körül járok. Keresem az egyensúlyt, hogy mindkettőből a legjobbat sikerüljön kihoznom, mert érzem, nagyon jól segítik egymást.

Bringás újságíróként nagyon sokszor tudósítottál a frontvonalból. Interjúk, beszámolók, tévés tudósítások, miközben versenyzőként álltál rajthoz. Ez hogy működik?

Sehogy. Egy idő után rájöttem, hogy ha eredményt szeretnék elérni, koncentrálnom kell az adott versenyre. Az pedig, hogy valakinek az orra alá dugom a mikrofont, a diktafont, miközben fotózok, instruálom az operatőrt, majd az utolsó pillanatban odaállok a rajtvonalhoz, valahol a mezőny végén, nem működik. Egyszerűen nem áll át az agyam arra, hogy most én versenyző lettem az újságíróból, egy percen belül.

És hogy koncentrálsz?

Imádom a zenét, de például nem tudok zenére futni. Mert elviszi a tempómat az adott zene ritmusa. Bringán meg egyébként se hallgatnék a biztonság miatt. Így aztán lett két „bevonuló zeném”, amit verseny előtt végtelenítve hallgatok. Bringa előtt az Offspring „Smash” című dala, futás előtt pedig a Godzilla (Eminem ft. Juice WRLD) zúzza az agyam. Beégnek, és tolják ezerrel az impulzust, folyamatosan.

Milyen volt a mai versenyed?

Fantasztikus! Életemben először álltam dobogón, és rögtön a tetején. Elmondhatatlan érzés volt. Igaz, bringásként terveztem, hogy egyszer megtörténik, de így is őrületes volt számomra. Azt érzem, át tudom ezt az egészet, koncentrálás, önbizalom, erő és akarat, ültetni a kerékpárra is. Mielőtt neveztem, mondtam Editnek, a feleségemnek, hogy úgy érzem, a korosztályomban dobogós lehetek, akár meg is nyerhetem. Ő pedig biztatott. Igazából ő már 15-20 éve is biztatott, hogy mozogjak, menjek vele futni vagy bringázni, de én ellenálltam vagy 15 évig. Most, remélem, büszke rám.

Volt valami terved mára?

Mivel reggelente 6-7 kilométereket futok, olykor – ha van időm nap közben - 10-12-t, azt tudtam, hogy ebben a melegben biztonsággal és minden tapasztalatomat beletéve a 7 kilométeres táv megnyerése lehet a reális cél. Úgy terveztem, hogy elölről rajtolok, próbálok az első tízben futni, közben figyelem, kábé milyen korú emberek vannak abban a csoportban, kikre kell figyelnem. Így is tettem, és bejött. Az elején hatalmas tempót mentünk, a fordító után már nagyon égetett a nap, de nem akartam frissíteni, hogy ne essek ki a ritmusból. 5 kilométer körül már éreztem, hogy nincs nyál a számban, de tudtam, hogy menni fog. Mikor láttam, hogy előttem fiatalabb srác fut, mögöttem pedig akkora volt a távolság, hogy tudtam, már senki nem ér fel rám, visszavettem a tempóból, így az utolsó kilométerem már 5 percen kívülre csúszott. A célban azt éreztem, hogy a top 10 biztosan megvan, de nem nagyon akartam elhinni Tibi barátomnak, aki bringás csapattársam és a célban várt hangosan biztatva, hogy megvan a dobogó a korosztályomban. És meglett. Az első hely!

Elfáradtál?

Nagyon! De, ahogy az lenni szokott, a fáradtság helyét nagyon gyorsan átvette a MEGCSINÁLTAM! érzés. Ami pedig mindent felülír. Iszonyatos boldogság önti el a testet és a lelket, aztán olyan vigyorra húzódik a száj, amit aztán sokáig nem mos le semmi. El se hittem volna, hogy az oázis-érzést még lehet fokozni. De, amikor az asztalnál ücsörögve odajött hozzám egy szervező hölgy és azt mondta menjek, és masszíroztassam meg a lábaimat, elképedtem! Először nem is akartam menni, annyira hihetetlen volt. Fel se fogtam, milyen jót tesz nekem, hogy a szervezők erre is gondoltak. Hálás köszönet ezért is.

Visszatérsz jövőre?

Naná! És hozom a családomat, a barátaimat is. Nyilván mondom majd menet közben, hogy mit keresek én itt, de aztán gyorsan megválaszolom úgyis: a fantasztikus élményt, amihez egy gyilkosnak tűnő fáradtságon keresztül vezet az út. De mindenképp megéri. Ehhez mindenképp kell a remek, odaadó szervezői csapat és a kedves segítők, akiknek szeretném megköszönni fáradhatatlan és lelkes munkájukat! És gratulálok mindenkinek, aki kőkemény munkával megjárta a Kunság poklát, akár két lábon, akár két keréken.