’56 tanúi: személyes történeteken keresztül elevenedik meg a forradalom Banczik Róbert kiállításán

A történelemkönyvek elsősorban a forradalom meghatározó eseményeit, helyszíneit és szereplőit örökítik meg. Banczik Róbert kiállítása azonban más nézőpontot választott. Azokat a hétköznapi embereket állítja középpontba, akik 1956 őszén diákként, pedagógusként, katonaként vagy éppen munkájukat végző civilként váltak a történelem tanúivá.

A bemutatott történetekből kirajzolódik, miként élte meg a forradalmat egy gyermek, egy fiatal lány, egy pilóta vagy egy tehergépkocsi-vezető. A visszaemlékezésekben egyszerre van jelen a szabadság reménye, a félelem, a személyes bátorság és a megtorlás emléke.

A kiállításon megjelenő tablók:

Mikulás Ferenc (1940)

Mikulás Ferencet az ’56 októberi események a kunszentmiklósi gimnázium diákjaként érték, és azok a napok az egész életét meghatározták. Az akkor 16 éves fiú a forradalom hírére összegyűlt tömeg előtt szavalta el Petőfi Nemzeti dalát a város főterén. Ezért "kicsapták" az iskolából és még a településről is kitiltották. Iskoláját és akkori szerelmét hátrahagyva segédmunkásként földmérőkkel járta az országot, akikkel esténként tarokkoztak és nagyívű beszélgetéseket folytattak. Kalocsán tett érettségi vizsgát, a nyíregyházi büntetőszázadban katonáskodott. Közben lehetőséget kapott a Pannónia Filmstúdióban arra, hogy filmkészítést tanuljon. A vidéket járva nagy hatással volt rá a paraszti élet. Saját bevallása szerint később stúdióvezetőként ez adott neki inspirációt a világhírű Magyar népmesék című sorozat elindításához. 1971-ben alapította meg a Kecskeméti Rajzfilmstúdiót, amit a közelmúltig vezetett. Negyven éve a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál alapító igazgatója. Kivételes pályafutását Kossuth-díjjal ismerték el.

Körmendiné Marika (1941)

A tizenhatodik évében járó fiatal lány édesanyjának segített szüretelni a ballószögi szőlőjükben. A vészterhes napokat így kint töltötték a Kecskemét melletti kertjükben. A kép az egykori házuk előtt készült, a Nyíri út és a Hétvezér utca sarkán. Amikor hazaértek, egy golyónyom árulkodott a városban történtekről. A lövedék a ház jobb oldali ablakán hatolt be, átfúrva a ruhásszekrényt és az abban tárolt néhány textilt. Ma már mosolyogva mesélte, hogy az egyik lyukas terítőt egészen a közelmúltig őrizte, de nemrég kiselejtezte.

Kovács István (1944)

„Fülembe csattognak gyilkos sortüzek

Mert hát mit vétettem én...? akkor még gyerek

A sors büntetett engem... bele öregedtem

A kécskei ’56-os sortüzet soha nem felejtem.”

Retkes Anna (1931)

pedagógus

1956 októberében a SZÖVOSZ Közgazdasági Technikum (az ÁFEOSZ, illetve a Gróf Károlyi Sándor Technikum elődje) testnevelő tanára volt. Az iskola a Bajcsy-Zsilinszky utca 1. szám alatti épületben működött. A forradalom napjait a diákok az iskolában töltötték osztályfőnökeik és tanáraik felügyelete mellett. Hallgatták a rádióban a budapesti híreket, beszélgettek az eseményekről. Retkes Anna több kecskeméti munkahelyen is tartott testnevelés órákat, nőknek, gyerekeknek. Anci néni, becenevén spárgás Anci, mert kilencven éves koráig le tudott menni spárgába, a kecskeméti testnevelés oktatás egyik emblematikus alakja, egészen nyolcvanéves koráig tanított.

Varga László (1936)

református lelkész

2011. augusztus 20-án a városi ünnepségen megemlékezett Rákosi Mátyás 1948. augusztus 20-ai kecskeméti beszédéről, amelyben meghirdette a kulákok (a kommunista rendszer által üldözött nagygazdák) nyilvános üldözését. A kuláküldözés és a paraszti társadalom módszeres tönkretétele az 1956-os forradalom egyik legfontosabb gazdasági és társadalmi előzménye volt. Az akkori parlamenti képviselőt két hölgy az ünnepségen arra biztatta, hogy ezt a beszédet mondja el az Országházban is. A felszólalás után az ő javaslatára úgy határozott a Magyar Országgyűlés, hogy június 29-e, a népi hagyomány szerint az aratás kezdete legyen az üldözött gazdák emléknapja. Egy év múlva Kecskeméten avatták fel az ezt szimbolizáló emlékművet.

Vujovich Ferenc (1936)

tehergépkocsi vezető

1956 tavaszán vették fel a TEFU, teherfuvarozó vállalat kecskeméti telephelyére. A forradalom napjaiban a pesti Vásárcsarnokba kellett vinnie a BARNEVÁL-ból (egykori baromfifeldolgozó vállalat) egy pulykaszállítmányt. „Az idősebb kollégák nem merték vállalni, én húszéves fiatalember voltam. Talán a vakmerőség vagy a kíváncsiság dolgozott bennem, elindultunk a kocsikísérő kollégával. Az sem volt mellékes, hogy abban a zűrzavarban a fővárosiak csak az ilyen szállítmányokkal jutottak élelemhez. Szerencsésen megcsináltuk a fuvart, amit még októberben legalább háromszor megismételtem.”

Mészáros László (1929)

a Magyar Néphadsereg vadászpilótája

Ha valaki, ő tudja, milyen nagy dolog a szabadság. A helyén volt a szíve, amikor gondolkodni és cselekedni kellett. A levegőben várta a parancsot, de mielőtt az megérkezett volna, a pilóta géphibát jelentett és visszafordult Kecskemétre. Tudta előre, hogy a tiszakécskei tömegbe fognak lövetni azon az október 27-én. Az a döntése ott a forradalom egén, emberek életét mentette meg. A karrierjét feladta, így hű maradhatott az elveihez, hogy aztán olyan szabadságban élhessen, ami csak nagyon keveseknek adatik meg.

Iványosi-Szabó András (1945)

A Czollner téri általános iskola kisdiákjai közé váratlanul betoppant az osztályfőnökük. Röviden, szigorú arccal annyit mondott, mindenki pakolja össze a holmiját és a legrövidebb úton siessen haza.

„A Dózsa György út és a körút sarkán, a mai szalagház külső végénél álló házunkban három, összetartozó család lakott, nagynénik, nagybácsik, s nálam 10-13 évvel idősebb unokatestvérek. Nekünk gyerekeknek a forradalom első napjaiban hosszú szobafogság következett, még az udvarra sem engedtek bennünket. November elejétől már hallottuk a szovjet tankok dübörgését. A házunktól alig 150 méterre, a mai Kereskedelmi és Iparkamara épületében alakították ki a megszálló csapatok parancsnokságát. Annak védelmére pedig két T 34-es harckocsit állítottak fel, az egyik lövegállása éppen a házunkra nézett. A forradalom és szabadságharc leverése után nehéz évek vártak ránk. Apámat eltávolították az aljegyzői állásából, így kénytelen volt komposztrostáló segédmunkásként dolgozni egy ideig.”

Gaál Józsefné (1936)

könyvelő

Gaál Józsefné a Magyar Nemzeti Bankban dolgozott könyvelőként. A mai Népi Iparművészeti Gyűjtemény, korábban szeszfőzde, melletti házban lakott a szüleivel és a testvéreivel. Őt is hazaküldték a munkahelyéről. A bankban is szünetelt a munka a forradalom idején. „Katolikus neveltetést kaptunk, így az egyik vasárnap úgy döntöttünk az egyik húgommal, hogy bemegyünk a Piarista templomba. A Munkácsy utca és a korabeli Úttörő – ma Fráter György – utca sarkán állt egy tank. Ott egy kicsit megálltunk, majd a következő pillanatban egy lövedék pattogott mellettünk a járdán. Talán ez egy figyelmeztetés volt, hogy nem kellene arra sétálnunk. Rögtön sarkon fordultunk és hazamentünk.”

Fazekas István (1935)

sorkatona

Fazekas Istvánt sorkatonaként érte a forradalom. Az egyetem területén, a mai Informatika Tanszék épületében volt a laktanyájuk. Az első napok zűrzavarában a parancs szerint arra készültek, hogy felveszik a harcot a megszálló hadsereggel. Aztán jött az újabb parancs: „Bezárkózni a laktanyába!” A szovjetek Dunaföldvár felől értek be a városba, egy harckocsi bedöntötte a bejárat vaskapuját, az ágyúcsövek pedig az épület emeletére szegeződtek. Feszült pillanatok után ellenállás nélkül adták meg magukat, fegyvereiket az udvaron egy halomba kellett tenniük a szovjet tisztek előtt. Mindenkit szélnek eresztettek. Fazekas István, az ifjú sorkatona, hazament a szülei ménteleki házába, majd januárban kellett újra felvennie a szolgálatot.

Kocsák István (1942)

Nyolcadik osztályos tanuló volt a forradalom idején és az Újkollégium épületébe járt. Amikor délután egy óra körül kijött az iskolából, nem gondolta, hogy aznap csillaghullást fog látni. „A főtér tele volt katonákkal. A Nagytemplom mellett halmokban hevertek a zubbonyaikról levágott vörös csillagok. A tömeg hirtelen a Tiszti Klubhoz futott, ahová mi is követtük őket. Az épületben volt a katonai városparancsnok. A feldühödött emberek be akartak menni, ami elsőre nem sikerült. A bejárat fölötti vörös csillag viszont gyorsan aláhullott. Később a városparancsnokot a hátsó kijáraton menekítették ki. Aztán a tömeg az akkori Államvédelmi Hatóság (ÁVH) épületéhez ment (ami a mai Lestár téren áll), ahonnan egy jókora Rákosi-címert vertek le egy kötélen felhúzott kalapáccsal. Végül a Szabadság téri egykor szovjet felszabadulási emlékmű csillaga áldozott le, engedve a népakaratnak.”

Kereckey Miklós (1943)

„A tiltott Szabad Európa Rádióból tudtuk meg, hogy a fővárosban és Szegeden, többnyire diákok tömegei lepték el az utcákat, mert megelégelték a kommunizmust. Ez hozzánk október 26-ra gyűrűzött be, mi a barátaimmal bejártunk a főtérre nézni az eseményeket. Én ünnepi hangulatra emlékszem, nem gyilkosra. A Kossuth szobor körül több ezren lehettünk, néhányan bedobták, hogy menjen a tömeg a Mátyási utcai börtönhöz, mert a politikai foglyokat ki kellene szabadítani. Miután a törvényszék felől bejutottak, kis idő múlva kinyílt a börtön hatalmas kapuja és civil ruhás emberek jöttek ki rajta. Róluk azonban senki sem tudta, hogy civil ruhás börtönőrök, akik esetleg féltették az életüket, vagy köztörvényesek, netán valóban politikai elítéltek. Nem emlékszem vérontásra, mindenki boldog volt és egy szebb jövőben reménykedett. Egy év múlva, ’57 novemberében egy barátommal álltunk az akkor Széchenyi téren, ma Kápolna utcai házunk előtt, amikor megállt egy fekete autó. Négy "ávós" (az Államvédelmi Hatóság emberei) szállt ki, az egyik a nevemen szólított, majd közölte, hogy én fegyvereket rejtegetek, cselekményem az államhatalom megdöntésére irányul. Mutattam a kapunk felé, hogy jöjjenek be és nézzenek szét, itt nincs semmiféle fegyver. Fémeket, lovak leesett patkóit, bádog edényeket viszont gyűjtöttünk, volt is akkor egy jelmondat: gyűjtsd a vasat és a fémet, azzal is a békét véded. Összenéztek, hogy ebből nem lesz előléptetés és jól megvertek a kapunk előtt.”