Szokatlan módon összeállított kamarakoncertet rendeztek szerda este a Kecskeméti Kodály Iskolában. A hangverseny műsorán kizárólag fuvolára és zongorára írt szonatinák szerepeltek. A 20. században élt és alkotott brit, francia és magyar zeneszerzők műveit az intézmény művésztanárai, Dratsay Ákos és Éliás Katalin szólaltatták meg.
A szerda esti hangverseny első perceiben Dratsay Ákos előbb köszöntötte a megjelenteket, azután arról szólt röviden, hogy miért egyetlen zenei műfajból állította össze a koncert műsorát.
Egy furcsa, de lehet, hogy csak a nevében furcsa műfaj fog következni: szonatinákat fogunk önöknek játszani – mondta a Kodály Iskola művésztanára, majd bevezető gondolatait így folytatta. – A szonatinák tulajdonképpen kis szonáták. Egy picit »lesajnálva« úgy is lehet mondani, hogy szonátácskák. De ezt a szót lehet kedvesen is kiejteni, és akkor egészen másnak halljuk ezeket a darabokat. Zenetörténet- vagy zeneelmélet-órákon a zenei műszavaknál, azok jelentésénél kicsinyítő képzőknek tanultuk, amikor andante helyett andantinót vagy allegro helyett allegrettót használtunk. De én most már merem másként gondolni, mint ahogy tanultuk. Az a tapasztalatom, hogy ha játszom egy allegrettót, akkor az mindig kedvesebb zene, mint egy allegro, vagy ha játszom egy andantinót, akkor az mindig kedvesebb zene, mint egy andante. Ezért úgy gondolom, a szonatina is kedvesebb műfaj, mint a szonáta. Ezzel a gondolattal nyújtjuk át önöknek ezt a mai csokrot.
— mondta Dratsay Ákos.
”
Ezt követően a Kecskeméti Kodály Iskola neves fuvolaművész-tanára, valamint kollégája, Éliás Katalin zongoraművész előadásában hat szonatinát hallgathatott meg a szép számú közönség. A darabok közötti szünetekben Dratsay Ákos érdekes zenetörténeti háttér-információkat osztott meg a felhangzó művekről, emellett beszélt a kompozíciókhoz fűződő személyes viszonyáról is. A zeneszeretők megtudhatták például, hogy Jacques Ibert alkotása miért a kedvence.
„Az a francia repertoár, amely nem vette át a legmodernebb zenei stílusokat, hanem inkább a klasszikába kapaszkodott, az Franciaországban valahol mindig – vagy legalábbis nagyon sokáig – Debussyt és Ravelt követte. Ők korszakalkotó óriások voltak, ugyanúgy, mint nekünk Bartók és Kodály. A következő generációból azok, akik nem írtak teljesen avantgarde zenét, azok valamilyen módon, egy picit őket keresték. S bár a két impresszinosta komponista nem írt fuvola-zongora darabot, például egy szonátát, Jacques Ibert szonatinája leginkább olyan színezetű, mint egy Debussy- vagy Ravel-mű. Döntsék el, hogy igazam van-e. Én így érzem, és ezért nagyon szeretem.”
— zárta gondolatait.
”
A 20. században élt és alkotott brit, francia és magyar zeneszerzők – Lennox Berkeley, Henri Dutilleux, Jacques Ibert, Járdányi Pál, Farkas Ferenc és Pierre Sancan – darabjait a két muzsikus mély átéléssel, helyenként bravúros virtuozitással szólaltatta meg. A kiváló előadók a zeneművek igen gazdag és színes érzelemvilágát – a mindent elsöprő, kitörő örömöt, a lelkünk mélyén megbúvó szorongást, a játékosságot, a humort stb. – rendkívül szuggesztív módon tolmácsolták, méltán csattant fel valamennyi alkotás után a publikum vastapsa.
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlapon - kizárólag a felhasználói élmény fokozásának érdekében - ún. sütiket alkalmazunk. A hírportál használatával Ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.Elfogadom
