Könyvajánló – Olivia Rosenthal: Az engedetlenség hét útja

Wong mester hét napon keresztül tereli három, természetében igen különböző tanítványát a feltétlen engedelmesség ösvényén: Csidan, a félénk, Nidan, a makacs és forrófejű, s Szandan, a nyugodt elme bajnoka, a jóságos szívű, s csaknem tökéletes. Hét nap, hét tanítás, melyek felforgatják nem csak a négy szereplő életét, de az olvasó is állandó hullámzásnak van kitéve: az elmét felkavaró zivatarra, a teljes bizonyságra következő váratlan kétségre, csalódásra és szomorúságra számíthat, aki elindul ezen a megdöbbentő úton. Ritka intenzitással, nyelvi tisztasággal, keménységgel megírt szövegről van szó – a lehetetlen olvasmány mintapéldánya. Szélvészként rohan végig, miközben beláthatatlan szellemi szférákon vezet keresztül minket a Franciaországban és keleten egyaránt hírnevet és díjakat szerzett párizsi születésű írónő.

A próbatételek, melyeknek aláveti a mester tanítványait, szimbolikus és univerzális értékű üzenete van, mely vallástól függetlenül szembesít az élet alapvető nagy kérdéseivel. Középpontban az emberi szenvedés áll, mely így húsvét táján különösen elgondolkodásra késztethet bárkit. A kereszténység felhasználja a szenvedést, Krisztus passiója által az üdvösség egyik eszköze, míg a keleti gondolkodás alapvetően a szenvedés elkerülését célozza meg. Itt nem válik szét a két megközelítés, sőt maga a fizikális szenvedés központi jelentőségű, mely éppen sajátos brutalitásával ráz föl.

Anélkül, hogy felfedném a történet csattanóját, nézzünk meg ízelítőül és kedvcsinálóként néhány fontos témát. A mester első és irányadó feladatként a hét napra kiadja tanítványainak, hogy mutassák meg neki annak a valaminek az alakját, nevét és arcát, amit hiába kutat bennük. A sötét verem mélye maga az emberi lélek, s hét nap „pokolraszállása” a tét.

A napfelkelte szemlélése közben a nappal való szembesülés már az első nap megrázó eredményt hoz. A vakságon túl itt maga hely megválasztása is fontos szempont – elhelyezni magunkat a világban, valamint a kicsinységünkkel való szembesülés lehetősége: „Amint a nap felkelt, kénytelenek leszünk belátni, hogy húsból, vérből, álmokból, képekből, hibákból és gondokból vagyunk megalkotva.” – mondja a mester. Itt még a mester a szeretet hangján szól, meg akarja ismerni a tanítványok arcát, hiszen az, aki szeret, meg akarja ismerni a másikat. Rámutat arra, hogy a szónak egyenesen a szívből kell fakadnia, egyébként az ember igazi valója rejtve marad. A látás csak a szavak, az Ige által lehetséges.

Mindazonáltal nem szájbarágós elméletekkel bombáz minket a regény – igen távol áll bármilyen didaktikus ideológiától, de egy szálon, az engedelmesség kérdésén futtatja föl az egész történetet. A mozdulatlan figyelem indítja el a cselekményt, de maga a tér akár egy színpad díszlete is lehetne. Vákuumban érezzük a szereplőket, minthogyha a lét nagy buborékában sűrűsödnének össze a hét nap jelenetei. Közben terapikus intenzitással törnek elő az emberi félelmek, az emberi lét mélységes szorongásának, olykor kishitűségének tanúbizonyságai:

A második nap mottóját olvasva egy különös, koanszerű tanítással ütközünk szembe: „Aki látja az eget víztükörben, az halakat is lát a fán.” Elgondolkozhatunk. A tanítványoknak itt a vízelemmel kell megküzdeniük, ami a lélek tükreként tűnik föl, egyiküknek arcát kell a víz alá meríteni nyitott szemmel, másikuknak megfürödni benne, kinek-kinek egyéni alkata szerint osztja a feladatot a mester.

Mielőtt az első tragédia bekövetkezne, Csidan már elment, két tanítvány marad. Azt gondolnánk, szépen, következetesen – nyugati gondolkodásmód szerint – majd egyvalaki elviszi a pálmát kitartása, szorgalma és tehetsége jeléül, de a dolgok egészen másként alakulnak…

A harmadik nap mottója megintcsak titokzatosan sokatmondó: „Ne kérdezd senkitől, merre kell menni, mert a végén még nem tévedsz el”. Itt rajzolódik ki talán legnagyobb ívekben a keleti filozófia nyomvonala. A veszteség elfogadása, a tekintet egy pont felé irányuló mozdíthatatlansága együtt jár a tévelygés, a bizonytalanság elfogadásával. A mester azt parancsolja legkedvesebb tanítványának, hogy menjen az erdőbe és valahányszor találkozik valakivel, kérdezze meg az utat, de sohase arra menjen, amerre küldik. Jegyezze meg annak az embernek az alakját, emlékezzen vissza és döntse el, hogy vágyna-e arra az életre. Nem létezik semmilyen bizonyosság –  jelenti ki Wong mester.

A meghökkentő fordulat a negyedik napon érkezik el, mikor a mester rájön, hogy melléfogott. Itt érkezünk el a történet központi magjához, ahol megkérdőjeleződik minden. Az abszolút igazság felülírhatja-e a valóságot? Bízhatunk-e az igében, a tanításban minden kétséget kizáróan a helyzetre vonatkoztatva, vagy a saját szívünkre, megérzésünkre kell hallgatnunk? A mester maga folyton emlékezteti magát, hogy ő a mester, tanításai mindig jók. „Sem a nap, sem a halál nem tud farkasszemet nézni önmagával” – olvashatjuk az ötödik nap mottójában. És itt elkezdődik valami baljós, valami ismerősen bizarr, ami az őrületet előlegezi, de még nem érkezett el a végkifejlet.

Ahogyan a fülszöveg írja, megtapasztalhatjuk „az engedelmesség, a szeszélyes lázadás és a cinikus távolságtartás esélyeit.” Olivia Rosenthal a fanatizmus és az őrület határáig jut el az engedelmesség kérdését illetően. Rendkívüli érzékenységgel vázolja a pillanatot, mikor a Rossz színre lép. Egyúttal arra is rámutat, hogy milyen kevés választja el a józanészt és az őrült fanatizmust, s hogy milyen könnyedén elhihetjük, hogy a jó szolgálatában állunk, hogyha a bizalmat arra méltatlan emberbe helyezzük ahelyett, hogy bíznánk saját megérzéseinkben.

/Olivia Rosenthal: Az engedetlenség hét útja, Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2007/