Könyvajánló – Gerlóczy Márton: Váróterem

A regény főhőseegy húszas éveinek elejét taposó újságíró, aki mélyen és megrendítő gyengédséggel kötődik nagyapjához.A sztori maga könnyedén elmesélhető, nem is bővelkedik sorsfordító cselekményekben, de azt az egyet, melyre az egész elbeszélés fókuszálódik, hitelesen alátámasztott szövegépítkezés előzi meg. „Gondolni kell.” – adja meg az alaphangot, miután fölébredt a város a beszűkült urbanizmus nagyvárosi miliőjének elsőre kiábrándultságot sugalló fiatalságot képviselő tagjaként a főszereplő Valdemars. A különös névválasztások egyszerre teremtenek kelet-közép-európai, világpolgári atmoszférát, s idézik meg már ismert nagyregények stílusát. Mégsem hat mímelésnek, avagy fölvett szerepnek a narrátor eszköztára, mert sikerül jellegzetes, a gondolati síkon mozgó és teret engedő, érvényes beszédmódot kialakítania.

Látszólag a nihilizmus határozza meg az elmélkedések alapállását, de közben rájövünk, hogy inkább egyfajta pajzsként, védekezési mechanizmusként szolgál. A narrátor egyes szám harmadik személyben szól, tehát kívülről láttatja az egyébként igen bensőségesen feltárt lelki útvonalat, melybe bekapcsolódnak a mellékszereplők, s központi motívumként a nagyapa megfellebbezhetetlen alakja.

Nagy erénye a regénynek, hogy nem próbál bagatellizálni és könnyednek mutatkozni, mégsem válik görcsössé avagy didaktikussá. A könyvesbolt és a kocsma-lakás között tengődő fiatalok útkeresése fájdalmas és a tehetetlenség érzetét megfogalmazó szembesülései újra és újra szembeállítják az olvasót nem csak azzal, hogy mindannyian hasonló létproblémákkal küzdünk, hanem azzal is, hogy mennyire egymástól elidegenedett társadalomban élünk. S ez 2005 óta, mikor a mű napvilágot látott, nem mutat lényegi változást.

„Ez a történet egy városban ébred, és mint a vadász a lelőtt állatot, úgy bökdösi puskatusával szereplőit, hogy együtt vergődjenek. Ez a történet vergődik. Ez a történet haldoklás.” – olvashatjuk az első oldalon. Valdemars fiatal kora ellenére egy öregember lelkivilágával néz a jelenbe: „Poros az arca, és már gyakrabban érti a halál szavát, mint az életét. Amikor elhalad a tükör előtt, rendre figyelmeztetnie kell magát, hogy csak ne menj sehova, tudod, ha baj van, mindig fel kell tenni a legkellemetlenebb kérdést, akármilyen nehéz is.” És valóban, fel is teszi rendre.

Világvége-elméletei, melyeket egy újság mellékletébe ír időről időre, a klímaváltozás és egyéb, az emberiséget, kilátásainkat és mindennapos destrukciókat veszik górcső alá éleslátó iróniával fűszerezve, évmilliárdok távlatait villantva fel. Abszurditás és a valóságérzékelés ütköznek különös módon, mely lehetővé teszi, hogy friss szemmel lássuk világunkat.

Ily módon egyáltalán nem egy vénember kiábrándult eszmefuttatásainak vagyunk tanúi, hanem inkább egy bölcs és túlérett elme lázadása bontakozik ki egy ellehetetlenülő világban, ahol sem szerelem, sem barátság, sem a család nem védheti meg saját önpusztító éleslátásától az egyént, akinek nincs emberfölötti hite.

A nagypapában való feltétlen hit szintén szembekerül az istenhittel, melyet foszlányaiban az anya alakja képvisel talán egyedül. A nagypapa betegsége és testi leépülése mélységes válságot okoz. A mindennapok egyhangú sivársága és az egyetlen életet adó szeretetszál nem tud összekapcsolódni, egyfajta hasadást hoz létre a főszereplőben, aki olyannyira ragaszkodik hús-vér ideáljához, hogy nem képes másként nézni magára, csak mint aki maga is sorvadni-pusztulni kezd.

A közhelyektől és sablonsorsoktól zsigerileg iszonyodó Valdemars barátnőjétől is nagyapja védelmében, s az illuzórikus jövőkép elutasításának ádáz harcában távolodik el. Jól mutatja a kontrasztot, hogy Kadrival megismerkedésük úgymond véletlen, filmszerű jelenet (megakadt sífelvonóban kettesben), majd egy hétköznapiságában borzasztónak ható mondat feszül egymásnak, mikor a barátnő jószándéktól vezérelve meg szeretné látogatni a rajongva szeretett nagyapát: „Egyszerűen nem akarom, hogy Kadri meg az apja belépjenek a nagyapám szobájába, és olyanokat kérdezzenek, hogy jól tetszik-e lenni.”

Legszebb motívuma a regénynek elköteleződése az emberi méltóság elszánt védelmében, mely a szeretet egyik legalapvetőbb megnyilvánulása. Mikor arról, akit szeretek, nem bírom elviselni, hogy méltatlanul bánjanak vele. Távoli, de kínálkozó párhuzam Pilinszky költészetéből a Terek című vers:

A pokol térélmény. A mennyország is.

Kétféle tér. A mennyország szabad,

a másikra lefele látunk,

mint egy alagsori szobába,

föntről lefele látunk, mintha

egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele

egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?)

alagsori szobának ajtaján át.

Ott az történik, ami épp nekem

kibírhatatlan. Talán nem egyéb,

kibontanak egy rongyosládát,

lemérik, hány kiló egy hattyú,

vagy ezerszeres ismétlésben

olyasmiről beszélnek azzal

az egyetlen lénnyel, kit szeretek,

miről se írni, se beszélni

nem lehet, nem szabad.

Gerlóczy Márton ezt a kimondhatatlanul rettenetest, magát a kimondhatatlant, az emberi beszéd korlátait és buktatóit, hazugságait, a hallgatást, s mindennek titkát-misztikus élményét környékezi megható érzékenységgel a nagyapa lényén keresztül.

Emellett kor- és kórképe, szakadékai, melyeket, megfest érzékletes, tömör és szenvtelen lenyomatokban tisztázódik: „Novemberi reggeleken a kültelki gazdagok hatalmas autói parasztasszonyokat kerülgetnek a városba vezető úron.”

Másik kortünet, mely évszázadok óta fontos topikként jelentkezik az irodalomban: az unalom, a kiüresedés érzése. A nihilizmus vonzása kihat a hagyományokra, melyeknek kétségbe vonja létjogosultságát mondván, hogy régen közösségben működtek, manapság pedig mindennek nem létezik már megfelelő közege. „Mindent meguntunk”; „aludni az egyetlen öröm” – jelenti ki. Mégis, azért a szerelmet nem adja fel: „a szerelem az egyetlen és hasznos működő illúzió”. Más téren viszont kíméletlenül leszámol az illúziókkal: „az élet soha nem lesz kiegyensúlyozott”. A legnehezebb: elfogadni ezt a kiegyensúlyozatlanságot, szembenézni a fájdalommal, elfogadni, hogy az élet folyamatos öldöklés – de úgy tűnik, Valdemars számára ez alapállás, nem pedig nehézség. Ahogyan az emberek többsége, barátai, családja, szerelme számára ez megemészthetetlen, s állandó támadást nyújtó pont. Úgy tűnik, nincs aki osztozna szemléletében, Sveto, a lecsúszott könyvtáros is inkább külföldre megy; ő nem enged a csábításnak: „én maradok” – szögezi le határozottan. Küzd az élet értelmébe vetett kétségeivel, de nem fél szembenézni velük, s ez adja mondanivalójának erejét. Meglátja azt, hogy a hétköznapi nyugalomban önmaga erejéből az ember csak lefelé csúszik: „Ilyen az emberi természet, tragédia kell neki”. És persze a tragédia sem emel föl puszta ténye által, mégis, döntés elé állít, hogy felülemelkedve saját kishitűségünkön továbbmenjünk, vagy pedig a pusztítás-önpusztítás vonzásának engedve fölégessünk magunk mögött mindent.

/Gerlóczy Márton, Váróterem, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2005/