Könyvajánló – Mari Saat: Katasztrófa
A gyűjteményes kötet első regénye már önmagában széles távlatokat nyit erre a prózára. Úgy is mondhatjuk, hogy egyszerre magában foglalja, előlegezi és felül is múlja az utána következő elbeszéléseket, mégsem éreznénk teljesnek a képet a többi nélkül. Az öt cím mögött három fordító neve áll. Egyikőjük, aki három szöveget jegyez, – Fehérvári Győző, az észt irodalom egyik legnevesebb interpretátora hazánkban – így szól a kötet utószavában: „noha hősei eredendően nem érzik túl nyomasztónak a világot, amelyben élnek, mégis mindegyikük – s ez a két kisregény szereplőire talán még fokozottabban érvényes – elvágyik egy másik, számára ismeretlen világba, ahol – úgy reméli – boldog lehet.”
Az elvágyódás szinte mindegyik történetben a másik emberbe kivetített vágyálom visszatükröződésében érhető tetten. Így Olev, a Katasztrófa főhőse esetében, aki az aktfotózásban találja meg a „kilépőt” a hétköznapokból. Mikor találkozik Ilonával, föltámad benne a mohóság, hogy a sok meztelen test után végre egy meztelen lelket is lásson. Kíváncsisága azonban embertelenségbe, lelketlenségbe torkollik, mely folyamat őt lepi meg legjobban. Azt érezzük, hogy az események csak úgy megtörténnek, hiszen nagy döntések, sorscsapások nem kísérik a szereplőket, s mégis: az apró döntések, egy-egy lépés, a félrefordított tekintetek, hanyagságok elkerülhetetlenül a végzet felé húznak. A „feltörekvés”, a változtatás álomképe ott lebeg minden sor fölött. A másik domináns nőalak, Sirje, először ledérségében mutatkozik meg, majd rájövünk, hogy viselkedése inkább álca, és hogy húsbavágó következményei vannak minden szavának, noha látszólag nem veszi túl komolyan az életet. A tudattalan, a mindennapok cselekvései, gondolatfolyamai, érzelemfutamai mögött megbúvó elementáris ereje és vulkánként morajló jelenléte meghatározza ennek a prózának északiasan letisztult atmoszféráját. A szerző, aki polgári foglalkozása szerint közgazdaságtant tanult és mintegy „mellékesen” kezdett el írni, sok esetben az álmok sűrűjébe meríti a valóságot, a kettőt elidegeníthetetlenül olvasztja egymásba.
A sejtések, melyek az anya-fiú-anya-lány viszonyokat átszövik, szintén az érzékelésen túli tartományokba vezetnek. Olyan mesebeli, már-már mitikus világot teremtenek a mindennapok homályába vegyítve, hogy azt érezzük, a megérzések egy másik valóságot tárnak föl, mely azonban csak úgy értelmezhető, hogyha tudatosan reflektálunk rájuk. Így tesz Olev is, mikor sorra elemzi az őt körülvevő nőkkel kialakult benyomásait, s anyjától is tart, hiszen az anya minden rezdülésével fián csüng.
Hasonló együttmozgás figyelhető meg az utolsó, megrázó novellában (Rózsafarügyek), mely az anya-lány és az apa-lány viszony kettősségében ábrázolja egy felnőtté váló lány küzdelmeit, kirekesztettségét, benső magányát.
A kirekesztettség is kulcsfogalom mindegyik történetben – a Ködhegy királyának főszereplője, Harry, félelmeibe beleépül a bizonyosság, hogy nem tud közösséget vállalni másokkal, hogy valamiképpen mindig kívülálló marad, s hogy csúfosan megszégyenül. Állandó bizonytalansága, küzdelme, hogy elérje azt, amire vágyik, egy pillanat alatt válik semmivé.
Mari Saat írói tehetségét mutatja, hogy milyen nüansznyi pontossággal érzékeljük a kínt, a magányt, a saját benső démonoktól szorongás éjszakai árnyait néhány apró esemény tükrében. Elég egy családi vacsora néhány perce, a nagynéni furcsa mosolya, egy szó, egy érintés, hogy minden megváltozzon és drámai fordulatot vegyen ezekben a történetekben.
Kicsit bizarr és némiképp kilóg a többi szöveg sorából A pudli titka, mely egy kutya szemszögén keresztül láttatja a világot. Váratlan kutyasétáltató megjelenése a házban, a kutyahűség kétsége és bizonyossága, a szokás és megszokás hatalma, mind-mind előkerül itt. A kutya-perspektíva azonban tágabb horizonton értelmezhető, már csak az itt fellépő antropomorfizáció miatt is. Ahogyan a többi darabban is, mindig központi tényező a másiktól való függés, ennek igénye és taszító mivolta egyben. A vonzás-távolodás törvénye, mely szerint, ahogy az egyik távolodik, a másik ösztönösen közelít, s vice versa. A kutya még ösztönösebben reagál, új gazdája szabadon hagyta, de rendszeresen törődött vele, mégis, az általa választott, hirtelen jött szabadsággal végül nem tud mit kezdeni, a függés hatalma erősebb.
Arra is ráirányítja az írónő a figyelmet, hogy sokszor mennyire nehéz különbséget tenni a megszokás, a függés és a valódi hűség között, ez legtöbbször csak egy drámai szituációban válik egyértelművé.
Másik sarkalatos kérdéskör a személyiség ereje, a környezet hatása és ezek kölcsönhatása. A két lány (Az iskola) című novellában két, egyéniségében homlokegyenest különböző kislány lesznek padtársak, mely egyfajta lidércnyomásszerű eseménysorozatot indít el. Talán ez a könyv legkülönösebb, legboszorkányosabb darabja. A végére kicsit bele is kavarodunk a sodrásba, de nem tudjuk elengedni a főfonalat, a pozitív józanság és szegényes képzelőerő itt lenyűgöző módon ütközik a démoni kreativitással, bűverővel. Szinte mindegyik történetben központi szerepet foglal el: a dominancia, a hatalom, a tudásvágy, az érvényesülés tárgyköre. Az Oroszország szomszédságában függetlenségét őrző nép szorongása belevegyül a hétköznapokba, de egyszerre öntudatot, tartást is ad a nehéz időkben. Az elnyomás félelmét magában hordozó nép, hogyha ezt egyszer megtapasztalta, sohasem lesz olyan, mint mások. Sem felszabadult, sem közreműködő, sem pedig igazi csapatjátékos. Megtanul folyton résen lenni, vérében van az óvatosság, és hogy magán kívül senkiben sem bízhat. Mégis, ez az állandó reflexió-önreflexió olyan benső utakat is megnyithat előtte, mely a felszabadult, önfeledt boldogságba született ember számára elérhetetlen marad. Ilyen klasszikus figurákkal, a mélylélektan útjain bolyongó alakokkal találkozhatunk a kiváló észt írónő könyvét olvasva.
/Mari Saat, Katasztrófa, ford. Bereczki Urmas, Fehérvári Győző, Linka Ágnes, Európa Könyvkiadó/ Modern Könyvtár, 1986/