Dr. Jelenits István 1932. december 16-án született Berettyóújfalun. A Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett 1951-ben. 1955-ben végezte el az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakát. 1955-ben lépett be a piarista rendbe, négy év múlva pappá szentelték és teológiai doktorrá avatták. 1960-tól hittant, valamint magyar nyelvet és irodalmat tanított a kecskeméti, később a budapesti piarista gimnáziumban, egészen 2003-ig. 1965-től bibliai tárgyakat is oktatott a fővárosban a Kalazantinumban, a rend hittudományi főiskoláján, 2000-től pedig annak utódintézményében, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. 1985 és 1995 között a piarista rend magyarországi tartományfőnöke volt. 1992-től éveken át tanított a gödi, illetve 1993-tól a váci piarista iskolában, később a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskolán is. 1995-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának esztétikatanára, tanszékvezetője, 2015 után professor emeritusa volt. 1993 és 1997 között az Országos Köznevelési Tanács, 1998-től 2003-ig a Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. igazgatóságának tagja, 1995 óta pedig a Pilinszky János Irodalmi és Művészeti Társaság elnöke volt. Számos hosszabb és rövidebb írása jelent meg a Szentírásról, Janus Pannonius, Pilinszky János költészetéről, irodalomról, nevelési kérdésekről és más témákról elsősorban a Vigilia és az Új Ember folyóiratok hasábjain. Összegyűjtött műveit az Új Ember Kiadó 1999 és 2001 között öt kötetben jelentette meg. Rendszeresen tartott pedagógiai, irodalmi és bibliai tárgyú előadásokat a budapesti piarista kápolnában és szerte az országban. Munkáját és szolgálatát számos kitüntetéssel ismerték el.

Kecskeméti éveire dr. Jelenits István egy korábbi interjúban így emlékezett vissza: „Tanári pályám elején, 1960-tól öt iskolaéven át Kecskeméten tanítottam. Pappá szentelésem után ez volt az első igazi »bevetésem«. Nagy érdeklődéssel jöttem, hiszen családi emlékek is fűztek a hírös városhoz. Édesapám piarista diák volt itt, édesanyámat is Kecskeméten ismerte meg.

Újszerű feladat várt rám. Osztályfőnök lettem, hittant és magyart tanítottam és emellett a diákotthon vezetését is rám bízták. A tanulók egy része ugyanis távolabbi helységekből érkezett ide. Velük, a konviktus lakóival rendkívül szoros kapcsolatba kerültem. Petróleumlámpák fényénél hosszú estéket beszélgettünk, de együtt mentünk moziba, színházba, kiállításokra is.

Bekapcsolódtam a gazdag múlttal bíró iskolai diákszínjátszókör munkájába is. Különösen érdekesnek bizonyult és a gyerekeknek is sokat jelentett a Csongor és Tünde válogatott jeleneteiből összeállított előadás. Csupa kacagás kísérte egy Molière-darab színrevitelét, játék és művészet fonódott össze benne. Zenés műfajokban is kipróbáltuk magunkat, így például előadtuk tanárelődöm, Forrai István kisoperáját, sőt, egy betlehemes játékot magam is írtam a kör számára.

Abban az időben pezsgő élet jellemezte a várost, s mi is részesei voltunk ennek. A művésztelepiek eljártak a misékre, hamar megbarátkoztunk velük. Az egyik alkotó, Bartha Dénes Budapest egyik játszótéren elhelyezett lovas szobrát látva gyakran eszembe jutnak ezek az esztendők.

Iskolánkban a cserkészetnek is nagy hagyománya volt. Mi is sokat kerékpároztunk, csónakáztunk, a tiszai vízi élet egy-egy hétvégén valósággal megelevenedett. De messzebb helyekre, a Felvidékre és Lengyelországba is eljutottunk. A gyerekek némelyike akkor látott először magas hegyet. Akkor még az iskola a világot is megmutatta.

A Kecskeméten eltöltött évek során egy osztályt vittem végig. Velük azóta is minden évben találkozom. Gyakran kirándulunk együtt, és közösen veszünk részt zarándoklatokon. Eskettem már őket, gyermekeiket kereszteltem; sajnos, már temettem is közülük.

1965 után Budapesten folytattam a tanítást, de Kecskeméttől nem szakadtam el, az itteni piaristákkal rendszeresen találkozom. Tartományfőnökként is sokat jöttem a városba, hiszen a rendszerváltozás után óriási feladatot jelentett a visszakapott általános iskola megszervezése. A diktatúra idején a gimnáziumban kizárólag piaristák tanítottak, a megváltozott helyzetben a rendtagok szétszóródtak, az ország különböző helyein megnyílt iskolákba távoztak és a civil tanárok beilleszkedése nem volt könnyű.

Azzal, hogy a világ változik, az iskola funkciója is változik. Nem szabad keseregni, hanem meg kell keresni, hogy ma milyen szerepet töltsön be a gyerek életében. Szüntelen leleményt és nyitottságot igényel mindez. S bár számomra is sokat jelentett a Kecskeméten eltöltött öt év alatt a diákotthoni élet, tudomásul kell venni, hogy a bentlakás minősége más lett, a kollégium jelentősége csökkent. Most meg kell tanulni visszaadni a szülőknek a gyereket. Meg kell szerettetni őket egymással! A családok megroppanását érezzük, s erre reagálnunk kell: nekünk kell segíteni, hogy ismét összetartozzanak!

A konviktusban annak idején a reggeli ébresztő sosem ment könnyen. A megoldást egy rövid, de frappáns ígéretben találtam meg. – Érdemes fölkelni! – szóltam be a szobákba harsány hangon, s a diákok valami csoda folytán hittek nekem, és öltözni kezdtek. Bárcsak ma is sokan komolyan vennék ezt a két szót és ennek reményében indulnának feladataik elvégzésére minden nap!”